Az egyik szakmai együttműködés ablakot nyit a másikra

A Perspektívák közli Szabó Palócz Attilának a Bence Erikával készült interjúját.

*

Az egyik szakmai együttműködés ablakot nyit a másikra
Tudományos folyóiratok a kisebbségi magyar közösségben

Őrségváltás történt tavaly az év végén a délvidéki Létünk című tudományos folyóirat élén, ami már csak azért is figyelemre méltó dolog, mert ez a vajdasági magyarság egyetlen ilyen jellegű kiadványa, ezért hát kiemelten fontos és érzékeny téma. Bence Erika egyetemi tanár két mandátumon át, kilenc esztendeig vezette a lap munkáját, így hát ha valaki, akkor ő igazán tudja, tudhatja, milyen helyzetben, milyen körülmények között működhet egy ilyen periodika kisebbségi léthelyzetben. A kisebbségek nyelvén megjelenő tudományos igényű lap, akármilyen minőségi legyen is, nem számíthat arra, hogy az adott ország minisztériumi besorolásában megkapja a vezető tudományos folyóirat minősítést, de a szakembereknek még így is hozhat úgynevezett kompetenciapontokat – mondta lapunknak Bence Erika. A vele készült interjúnkban áttekintettük a Létünk elmúlt időszakát, aminek elkerülhetetlen része az is, hogyan változott a lap körül a hangulat, illetve a hivatalos szervek viszonyulása. Mint kiderült, a folyóirat vezetőjének sokszor a legközvetlenebb szakmai kapcsolatait is be kell építenie a folyóirat működésébe.

● A nagyon gazdag magyar folyóiratkultúrában hol helyezné el a Létünk című lapot, hol van a helye ennek a kiadványnak?
– A Létünk helyét, azt gondolom, egymástól nem függetlenül, de eltérő módon kell meghatározni a vajdasági magyar tudományos közéletben, illetve a magyarországi folyóiratkiadás és kultúra körében. Egyszerűen azért, mert más és más szerepet tölt be, és másmilyen a fogadtatása is a különböző kulturális régiókban. Vajdaságban a Létünk az egyetlen olyan magyar nyelvű tudományos – tehát nem szépirodalmi és nem elsősorban irodalomtudományi – folyóirat, amelynek van tudományos kompetenciája, azaz szerepel a vonatkozó minisztérium tudományos listáján, igaz, nem úgynevezett vezető tudományos folyóiratként – ez egy kisebbségi nyelven megjelenő folyóirat esetében elég nehezen is lenne elképzelhető –, de az M52-es kategóriába sorolták, tehát két kompetenciapontot hoz a benne publikáló kutatók és tudósok számára.
● Ha azt mondtuk, hogy nem szépirodalmi és nem elsősorban irodalomtudományi, akkor határozzuk meg, hogy milyen tudományok felé nyitott a lap...
– Természetesen tudományterülettől függően is mást és mást jelent. Amíg a humán tudományok terén egy, a pályája elején, vagy „közepén” haladó kutató számára publikációi gerincét tehetik ki az ilyen típusú közlemények, addig a reál tudományokban ténykedő egyetemi tanárnak gyakorlatilag „nem érdemes” publikálnia a Létünkben. Épp ezért tartom rendkívül fontos dolognak, hogy – az említettek ellenére – a Létünk szerkesztő bizottságának két tagja is a reál tudományok elismert szakembere, hogy a folyóiratnak állandó munkatársai kerültek ki fizikusok, orvostudósok, biológusok, matematikusok köréből, s hogy 2014-ben a segítségükkel A természettudományok időszerű kérdései címmel interdiszciplináris tudományos tanácskozást szerveztünk.
● Milyen körből válogatták össze a konferencia meghívott vendégeit?
– Nagy eredménynek könyvelhető el, hogy elismert anyaországi – szegedi, budapesti, pécsi – és külföldi, például mostari orvosgenetikusok, fizikusok, kémikusok jöttek el Újvidékre és tartottak előadást, s nem mondták azt, hogy ők „irodalmárokkal”, mint amilyen a lap főszerkesztője, illetve munkatársainak egy bizonyos köre, nem állnak szóba. Ez nagy elismerés volt a Létünk számára, egyrészt, mert végre, ha nem is nagyot, de mindenképpen rést ütöttünk abba a szerencsétlenül felállított sztereotípia-falba, amelyet maradi szemléletek húztak humán és reál tudományos diskurzusok közé, másrészt pedig bebizonyítottuk, hogy igenis értékes tudományos munkát tudunk végezni együtt, egymásra reflektálva, és hogy a világ sokkal összetettebb szövevény, mintsem, hogy nagy elhatárolódásokat lehetne fenntartani benne. Például egy szép virág, teszem azt, a rózsa, vagy egy csiga, éppúgy leírható matematikai képlettel, mint az esztétika nyelvén. Folyamatosan matematikai feladványokat oldunk meg a hétköznapi életünkben, miközben azt hisszük magunkról, hogy halvány lila fogalmunk nincs a matematikáról.
● Ez részben már az oktatással, képzéssel is összefügg?
– Igen, ez már nagyon súlyos oktatásstratégiai probléma. Életidegenség hatja át az oktatási rendszerünket. Ilyen elgondolásokból kifolyólag a Létünk két oktatási-tudományos konferenciát is tartott: 2013-ban hagyományos tanácskozás, míg 2015-ben internetes formában.
● Az anyaországi folyóiratok között hol jelölné ki a Létünk helyét?
– Ha a magyarországi folyóiratok között kellene elhelyezni, akkor jellegéből kifolyólag a folyiratot talán a Valóság és a Magyar Tudomány mellé helyezném, noha a Létünk mögött nem áll közvetlenül az a tekintélyes akadémiai bázis, mint az utóbbi esetében. Tulajdonképpen a Létünknek az is az egyik nagy gondja, hogy a Forum Könyvkiadó Intézetnek nincs tudományos akkreditációja, ezért az ilyen jellegű támogatásokra a lap nem pályázhat. Több-kevesebb sikerrel próbálkoztunk társintézményt bevonni, de elég nehezen sikerült nyélbe ütni a dolgot, különösen az anyagi természetű elszámolásokat, egyrészt, mert túl bonyolult rendszerről van szó, nagyon rugalmatlan kitételekkel, meg – sajnos – olykor személyes érdekeken és sértettségeken is múlik a dolog. Visszatérve a kérdés eredeti nyomvonalához, a magyarországi tudósok és kutatók számára, ahol az előrehaladási és kompetenciarendszer sokkal méltányosabb és rugalmasabb, mint Szerbiában, a Létünk  külföldi, idegen nyelvű publikációt jelent, mivel a folyóirat – egyébként minisztériumi követelmény – idegen nyelven íródott tanulmányokat is közöl.
● Most járt le a második főszerkesztői megbízatási időszaka, tehát csaknem tíz évig szerkesztette a lapot. Milyen együttműködéseket épített ki a Létünk, illetve milyen elutasításokat élt meg az elmúlt évtizedben?
– A Létünknek – a tudományos követelményrendszernek megfelelően – nemzetközi jellegű szerkesztő bizottsággal és munkatársi körrel kell rendelkeznie. Ehhez természetesen oda kellett fordulnia, meg kellett szólítania ezeket az embereket. Nem véletlen, hogy egy ilyen jellegű tudományos folyóirat szerkesztője és szerkesztőbizottsági tagjai iránt követelmény, hogy tudományos fokozattal rendelkezzenek, illetve a tudományos és kulturális közélet tevékeny tagjai legyenek – ezeket az együttműködéseket ugyanis többnyire csak ilyen személyes kapcsolati háló révén lehet kiépíteni. Tehát én, mint főszerkesztő, a legközvetlenebb szakmai kapcsolataimat építettem be a folyóirat működésébe.
● Ez hosszú távon milyen eredményeket hozhat?
– Nagyon jó például, hogy ez a folyamat szinte magát viszi tovább, mivel az egyik szakmai együttműködés ablakot nyit a másikra, az egyik publikáció felkelti a másik szakember érdeklődését is a lap iránt. A legszorosabb együttműködést talán a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Filozófia, valamint Irodalomtudományi Doktori Iskolájának tanáraival, kutatóival és doktoranduszaival, illetve a pécsi ETHOSZ Tudományos Egyesület tagságával sikerült kialakítanunk. Utóbbiak nemcsak pécsi illetőségűek, hanem egész Magyarország, de Vajdaság területéről is vannak tudós tagjaik. Azért nagyon fontos ez, mert ezáltal a Létünk köré egy nagyon erős filozófusi, filozófiatörténészi kapcsolatrendszer, filozófiai–szociolgóiai–irodalomelméleti tudásbázis épült. Az utóbbi években folyamatosan, szinte minden számunkban jelent meg magyar és idegen nyelvű tudományos publikáció ezekről a területekről, s ennek eredményeképp az egyik tavalyi számunk tematikus szám lett. A filozófia határai címet viseli, Bene Adrián pécsi tudós szerkesztette, de szegedi és budapesti „filozófusi körök” is beleszóltak a diskurzusba. A Létünk számairól szóló kritikák is rendre kiemelték pozitívumként azt, hogy reagálni tudott a Magyarországon most aktuális filozófiatörténeti diskurzusokra.

