A Közös (s)íróasztalunk című blog közli a Családi Kör Kohecz-interjújának második részét is.
Lavina 2.0
Azt hiszem, hogy Korhecz Tamásnak a megainterjú második részében nem igazán sikerült kimosakodnia a Pressburger-ügyből, de lelke rajta, ettől függetlenül örülök a második részben elhangzottaknak is:
Furcsa magyar szelek fújnak (2. rész)
Dr. Korhecz Tamás nyitott sisakkal
Miért érezte magát magányosnak a népszerű MNT-elnök – Az európai parlamenti képviselőség visszautasításának okai – Lehet-e hinni annak, aki be sem akar lépni a VMSZ-be? – Veszélyt jelent-e a politikumnak, ha valakinek teljesítménye van, de nem mindig szófogadó?
Dr. Korhecz Tamás a jogtudományok doktora, egyetemi tanár főleg itthon és egy kicsit külföldön. Tíz esztendeig volt tartományi kisebbségügyi titkár (miniszter), majd az elmúlt négy évben a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Fölépített egy nagyon hatékony MNT-t. Nem kívánt tovább a testület elnöke lenni. Nem a semmiből jött és nem is a semmiben tűnik el.
• Az elmondottakon kívül még mi vette el a kedvedet attól, hogy újabb 4 évig az MNT elnöke legyél?
– Nagyon sokszor éreztem magamat politikailag magányosan az elmúlt négy évben. Mélyen elkötelezett vagyok a szülőföld és a szülőföldön való boldogulás mellett, hiszek benne. Úgy élek, és úgy nevelem a gyermekeimet. Kizárólag itt képzelem el a jövőmet. Ugyanakkor a környezetemben a meghatározó emberek jelentős része (akik hatnak a környezetükre, befolyásolják a közvéleményt) egyet mond és mást csinál. Nem lehet azt mondani: „Jó az a te gyermeked jövője és boldogulása szempontjából, ha az újvidéki tudományegyetemen tanul. Ehhez ösztöndíjat adunk, segítünk elhelyezkedni.” Ugyanakkor azok az emberek, akikre a közösség fölnéz, akikhez igazodik, a saját pénzükért külföldön taníttatják a gyermeküket. Borzasztó nehéz ezt megélni. Elvárom, hogy legalább azok, akikkel közösen küzdünk a közösség megmaradásáért és építjük az ehhez szükséges intézményrendszert, legyenek példamutatók. Hiszek a példamutatásban.
• Ebben a tekintetben nem egy kihalóban levő fajta vagy? Aki amit mond, azt is teszi?
– Nem. Vagyunk még elég sokan, de úgy éreztem, hogy a kritikus tömeg hiányzik mellőlem. Ha nem úgy éreztem volna, akkor valószínűleg folytatom. Az embereket nem lehet tartósan becsapni. Ismerik ezeket a szószóló embereket és a családjukat ott az utcájukban, saját környezetükben. Tudják, hogy mit csinálnak. Ha közösségi vezető vagy, bármilyen szinten, a helyi közösségtől kezdve az államtitkárig, akkor neked a közösséggel együtt kell lélegezned. Ha nem hiszel benne, hogy itt van jövő, akkor ne éljél abból, hogy úgymond a közösséget védelmezed, hogy a magyar érdekérvényesítés a kenyérkereseted.
• Ezzel függ össze az az érthetetlen lépésed, hogy bár téged kértek fel, hogy a FIDESZ–KDNP listán legyél képviselő az Európai Parlamentben – mégis visszautasítottad?