(Perspektívák, 2017. február 13.)

Bence Erika

Új főszerkesztője van a Létünknek (is)

A Naplo.org közli Bence Erika, a Létünk című folyóirat leváltott főszerkesztőjének írását.

*

Napi ajánló

A munka vége

Új főszerkesztője van a Létünknek (is)

Hogy miért adtam be mégis a pályázatomat? Mert be szoktam fejezni a dolgaimat. Nem szoktam félreállni önként. Bence Erika:

Hosszasan latolgattam, hogyan is írjam le a Létünk folyóirat főszerkesztője mostani megválasztásának ügyét, hogy egy kívülálló, a kulisszák mögötti történésekről semmilyen élménnyel vagy ismerettel nem rendelkező személy számára is érthető legyen, illetve kifejezésre jusson, nem kizárólag az én személyes sértettségemről van szó. Mert természetesen arról is – okait is el szeretném mondani. Aztán arra gondoltam, hogy egyszerűen felvázolom, mi történt.

A Létünk társadalomtudományi-kulturális folyóirat élére 2007 végén kerültem; a más pozícióra távozott korábbi főszerkesztőtől vettem át a munkát. 2013-ban újraválasztottak.

A Létünk a múlt század kilencvenes éveitől kezdve – kedvezőtlen társadalmi, anyagi és kulturális folyamatok következtében – egyfajta „leszálló ágba” került, olyan „nyugalmi helyzetbe”, amikor – negyedéves folyóirattá válva egy havi lap terjedelmében – elfogadható színvonalon jelent meg több-kevesebb rendszerességgel, de igazán beleszólni aktuális tudományos (társadalmi – politikai – kulturális) diskurzusokba nem volt képes. Ez a térségi kultúrpolitikát irányító köröknek és „szürke eminenciások”-nak a legnagyobb mértékben megfelelt.

A lap ilyen módon s ebben az állapotában jelent meg kb. 2010 elejéig, amikor is arculatot váltva, megnövekedett terjedelemben lépett az olvasók elé – azonnal kiváltva a magukat konkurensként meghatározó lapkiadás ellenállását, illetve ellehetetlenítő machinációiknak sorozatát.

A Létünk 2011-ben ünnepelte megjelenésének 40. évfordulóját. Ekkor jubileumi számokat adtunk ki és A láthatatlan változat címmel egy, a négy évtized anyagából összeállított antológiát, illetve a teljes négy évtized digitalizációját tartalmazó CD-ROM mellékletet a Forum Könyvkiadó Intézet és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában.