– Zsigerig ezzel függ össze. Az ilyen ajánlatot hívják vissza nem utasíthatónak, mert az ember előkelő környezetben van, nagyon magas fizetést kap, és páratlan kapcsolatrendszert lehet kiépíteni. Erre azt mondtam: köszönöm, de nem kérem. Alapvetően a szülőföld az indoka. Nem tudom elképzelni azt, hogy Szabadkától több ezer kilométerre éljek a családommal. Azt sem tudom elképzelni, hogy külön éljek a családomtól, s hétvégenként vagy kéthetenként lássam – ez nem én lennék. Annak azonban örülök, hogy a VMSZ végül egy felkészült szakpolitikust jelölt a tisztségre, aki méltón képvisel bennünket is.
• Keményfejű vagy, mint az apád.
– Igen. Apámnak ez nagyon sokat ártott.
• Remélem, neked nem fog... A Család: apád és anyád a VMSZ alapítói és tevékeny tagjai voltak, apád a történelmi VMDK első tíz alapítója között volt. Te sohasem léptél be a VMSZ-be, csupán pártoló, vagyis rokonszenvező tag maradtál. Miért?
– Csubela, Kasza és Pásztor idején is szerettek volna a párttagok között látni. A távolmaradásomnak nincsenek szenzációs okai. Tetőtől talpig VMSZ-es vagyok, annak érzem magam. Tizenvalahány éven át ott voltam a VMSZ szinte minden vezető testületi ülésén meghívottként. Tisztségviselő voltam VMSZ-es támogatással, VMSZ-es politikát képviseltem a tartományi kormányban is, az MNT-ben is. VMSZ-esként indultam választásokon. Sohasem határolódtam el a VMSZ-től, mert az hazugság lett volna. Annak, hogy formálisan nem léptem be, több oka is van. Az egyik, hogy amikor a VMSZ megalakult, hihetetlenül hadakoztam az ellen, hogy szétessen az egységes magyar érdekképviselet. Tudtam, hogy a VMDK-ban baj van, és hogy leszámoltak kitüntetést érdemlő emberekkel, és ez nagyon feszíti a pártot... De azt mondtam, hogy rengeteget veszít a közösség, hogyha megosztjuk a szavazatokat, hogyha nem tudunk egységesen föllépni a szerb állam és az anyaország irányában. Nem voltam semmilyen tisztségben, legfeljebb otthon mondhattam el ezt a konyhaasztalnál. Azért szurkoltam, hogy ha egy mód van rá, akkor őrizzék meg az egységet. Ne ugorjunk egymásnak. A másik ok, hogy amikor Pásztor István felkért 2000 októberében, hogy legyek tartományi közigazgatási és kisebbségügyi titkár, az engem egy kicsit derült égből villámcsapásként ért. Nem voltam politikus, viszont akkor doktoráltam autonómia kérdéséből. Fölhívott és fölkért erre (persze Kasza József pártelnök tudtával és beleegyezésével). Akkor úgy éreztem: mikor kell a közösségnek segíteni, ha nem most? Ajánlanak valamit, ami a szakmámba vág, érdekel, és amiben hiszek, miért ne vágnék bele? Pásztor nem kérte, hogy legyek párttag. Akkoriban ez nem volt feltétel, hogy tisztséget kapjál. Tudták, hogy ott vagyok a VMSZ-szel: meggyőződésből, vérvonalon és egyéb okokból is én VMSZ-es vagyok, de nem kérték a belépést, és utána sem. Úgy voltam vele: ha már akkor nem kellett, meg így is tevékenyen részt vehettem a munkában, akkor miért lépjek be több év után? Egy okom lehetetett volna a belépésre (és ez a harmadik ok, amiért nem): amennyiben a pártszervezetben, a pártpolitizálásban akartam volna valamilyen részt magamnak. Ezt sohasem akartam. A pártszervezésben, a pártvezetésben, a párt formális működésében nem akartam részt venni. Ez nem erény vagy hiányosság, hanem úgy éreztem, hogy nekem a jogalkotásban, a közigazgatási és végrehajtó hatalomban kell ott lennem. Ha nem lépek be a pártba, akkor valóban senki sem gondolhatja, hogy vannak vezetői ambícióim. Formálisan nem lehetek bármilyen szintű pártvezető. Ezt a mai napig jónak tartom.