Az aktuális kultúrpolitikát irányító intézmények elhallgatták a folyóirat jubileumát.

Időközben lezajlott a folyóiratot megjelentető kiadónak – mint minden más, a társadalmi és kulturális életben jelentőséggel bíró intézménynek – az MNT és a mögötte álló politikai párt, a VMSZ általi teljes okkupációja. Az intézet élén álló igazgatók kiszolgáltatott, ún. marionett szerepbe kerültek.

A kiadó aktuális igazgatója sohasem intézett nyílt támadást a Létünk ellen, eleget tett törvényileg meghatározott minimális kötelezettségeinek a lap megjelenését illetően – ugyanakkor semmilyen más erkölcsi támogatásban nem részesítette, nem érezte feladatának, küldetésének, hivatásának a tudományos folyóirat fejlesztését, terjesztését, kapcsolati hálózatának, lehetőségeinek kiterjesztését.

A kiadó másik folyóirata nyíltan sohasem támadta a Létünket, a kulisszák mögött azonban mindvégig rendkívül ellenséges és rosszindulatú diskurzust folytatott vele szemben.

A Létünk és szerkesztőbizottsága önmagát a másik folyóirattól teljes független lapként határozta meg, sohasem szólt bele sem nyíltan, sem hallgatólagosan annak életébe.

A Létünk 2012-ben újraindította a múlt század utolsó két évtizedében jól működő tudományos tanácskozásainak sorozatát. 2014-ig három hagyományos konferenciát rendeztünk. 2015-ben az anyagi támogatás hiánya miatt „csak” ún. internetes konferenciára került sor. 2016-ban nem rendeztünk sem hagyományos, sem internetes tanácskozást, mivel ehhez minimális „biztatást” sem kaptunk.

A folyóirat 2014-ben Létünk Könyvek címen könyvsorozatot indított. Az év során két címszó jelent meg, egyik a Forum Könyvkiadó, a másik a Forum és a Temerini Múzeumbarátok Egyesülete közös kiadásában. 2015-ben a sorozatszerkesztőt arról tájékoztatta az igazgató, hogy az alapító(k) nem támogatják (megtiltották?) a Létünk Könyvek sorozatának kiadását, mivel úgy hat, mintha „kiadó lenne a kiadóban” (miközben a Híd Könyvek sorozat továbbra is megjelenhetett). A sorozat további darabjait legfeljebb egy másik kiadó adhatja ki, „ha vállalja” – mondták, de a döntésről soha, semmilyen írásbeli értesítést nem kaptunk. E sorok írója mint a Létünk főszerkesztője és az említett sorozat szerkesztője először a szabadkai Grafoprodukt Kiadóhoz fordult, amely „örömmel” vállalta a két további kötet megjelentetését, majd váratlanul elállt ettől. A Létünk Könyvek 3-ik és 4-ik darabját végül a VMDOK adta ki. Mindkét könyvet elismeréssel fogadta a kritika.

A Létünk Könyvek ügyében, illetve a folyóiratot ért diszkriminatív eljárások miatt 2015-ben levéllel fordultam az akkori igazgatóbizottsághoz. A levél következménye egy, az igazgatóbizottság elnöke, akkori alelnöke, illetve az igazgató részvételével történő megbeszélés lett, amelyről kérésem ellenére nem készült jegyzőkönyv, s amelyet a katonaságnál talán „raportnak” neveznének; a megbeszélésen szerkesztői, tanári, tudományos kutatói és női mivoltomban is megsértettek, lekezelően bántak velem.

Kilenc évet kitevő fő- és felelős szerkesztői munkám során nyilvánvalóan követtem el hibákat, voltak tévedéseim; ezeket természetesen vállaltam és vállalni is fogom. Munkám során a folyóirat szerkesztőbizottsága mindvégig támogatott, segített és kiállt mellettem.

Az elmúlt időszak során különböző tematikák és tudományos diszciplínák, területek és műfajok körében realizálódtak a folyóirat aktuális számai. Voltak jól és kevésbé jól sikerültek: figyelemfelkeltőek és kifogásolhatók. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a Létünknek sikerült folyamatosan vállalható tudományos színvonalat fenntartania, amely – a kritikai visszhangokból tudható – felfelé tartó diskurzust jelent.

A Létünk körül kialakult egy erős tudományos munkatársi bázis: főleg humán tudományos érdeklődésű alkotók műhelyévé vált, de a természettudományok terén ténykedők is többször megjelentek publikációikkal a folyóirat lapjain.

A lap munkatársainak körébe hazai és külföldi, magyar és nem magyar nyelven író, alkotó szerzők egyaránt beletartoznak. A folyóirat idegen nyelven íródott tudományos értekezéseket, tanulmányokat is közölt.

A Létünk nem hozott létre külön kört, egyesületet vagy más „csapatformációt” a fiatalok számára, de – munkatársi és vendégszerkesztői körét figyelembe véve – elmondható, hogy rendkívül nagy számban vonzotta maga köré a fiatal kutatók, tudósok, doktoranduszok különböző tudományterületeken ténykedő képviselőit, ezáltal nagy teret nyitott a fiatal tudósok publikációi előtt. A folyóirat főszerkesztője és szerkesztőbizottsága a fiatalokat nem tekintette saját vazallusainak; két pozitív recenzió függvényében, elvi meggyőződéseiktől, pártállásuktól, szakmai, klikkbeli hovatartozásuktól függetlenül jelentette meg munkáikat.

A Forum Könyvkiadó Intézet november végén kiírta a Létünk és a Híd folyóiratok főszerkesztői (tiszteletdíjas) posztjára vonatkozó pályázatát.

A kiírás – véleményem szerint – eleve diszkriminatív allúziót rejtett a Létünk irányában, mivel a társadalomtudományi-humanisztikai doktorátus feltétele melletti felsorolásban nem tüntették fel az irodalomtudományt mint releváns tudományterületet, azaz azt sugallták, hogy az irodalomtudomány nem egyenrangú diszciplína más társadalomtudományi-humanisztikai tudományágakkal, illetve – személyes meglátásom szerint – eleve azt „üzenték” számomra, hogy ne pályázzam meg a posztot.

A mindezek ellenére beadott pályázatomat elfogadták.

Engedtessék meg nekem, hogy ettől a ponttól kezdve, a hivatalosabb stílust mellőzve, személyes meglátásaimat közvetítsem!

A Létünk főszerkesztői tisztsége tiszteletdíjas pozíció. Számomra tehát nem jelentett egzisztenciát. Évi 60 ezer dinár tiszteletdíjra írtam alá szerződést. Ezt meg is kaptam.

A tudományos kompetenciáit illetően a Létünk M52-es, azaz egy közepes besorolású hazai folyóirat, magasabb szintű kinevezéseknél már nem jelent különösebb előnyt a benne való publikáció és a szerkesztése sem. Én most itt tartok, tehát az egyetemi karrierem szempontjából nem mérvadó.

Természetesen a pályázat nyitott, bárki jelentkezhet, aki megfelel a feltételeknek. Hivatalosan és látszólag. A valóságban azonban nem így zajlanak a dolgok. Egy tudományos folyóirat szerkesztése egyfajta társadalmi, szakmai presztízst jelenthet. Negyedévenként megjelenve nem szól bele aktuális politikai folyamatokba, de feltárhatja egy rendszer, társadalom működésének anomáliáit.

Amennyiben egy folyóirat elér egy bizonyos tekintélyt szakmai körökben, árnyalhatja a magukat egyedülállónak minősítő és kizárólagosságra törekvő más lapok minősítését. Ezt a kulisszák mögötti machinációk révén szokták ellehetetleníteni, főleg anyagi „kivéreztetés” és szándékos szakmai lejáratás, róla szóló negatív kommunikáció útján.

Bizonyos időközönként „javára válik” egy folyóiratnak, ha „fiatalítják” a szerkesztőséget. A „fiatalítás” látszatával sok mindent el lehet érni, ki lehet rúgni a nem kívánatos idősebb korosztályhoz tartozó (és értelemszerűen nem hűbéres és kevésbé befolyásolható) szerkesztőt, vagy épp fordítva, a (mentorával hallgatói jogviszonyban levő tanítvány) „háta mögött” továbbra is „megbújhat” a régi szerkesztő és irányíthat.

A Létünk esetében nem ez történt. A helyemre kinevezett főszerkesztő nem tartozik a kifejezetten fiatal korosztályhoz, ő is a negyvenes éveinek végét tapossa – két évvel fiatalabb nálamnál. Egyébként is, a tudományos folyóirat szerkesztéséhez szükséges feltételek (doktorátus) megszerzéséhez kicsit hosszabb tanulmányi időre van szükség – bár igen fiatal tudománydoktorok is vannak (a Létünk munkatársai körében jónéhány). Gondolom, hogy nem sokat jelent – hiszen a megszerzett tudás a fontos –, de a megválasztott főszerkesztő nem honosította a doktorátusát [ha időközben ez megtörtént, elnézést kérek].

A főszerkesztő kilétét illető feltételek közé tartozott a tudományos és kulturális közéletben való tevékeny részvétel. A vonatkozó minisztériumnál megtekinthető A1-es kutatóként való minősítésem, több fórumon publikációs eredményeim, könyveim száma és minősítése, a nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon és tanácskozásokon való részvételi listám. Ennek alapján állíthatom, hogy messzemenően többet tettem le az asztalra e téren is az ellenjelöltnél, akinek nincs minisztériumi kutatói státusa, nincs benne az egyetemi oktatói rendszerben, nincsenek tudományos és akadémiai együttműködései, szakmai kapcsolatai – legalábbis nem részese ilyen értelemben egy egész kutatói hálózatnak. Enélkül pedig igen nehéz egy tudományos folyóirat nemzetközi hatókörét és tudományos színvonalát fenntartani.

(A megválasztott főszerkesztő egyébként  felismerhető álnéven [ugyanaz mint az e-mail címe] Vajdaság hírhedt szennyportálján is publikál, legalábbis jelen van szerzői névsorában. Ha valaki bitorolja a nevet, akkor illett volna tiltakoznia.)

Feltétel volt a több éves szerkesztői gyakorlat – nincs tudomásom róla, hogy bárhol több éves szerkesztői gyakorlatra tett volna szert – hacsak nem valamilyen belső kiadvány szerkesztője volt.

Még fontosabb a feltételek között: a magyar helyesírás és nyelvhelyesség tökéletes ismerete. Természetesen bizonyos hibaszázalékot még a legképzettebb ember is ejt e téren – tehát nincs tökéletes helyesírás, de létezik egy színvonal, amelyet biztosan tart egy tudományos vagy irodalmi folyóirat szerkesztője. A megválasztott főszerkesztő teljesen hiányában van ennek a készségnek. Munkatársa volt eddig is a Létünknek – én jelentettem meg (és tettem rendbe nyelvileg, majd a lektor „gyomlálta”) a tanulmányait, viszont minden egyes cikkét „átírásra“ utalták a recenzensek. Most is nálam van egy cikke, mert néhány hónappal ezelőtt megjelentetésre ajánlotta a Létünknek (nem tudom, akkor tudta-e már, hogy ő lesz a következő főszerkesztő!); ha akarnám, bemutathatnám, ország–világ előtt nevetségessé tehetném. Természetesen nem teszem.

Bizonyos körökben ő a megfelelő ember.

Amikor tegnap délelőtt a Forum Könyvkiadó igazgatóbizottsága előtt ültem néhány percig, s arra kértek, ismertessem a Létünkről alkotott elképzelésemet, szerkesztői koncepciómat, egy pillanatig azt gondoltam, szólok: „Hagyjuk abba ezt a kutyakomédiát!” Már legalább egy éve megüzenték, ne is számítsak arra, hogy újra megválasztanak.