• Kívülről úgy tűnik, hogy a Pásztorral való viszony részben azért vált fagyossá, mert kezdtél nagyon népszerű lenni a magyarság körében, s tartottak attól, hogy ma belépsz a VMSZ-be és holnap jelölnek elnöknek... Meg olyan idők jöttek, hogy már nem bíztak az olyan emberben, aki nem kézi-vezényelhető, és még a pártnak sem tagja...
– Sohasem hajhásztam a népszerűséget. Az eredményekre hajtottam. Eredmény-irányultságú vagyok. Amikor belefogok egy törvény-előkészítési folyamatba, vagy egy közösségépítő program végrehajtásába, az számomra versenyhelyzet. Erre harapok. Ez a célom: sikerüljön, és annak mérhető eredményei legyenek. Ebben mértem magamat. Soha nem abban, hogy hány ember ismer vagy szeret. Ezért nem kényszerültem azt mondani, amit az emberek hallani szerettek volna. Olyan dolgokat is kimondtam, amit egy pártpolitikus sem vállalt föl soha. Miért nem? Mert népszerűtlenség. Olyan dolgot mondtam ki, amit az emberek nagy része szeretne nem látni és nem hallani. Ennek ellenére valóban voltak olyan közvélemény-kutatások, amelyek azt igazolták, hogy népszerűség dolgában jól állok. Jólesett, és mentem tovább. Viszont másokban ugyanez valószínűleg kiváltott olyan érzéseket, hogy „Hoppá! A fickó túlnőtte magát!” Vagy: „Hoppá! Itt most önjáróvá és irányíthatatlanná válik ez az ember.” Éreztem, hogy ez a helyzet kezd fontos embereket zavarni.
• A vajdasági magyar politika mind kizárólagosabb: aki nincs velünk, az mind az ellenségünk! Pláne a párton kívüliek, s a mozgolódó civilek...
– Aki nincs velem – azt semmiképpen sem kiáltsam ki a nemzet ellenségének. Az ember fiával ne szaladjon el a ló. Senki se azonosítsa önmagát a nemzeti érdekkel. Senkinek a személye, a tisztsége sem azonosítható a köz- vagy a nemzeti érdekkel.
• Bármely párt elnökeként sem?
– Bármilyen tisztségen vagyok. Az ország vagy a kormány elnöke vagyok, akkor sem. Ha az Egyesült Államok elnöke vagyok, akkor sem. Mert én csak egy ember vagyok. Szerbiában minden nap találkozunk ezzel az elhajlással. Valaki mond valami rosszat a miniszterelnökre: kikiáltják a nép ellenségének. Nem azzal foglalkoznak, hogy az érv, amit mondott, megcáfolható és megcáfolják. Mivel ő ezt az áldott jó miniszterelnököt bántja, ő a nép ellensége. Vigyáznunk kell, nehogy egyetlen ember legyen a nemzeti érdek megmondója. Ő is csak egy ember.
• Mind több a képzett magyar fiatal. Bennük látsz-e valamilyen változtatási erőt? A Második Nyilvánosság nevű fiatalos, alternatív közösségi oldalt „hivatalosan” mindössze 2200-an követik. Valójában sokkal többen, csak nem merik bejegyezni magukat.