Ehelyett azt mondtam, a Létünk arculatán és kritikai visszhangján lemérhető, hova, milyen irányban tart, mindemellett papírra vetettem világosan és érthetően a szerkesztési koncepciómat. Ennyi.

Amikor távoztam az épületből, visszanéztem a lépcsőről. Akkor láttam, hogy ki az ellenjelölt. Nem mertek bennünket egy szobában leültetni. Nem tudom, miért.

Hogy miért adtam be mégis a pályázatomat? Mert be szoktam fejezni a dolgaimat. Nem szoktam félreállni önként.

Hogy miért akartam két mandátum után továbbra is főszerkesztő lenni? Mert a Létünk számomra küldetés volt; beleépítettem összes szakmai és tudományos kapcsolatomat. Miért hagytam volna el önként épp akkor, amikor majdnem egy évtizedes munkám/ánk kiteljesedett, elismertté vált, elért egy biztos színvonalat! Eleget tettem a Létünk kiterjedt munkatársi köre elvárásának – önként nem mondtam le arról, amit együtt kiépítettünk.

Hogy mit vétettem?

Ismert történések ezek kultúrpolitikai berkekben. Elmarasztaló kritikát írtam a leghatalmasabb pártasszony regényéről. (Érdekes, hogy senki sem emlegeti, hogy korábban, több, sikeres művéről elismerően szóltam kritikáimban.) Amikor ezért a Kilátó szerkesztőjét menesztették, nyilvánosan tiltakoztam.

Elmarasztaló kritikát írtam a vajdasági magyar tudományos és kulturális közélet legtekintélyesebb alakjának könyveiről. Miért ne tettem volna? Hiszen a tudományos színvonal a belefektetett munka, a megformálás, az alaposság, az innováció etc. eredménye; a rang és a tekintély önmagában nem garantálja. És nincs olyan törvény, hogy egy ilyen személyről nem lehet bírálattal szólni.

Nyilvánosan kritizáltam, szólítottam fel a rombolás felhagyására a vajdasági magyar politikum vezető pártját és elnökét.

Tiltakoztam az igazságtalanságok, diszkriminatív eljárások, a kontraszelekció, a gyűlöletbeszéd és más digresszív folyamatok ellen. (Olykor nehéz és népszerűtlen tettek voltak: pl. fiatalokat bírálni szolgalelkűség, kislelkűség, gyávaság etc. miatt.)

És nem utolsósorban: a Magyar Mozgalom és ügyvivő testülete (alapító) tagja vagyok.

Politikai szerepet nem vállaltam, viszont a választás alkalmával nyíltan támogattam a Mozgalom (ilyen téren is) angazsálódott tagjait és testületeit.

A Létünk szerkesztőbizottságában, szerkesztői és munkatársi körében több olyan tag is van, aki az MM-ben is vezető pozíciót tölt be. Akkor csatlakoztak a folyóirathoz, amikor a szervezet létrehozásának még az igénye sem merült fel. Amikor kegyvesztetté váltak, nem rúgtam ki őket, miként ideológiai alapon soha, senkit.

A Létünk kis ügy. Rövid távon elenyésző jelentősége van azon nagy horderejű történések mellett, amelyek nap mint nap zajlanak politikai és kulturális  közéletünk terén. Hosszú távon azonban része a térségünkben zajló kultúrarombolásnak, tudománytalanításnak.

(Naplo.org, 2016. december 16.)

VMSZ-es pártkatonák a folyóiratok élén

A Naplo.org rövid összefoglalót tesz közzé az új főszerkesztők kinevezéséről.

*

Napi ajánló

VMSZ-es pártkatonák a folyóiratok élén

Patócs László a Híd, dr. Mészáros Zoltán a Létünk új főszerkesztője

A Híd esetében csak személycseréről van szó, hiszen az előző főszerkesztő (Faragó Kornélia) is Pásztor-közeli értelmiségi, a Létünknél azonban politikai leszámolás sejlik a változás mögött. Az eddigi főszerkesztő ugyanis Bence Erika volt, a Magyar Mozgalom egyik alapítója.

„A Forum Könyvkiadó Intézet Igazgatóbizottságának december 15-én megtartott ülésén döntöttek a Híd és a Létünk folyóiratok új főszerkesztőinek kinevezéséről, miután a korábbi főszerkesztők megbízatása lejárt. Ennek értelmében az 1934 óta megjelenő Híd Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat új főszerkesztője négyéves megbízatással Patócs László. A Létünk társadalomtudományi és kulturális folyóirat élére dr. Mészáros Zoltán nevezték ki, ugyancsak négyéves megbízatással.”

(Naplo.org, 2016. december 16.)

Mészáros Zoltánt nevezik ki a Létünk című folyóirat új főszerkesztőjének

A döntésről szóló határozatot Miavec Ildikó és Jeges Zoltán írja alá.

Előlépni a maradi álcák mögül

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palóc Attila interjúját, amelyet Bence Erikával, a Létünk című folyóirat főszerkesztőjével készített.

*

Előlépni a maradi álcák mögül

Bence Erika: A politikai egyeduralmiság és a nepotizmus a tudományra és a folyóiratokra is rátenyerelt

Egy tudományos folyóirat léte attól is függ, hogy a főszerkesztője és munkatársainak egy része szálka-e vagy sem az aktuálpolitika szemében – mondta el a lapunknak adott interjúban Bence Erika egyetemi tanár, a Létünk folyóirat főszerkesztője, aki 2007 óta vezeti a tudományos lapot. A felsőoktatásnak és a tudománynak eredendően pártatlannak és politikailag befolyásolhatatlannak kellene lennie, mégis megtörténhet, hogy egy kiadvány és annak szerzői-szerkesztői köre, anélkül, hogy bármit is vétene, csak azért válik kegyvesztetté egyik-másik politikai struktúrában, mert egy korábbi, más összetételű vezetőség kedvelte és szoros együttműködést alakított ki vele. A Létünk főszerkesztőjeként eltöltött éveket, és a közben szerzett tapasztalatokat összegeztük Bence Erikával.

● A Létünknek több évtizedes története van... Milyen elképzelésekkel vette át a lap vezetését? Miben követi a hagyományokat, és milyen megújulást, újításokat hozott?

– A Létünket negyvenöt évvel ezelőtt alapította az akkor aktuális társadalompolitikai szervezet, a Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége. „Társadalmi kérdésekkel, kultúrával és művészetekkel foglalkozó” folyóiratként jegyezték be. Ez még bőven a szocialista érában volt, kommunista párttitkárok által és ideológiailag meghatározott irányvonallal. Ez nagyon súlyos dolog volt. Első főszerkesztője Rehák László lett, aki két évtizeden át irányította és szerkesztette a lapot. Rehák máig vitatott személyisége a vajdasági magyar kulturális, tudományos és politikai múltunknak. Amikor a lap 2011-ben négy évtizedes jubileumát ünnepelte, megpróbáltunk szembenézni ezzel a múlttal, megszólaltattuk a Létünk korábbi főszerkesztőit, olvasószerkesztőjét, állandó munkatársait és A láthatatlan változat címmel egy, a negyven év anyagából összeállított antológiát adtunk ki a Forum Könyvkiadó gondozásában. Ezek a jubileumi visszatekintések és vizsgálódások egy  árnyalt képet adtak a folyóirat rendszerváltás előtti történetéről. Természetesen az első két évtizedre nagyon is rányomta a bélyegét a szocializmus ideológiai diktátuma, ugyanakkor mindig voltak a lapnak „egészséges”, tudományosan releváns szólamai, kezdettől fogva az interdiszciplináris nyitottság volt rá jellemző; művészeti tartalmakat is megjelentetett.

● Mindehhez viszonyítva milyen változásokat hozott az Ön vezetése, milyen arculat alakult ki mára?

– A folyóirat mai arculatát tekintve ez az interdiszciplináris jelleg még kifejezettebb, még inkább domináns vonása. Nemcsak a Létünk vonatkozásában, hanem általában a tudományos és kulturális szférában is végső ideje leszámolni ezekkel a diszciplináris határokkal. Egyszerűen nincsen olyan, hogy bármely társadalomtudományi diszciplína önmagában állhat. És szinte egyik sem létezhet nyelvi és irodalmi kompetenciák nélkül.

● Szépen példázza mindezt az a sokrétű együttműködési háló is, amely a folyóirat körül kialakult az elmúlt időszakban. Melyek ennek a legfontosabb elemei?

– A pécsi tudóskör mellett jó kapcsolatot teremtettünk a szegedi alkalmazott pedagógiai területeken kutató tudósokkal, de a csíkszeredai és marosvásárhelyi Sapientia humán tanszékeivel is. Nagyon jó a kapcsolatunk a Mostari Egyetem Természettudományi-Matematikai és Neveléstudományi Kara több tanszékével és kutatói projektumával is. De sokan megszólaltak az elmúlt években a Létünkben: nápolyi és római egyetemi tanszékek komparatisztikával foglalkozó szakembereitől kezdve, a budapesti közgazdász-tudósokon, a brisbane-i germanista nyelvészeken, az accrai szuahéli kisebbségkutatókon át egészen az Európai Unió brüsszeli irodáinak politológusaiig. Ez utóbbira reflektálva: igen nagy sikernek tartom a Létünk idei kettes számának Európa válságmodelljei – A globalizációtól a migrációig című tematikus blokkját, amit Beretka Katinka szerkesztett. És itt kell megemlítenem a négyes szám genderblokkját is, ami Lendák-Kabók Karolina doktorjelölt munkája.

● Milyen a lap fogadtatása politikai körökben? Gondolok itt elsősorban azokra a testületekre, amelyek a potenciális támogatások felett diszponálnak...

– A Magyar Nemzeti Tanács korábbi összetételű csapata aktívan figyelt a Létünk működésére, nagyon jó volt a munkakapcsolatunk. A szervezet által rendezett évi jogi-tudományos konferenciák anyaga a Létünk különszámaiban látott napvilágot. Mivel még az előző összetételű csapat rendezte a tavalyi konferenciát, és kérte föl a Létünket az együttműködésre, azaz a különszám elkészítésére, megjelent a harmadik ilyen kiadványunk is – s engedtessék meg nekem, hogy ennyi év után kendőzetlenül beszéljek ezekről a játszmákról –, de már nagyon „nyögvenyelősen”, „fárasztás”-ra ment a dolog, mivel a konferencia résztvevői, valamint a szerzőinek egy része, és a Létünk is „kegyvesztett” lett az újonnan felállt kisebbségi hatalom szemében. Az idén pedig már nem tartottak igényt a közreműködésünkre az MNT-nél.

● Miért válhatott kegyvesztetté a Létünk? Hiszen ez egy tudományos folyóirat, amelyben megszólalnak ugyan esetenként politológusok is, de nem a napi sajtó szintjén működik, tehát politikai vizeket és érdekeket sem igen zavarhat...

– Hihetetlenül kicsinyes és rövidlátó machinációk ezek. Hiszen a tudománynak és a felsőoktatásnak eredendően pártatlannak és politikailag befolyásolhatatlannak kellene lennie. S most meg azt kell látnunk, hogy egy tudományos folyóirat léte attól is függ, hogy a főszerkesztője és munkatársainak egy része szálka-e vagy sem az aktuálpolitika szemében? Más folyóiratok és tudóskörök szárnyalását meg az teszi lehetővé, hogy – noha látszólag semlegesek, apolitikusak – a háttérből „jól gazsulálnak” a mai hatalmi struktúrának.

● Ahogy a névsort böngészem, úgy tűnik, hogy a folyóirat munkatársainak igen széles körében mindenféle politikai meggyőződésű emberek vannak. Talán szelektálni kellene közülük?