– Még véletlenül se próbáljuk úgy beállítani a dolgokat, hogy van a párt és a vele szemben álló nép, emberek vagy értelmiségiek. A pártoknak, a nemzeti pártoknak is megvan a maguk pótolhatatlan szerepe az érdekérvényesítés bizonyos elemeiben. Ilyen szempontból a legtámogatottabb magyar pártra, a VMSZ-re óriási szükség volt és lesz. Amiről beszélhetünk: a párton belül mennyire érvényesül a tekintélyuralmi elv; mennyire van valós párbeszéd a párton belül és kívül; mennyire van párbeszéd a párt és más magyar intézmények között. Ha valamilyen szempontból jelen vannak a másként gondolkodók, ez jó hír. Vannak itt még emberek, akik gondolkodnak, nem kell nekik valaki „nagy”, aki odaáll mögéjük, melléjük. (Képtelenség, hogy párton belül komolyan arról beszélnek, hogy én vagyok az egész Második Nyilvánosság mozgatója, szellemi atyja?! Valójában nemrég ismertem meg a vezetőjét, Bózsó Istvánt.) Ami miatt jók ezek a megnyilvánulások: helyet biztosítanak a véleményütköztetésnek vagy a kritikus hangoknak. A Második Nyilvánosságban azt látom, hogy sok olyan írás is megjelenik, amelyek bíráló jellegük ellenére nem akarnak becsületbe gázolni. Nem akarnak kollektív rablónak kikiáltani egy olyan pártot, amelynek 10 000 tagja van, amely több tízezer magyar ember támogatását élvezi. A MNY vitatkozik bizonyos folyamatokkal, a párt bizonyos lépéseivel és veztőivel. Azt szeretném, ha a sajtó meghatározó része lenne a párbeszéd fő színhelye. Azt szeretném, hogy a Magyar Szó vagy a Pannon RTV nyitna egy olyan ablakot a nyilvánosság felé, ahol valóban lehet érveket ütköztetni. Ezt megbízatásom idején is számos alkalommal javasoltam a médiának. Az érvek ütköztetése révén kiderülne, hogy a VMSZ-nek rengeteg dologban igaza van, hogy amit a VMSZ tett, az sokszor a maximum, amit tenni lehetett az adott helyzetben. Az érvek ütköztetése a VMSZ-nek is érdeke. A sajtóban történő párbeszéd nem csupán a közösségnek az érdeke, hanem a politikumé is.
• Képesnek tartod a VMSZ-t az ilyen párbeszédre, amikor az utóbbi időben szinte teljesen elzárkózott tőle?
– Ahogyan megérik a felismerés ennek a szükségességéről, a nélkülözhetetlenségéről (nem az elnökben okvetlenül, hanem a környezetében), elkerülhetetlen lesz a dialógus megtörténte. Dr. Dévavári Zoltán a VMSZ alelnöke. Ő nyilvánosan mondta ki, hogy erre szükség van, elengedhetetlen, és enélkül nincs megmaradás, nincs épülés. Ennél nem kell közvetlenebb jelzés arra, hogy azért ott belül is érzik: nem biztos, hogy jó, ahogyan most van. Dévavári azt mondja, hogy meg kell hallgatni az érveket, az érvekkel vitába kell szállni, az égető gondokról pedig nyíltan kell beszélni. Nem lehet az öncenzúra, a félelem légköre a nemzeti érdekünk. A félelem lebénít, tunyává tesz. Arra sarkallja azokat, akik beszélni szeretnének, de nem beszélhetnek, hogy ebből a történetből lépjenek ki. Eltávolodnak egymástól és a közösségtől. Ez nagyon ártalmas.
• Lehetett veled nyilvánosan is vitatkozni. Nem zárkózol el a másként gondolkodóktól.
– Nem sértődtem meg a vitákban. Ez alapállása minden olyan embernek, aki a tudománnyal foglalkozik. Nem lehet megírni egy tudományos cikket, hogy az ember nem vitatja meg, komolyan nem mélyed bele az ellenérvekbe. Nem lehet olyan érv, hogy ő ellenség, mert engem nem szeret, ellenem szólt, más pártba tartozik. Nem tudom a politikában sem elfogadni, hogy aki ellenvéleményt fogalmaz meg, azt kikiáltom ellenségnek, és nem akarok vele foglalkozni. Meghallgatom, hogy mit mond. Még azok esetében is ezt tettem, akikből sercegett irántam az ellenszenv az elmúlt tizenvalahány évben, ha mondtak valamit, azon elgondolkodtam. Magamban. Nem mindig álltam le vitatkozni, de magamban próbáltam keresni a helytállóságot abban az érvben, kerestem az ellenérveket. Ha nem találtam, akkor néztem, hogy mit teszek holnaptól másként.
• A vajdasági magyar függő és független értelmiségiek (egyetemi tanárok, kimagasló alkotók) kimaradtak a Magyar Összefogás listáról, sőt még az MNT bizottságaiból is. Nem jutott legalább egy bizottsági hely Néked sem. Nem értem, miért nem számít az MNT semmilyen testületében például dr. Várady Tiborra, aki tagja a VMSZ-nek, s a párt megalakulásának első napjától jelen volt az építésben? A tudásnak ez a szintje azért nem kell az új MNT-nek, mert a nagy szakmai tekintélyű értelmiségiek nem manipulálhatóak?
– Ha összehasonlítjuk az ideiglenes MNT, a Józsa vezette MNT, az általam vezetettet MNT bizottságainak összetételét, az MNT-tagok összetételét, akkor észrevehető, hogy 2014-ben egy jelentős változás következett be: az értelmiségi emberek, egyetemi oktatók igencsak kimaradtak a történetből. Előtte pedig nagyon nagy százalékban voltak jelen. Az is tény, hogy az MNT és a VMSZ is valahol összetűzésbe keveredett a jövő értelmiségével, tehát a doktoranduszok szövetségével. Ennek helyenként még a sajtóban is megjelentek a visszhangjai. Itt megint egy olyan impulzus, egy olyan üzenet lett közvetítve, hogy ezek a magyar fiatalok nem fontosak. Tehát az értelmiségiek bizottságokból való kihagyása, az MNT-ben történő háttérbe szorítása és a doktoranduszokkal való konfliktus, az egyetem létrehozásának elutasítása, a felsőoktatási és tudományügyi bizottság megszüntetése az új MNT-ben – ezek mind olyan jelzések, üzenetek és gesztusok, amelyek arról szólnak, hogy a közösségépítés szempontjából az értelmiség és a tudás nem fontos. Ez homlokegyenest szembemegy azzal, amit én hiszek és vallok. Tehát, hogy a közösség, a kisebbségi közösség erejének számottevő része a szellemi kapacitásaiban van. A szellemi kapacitásoknak az erősítése, helyzetbe hozása, bővítése szinte az egyetlen biztosítéka a kisebbségi közösségnek arra, hogy boldoguljon. Más út nincs. Minden példa azt mutatja, hogy a gazdasági erőnk is attól függ, hogy milyen erős ez a réteg. A szellemi réteg. Ezek a gesztusok azt üzenik, hogy lehet e nélkül is hatékony érdekérvényesítést folytatni. Szerintem nem lehet! Mert most már nemcsak az van, hogy van értelmiségi, aki közelebb áll „hozzánk”, és van, aki távolabb – igazából már jóformán senki sem áll közel hozzánk! Ez vétek. Mi mindannyian részesei vagyunk a történetnek, de azok, akik vezetik ezt a közösséget, akik a döntéseket meghozták, meghozzák, azok felelnek érte és a következményeiért.
• Hívő, templomba járó ember vagy, nem csupán amióta közéleti szereplőként ismerünk. Mi a véleményed a papok szerepvállalásáról a Magyar Összefogás listán?
– A társadalmilag aktív, a templomokon kívül is tevékenykedő egyház híve vagyok. Az emberek lelki egészségéről való gondoskodás megköveteli, hogy az egyház számos területen tevékenykedjen az oktatástól a családvédelemig. Hatványozottan így van ez kisebbségi élethelyzetben. Tehát a történelmi egyházaink képviselőinek ott a helye a közösségünk parlamentjében, ez nem kétséges. Az sem aggályos, hogy a részvételük a Magyar Összefogás listán keresztül valósul meg, hiszen ez a választási lista az egyetlen reprezentatív, parlamenti képviselettel rendelkező magyar párt körül alakult ki, immár másodízben.