– A Létünk, alapítási szándékával szinkronban, nemcsak „társadalmi kérdésekkel”, hanem „kultúrával és művészetekkel” is foglalkozó folyóirat. Ennek szellemében a vajdasági magyar és a magyarországi kulturális közélet legjelentősebb aktorai közül többen, Végel László, Tolnai Ottó, Fenyvesi Ottó, Szombathy Bálint, az időközben elhunyt Gulyás József, Major Nándor, Várady Tibor, Géczi János, Márton László – ő a szerkesztő bizottságnak is tagja! –, írók, képzőművészek is publikáltak a lapban. Nagyon fontosnak tartom, hogy a Létünk egyes folyamodványaira is pozitív visszajelzés érkezett. Roginer Oszkár – akkor még doktorandusz – irodalomtörténész, szociológus nevében kérelemmel fordultunk a Cambridge University Presshez, illetve David Wileshez, hogy a neves teatralógus egy könyvének részleteit magyarra fordítva közölhessük, és mind a tudós, mind a kiadó hozzájárult ehhez.

● Találkoztak hasonló esetekben elutasítással is?

– Természetesen. Voltak olyan megszólítottjaink is, akik úgy utasítottak el bennünket, hogy az szinte megtiszteltetésnek hatott: Pálinkás József, az Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke, vagy Heller Ágnes filozófus a legnagyobb tisztelettel beszélt a lapról, de elfoglaltságára és orientációjára való tekintettel nem adott kéziratot.

● Bárdolatlan elutasításokba, olyanokba, amelyek rossz szájízt hagynak az emberben, nem sikerült belefutni?

– Valami olyan érzésem van egy évtized után, hogy a legotrombább elutasítások a legkevésbé perspektivikus, legkevésbé jelentős és legkevésbé tehetséges emberek részéről érkeztek. Kevésbé ismert kutatók, pályájuk elején levő tudósok között volt, aki nem volt hajlandó a recenzensi vélemények alapján módosítani, de még formailag sem rendbe hozni írását, közben pedig rendes egyetemi tanárok, akadémiai doktorátussal rendelkező tudósok szó nélkül akceptálták a véleményeket. Megtörtént velem, hogy olyan ember üvöltözött rám és hordott le mindennek mint szerkesztőt, akiről azt gondoltam, hogy közeli ismerősöm és támogatja a lapot. Mint később kiderült, hogy az illető egyéni frusztrációi álltak a dolog mögött – középszerű írását én nem kezeltem valamiféle eufórikus lelkesedéssel, hanem arra kértem, hogy segítsen az illusztrációk, fényképek beszerkesztésében.

● Miért kellett egy jó barátot elutasítani?

– Azért, mert az írása nem kapta meg – miként az követelmény – a két teljesen pozitív recenziót. Én egyéni szerkesztői döntés alapján javasoltam mégis közlésre. Más esetben elsőéves doktoranduszok vonták vissza a tanulmányukat, mert a folyóirat nem tudta garantálni számukra a méltányos – és nem szerény – tiszteletdíjat. Ismerve akár a szerbiai, akár a magyarországi folyóiratok mai anyagi lehetőségeit és helyzetét, az is csoda, ha egy folyóirat – mint a Létünk – szerény tiszteletdíjat fizet. Ugyanilyen történet, hogy amikor a folyóiratunk számára késtek az anyagi támogatások, és ezért mind a nyomdai, szerkesztői, mind a szerzői tiszteletdíjak kifizetését prolongálta a kiadó, az a személy telefonálgatott be a szerkesztőségbe nap mint nap a tiszteletdíját követelve, aki pontosan tudta, hogy mi a helyzet.

● Beszéljünk a kezdetekről. Milyen elképzeléssel, milyen koncepcióval vette át a folyóirat vezetését?

– Amikor 2007-ben egy új összetételű szerkesztőbizottság élén átvettem a folyóirat szerkesztését, egyik legfontosabb célom az volt, hogy kiemeljük végre a szakmai egyoldalúság és a negatív értelemben vett tudománynépszerűsítő kiadvány korlátai közül. A folyóirat ugyanis a megelőző éveiben majdnem kizárólag művelődéstörténeti és néprajzi jellegű tanulmányokat közölt, azt is inkább valamiféle ismeretterjesztő kontextusban. Ezzel önmagában nincs baj, egyik tudománnyal sem, sőt, az ismeretterjesztés is bizonyos értelemben küldetése egy folyóiratnak. De a kizárólagosság, illetve az „örökös egyszint”-en való mozgás a hátrányára vált. Ez (kiadás)politikai szempontból is előnyösnek volt mondható bizonyos körök és klikkek számára. Egyrészt a múlt ilyen értelmű feltárása sokkal kevesebb vizet zavar mint például a politikai, etikai, történeti elemzések, jogi-nyelvhasználati, oktatáspolitikai, szociokulturális vagy más anomáliák feltárása, ugyanakkor a folyóirat ismertsége és jelentősége is csak bizonyos szakterületeken volt tetten érhető. 

● Hogyan lehetett mindezt tudományos szempontok alapján is mérhető elismertségre váltani?

– Nagyon fontos feladatnak tartottam az ismeretterjesztő jelleg helyett a nemzetközi tudományos mozgásokkal való szinkronitás elérését, az ilyen történésekre való reflektálás készségét. Mert az egy dolog, hogy népszerű tudomány, meg hogy ismeretterjesztés, azonban, nem biztos, hogy épp a Létünknek kellene ezt a küldetést teljesítenie, hiszen vannak még Vajdaságban más, hasonló folyóiratok, amelyek profiljához ez sokkal jobban illik, például a Híd vagy a Bácsország.

● Egy minisztériumi döntés azonban „megakasztotta” ezeket a folyamatokat...

– Feltehetően sohasem fogjuk megtudni, hogy milyen ténykedés állt mögötte, de 2009-ben a Létünket levették a tudományügyi minisztérium tudományos folyóiratlistájáról, ezért külön próbatételt jelentett, hogy tudományos kompetenciái alapján ismét felkerülhessen erre a szintre. Három évnyi „küzdelmet” követően, 2012-ben aztán végre újra kategorizálták.

● A folyóirat témaválasztásában melyek voltak a legfontosabb szempontok?

– A Létünk az elmúlt időszakban több nagyon fontos nemzetközi problémakörre, területre, kérdésre reflektált. Még ma is kisebb gyanú árnyékolja kompetenciáit illetően a neveléstudományt. Viszont ez is egy maradi álca. A 21. század oktatása és nevelése nem létezhet, ha nem teremtünk magunk köré egy nagyon korszerű és haladó oktatási és nevelési stratégiát. Én ennek – sajnos – jelenleg sem Vajdaságban, sem Magyarországon nem látom jelét; épp ezért a Létünk folyamatosan görget egy ilyen típusú tudományos diskurzust is a lapjain, illetve konferenciáin. Aktuális válságokra is képesnek kell lennie reagálni. Ilyen törekvés volt az idei kettes szám, amelyben Európa mai válságmodelljeivel néztek szembe a Létünk hazai és külföldi munkatársai, a genderblokk, ami a társadalmi nem problematikájával foglalkozik világunkban, illetve az etikai diskurzusok is, amelyeket 2007-től kezdve folyamatosan folytat a Létünk, ugyancsak megkerülhetetlenek. Ez utóbbi folyamatok jegyében jött létre a Létünk idei hármas, tematikus száma A filozófia határai címmel, amit Bene Adrián pécsi egyetemi oktató szerkesztett.

● Mindez összefüggésben állhat bármilyen szinten is a korábban említett minisztériumi döntéssel? Hogyan befolyásolja ez a kategorizálást?

– Kevesen tudják, de a Létünket, bár mindannyian annak határozzuk meg szándékunk szerint, 2006-ban – akkor még nem én szerkesztettem – a nyelvészeti és irodalmi folyóiratok közé sorolta a kompetens minisztérium, tehát kicsit borotvaélen táncol a lap, amikor publikációinak kisebb része tartozik csak tisztán ezeknek a diszciplínáknak a hatáskörébe. A paradoxon az, hogy a rosszindulatú, és a konkurens lapkiadás – s ezt nem a Létünk gondolja így, mert mi nem gondolkodunk konkurenciában – felől érkező bírálatok, amelyek érték az utóbbi évtizedben, épp ezt igyekeztek kikezdeni. Vagyis azt, hogy miért közöl irodalomtudományi és nyelvészeti tanulmányokat. A válasz az eddigiekből egyértelműen következik. Egyébként a rosszindulatúság jele volt az is ezekben a támadásokban, hogy utána sem számoltak az arányoknak – ez úgy néz ki, hogy ha évente nagyjából ötven tanulmány jelenik meg a lapban, akkor abból legfeljebb öt-hat számít tisztán irodalomtudományi dolgozatnak.

● Milyennek tartja a nyomtatott folyóiratkiadás lehetőségét és jövőjét?

– Katasztrofálisnak tartom. Semmilyen pozitív tendenciát nem látok. A társadalom minden területére kiterjedő tudománytalanítás, kultúramegvonás és kontraszelekció a folyóiratokat sem kíméli; a politikai egyeduralmiság és a nepotizmus erre is rátenyerelt. Folyóiratoknál is erőszakosan igyekeznek meghatározni – a tudományos eredményeket nélkülözve –, hogy ki szerkeszthet, ki írhat, ki jelenhet meg benne. Nyugodtan kimondhatom, hogy csakis az uralkodó hatalmi struktúráknak megfelelő emberek. A legkönnyebb ezt úgy megoldani, hogy anyagilag kivéreztetik a lapot, míg mást – akár ugyanannak a kiadónak a másik folyóiratát – felvértezik és felpumpálják anyagilag, illetve támogatásokkal. Túlfavorizálják, felturbózzák, nagy port vernek körülötte. Olyan retorikát alkalmaznak, amelyben a szokásosnál többször fordul elő a „legrégibb”, „legtekintélyesebb”, „legrangosabb”  és sok más hasonló jelző. A nem kívánatos folyóiratokat, illetve szerkesztői gárdájukat pedig magukra hagyják, munkatársaikat folyamatosan nyomásnak teszik ki: „Miért ott publikál?  ha vinni szeretné valamire, akkor nem mindegy, hogy hol publikál! Maga miért vállalta el?”

● A számítástechnika, a világháló széleskörű elterjedése milyen irányban befolyásolja – segíti vagy hátráltatja – ezeket a folyamatokat? Magyarán: nyújthat-e, jelenthet-e védelmet azoknak, akiket ilymódon „magukra hagynak”?

– Kapóra jött mindezen törekvések esetében a társadalom „digitalizálódása”, az elektronikus média kiterjedtsége. Elhangzottak olyan kijelentések, hogy semmi értelme tovább támogatni a nyomtatott folyóiratokat, amikor a kíbertéré a jövő. Igen, természetesen. Csakhogy ezeknek a fejlesztése nem zárja ki a papír alapú megjelenést, mivel annak is vannak pótolhatatlan előnyei, amit sohasem tud kivitelezni egy elektronikus kiadvány. Nagyon szembetűnő – és olykor úgy érezhetjük, hogy tulajdonképpen mindent meg is magyaráz –, hogy a feleslegességnek ezt a vádját csak a „nem kívánatos” sajtótermékek irányában kommunikálják.

(Szabad Magyar Szó, 2016. december 14.)

Bence Erika

A Folyóiratok éjszakája című rendezvényen tavaly is bemutatkozott a Létünk

A Létünk csapata a Folyóiratok éjszakáján: Németh Ferenc, Bence Erika és Novák Anikó

A Létünk-könyvek temerini bemutatóján

Egy ritkán látott fedőlap: a 2014-es tanácskozás virtuális szekciójának CD-ROM melléklete

Az idei hármas szám