• Őszinteség és politika. Elvárható a kettő együtt? Lehet őszintén, szókimondóan közéletet élni? Most sokkal őszintébben beszélhetsz, mint amikor tisztségviselő voltál.
– A politika, az elhallgatás, a mellébeszélés, néha a hazugság is egymástól nehezen elválaszthatóak. Elmondom az eredetét. A politikában az alapvető cél, ami a politikusokat mozgatja, az a saját támogatottságuk, népszerűségük növelése, megőrzése. Az igazság, a tények elég gyakran konfliktusba kerülnek ezzel a törekvéssel. Nagyon sok olyan tény vagy igazság van, aminek az elmondása, kimondása oda vezethetne, hogy az illető elveszíti a népszerűségét, a támogatottságát. Hovatovább az igazság kendőzetlen kimondása, az nem csupán az illető politikusra vonatkozóan, hanem a pártjára vagy a pártjában levő emberekre nézve népszerűségvesztést von maga után. Főleg, ha a szavazatokért harcoló konkurencia ugyancsak nem őszinte. Tehát van egy óriási motiváció: erről ne beszéljünk, ezt hallgassuk el, ezt cáfoljuk meg. Ha kell, akár hazudjunk is. Ez egy természetes belső motiváció. Rendszerbeli hiba.
• Te miként kezelted ezt a „rendszerhibát”?
– Mivel arra készülök, hogy majd egyszer elszámolok mindennel, amit tettem az életemben, ezt a gyakorlatias politikusi viselkedésmódot alapjában véve sosem fogadtam el. Abban például, hogy tényt sohasem voltam hajlandó cáfolni. Hazugság lett volna. A nyilvánosságnak sosem hazudtam. Ezt nem vállaltam, noha esetenként a politika gyakorlatiassága ezt kívánta volna meg tőlem. Úgy voltam ezzel, hogy ez túl nagy ár, s akkor inkább nem veszek benne részt. Ugyanakkor természetesen a politikai munka időnként megkövetelte tőlem, hogy bizonyos dolgokról hallgassak. Rákérdeztek, passzoltam. Ebből a szempontból bevállaltam azt, hogy politikus vagyok, mert esetenként nem csupán a saját, hanem az engem támogató párt tekintélyét is kockáztattam volna. Ettől nem lehet szabadulni. Vagy nem leszel politikus, vagy bizonyos kompromisszumokat bevállalsz. De nem mindent kell bevállalni. Meg kell szabni a határt. Én a közérdek vonatkozásában, a nemzeti érdek vonatkozásában és a törvényesség vonatkozásában sosem vállaltam a megalkuvást. Ebből a szempontból bárkivel, bármikor szembesíthetnek. Általában azt mondtam, amiben hiszek, s szavaim összhangban voltak tetteimmel.
• Voltak-e olyan esetek, amikor meggyőződésed ellenére szófogadó voltál az összetűzések elkerülése érdekében?
– Szófogadó sosem, ám mindig szavatartó és kompromisszumkész voltam. Végig ebben az időszakban. Ami azt jelenti, hogy olyan ügyek esetében, amikor az együttműködés, a közös építkezés megkövetelte tőlem, hogy ne mindig azt tegyem, ami a belátásom szerint az adott helyzetben talán a legjobb lenne, akkor a kompromisszumra kész voltam. Az volt a célom négy éven keresztül, hogy azokban a programokban, amelyekben közösen megegyeztünk, amelyeket általában én javasoltam, de a VMSZ elfogadott, sajátjának tekintett, közösen alkottuk meg és véglegesítettük – ott senki sem legyen kizárólagos. Sőt: minden stratégiai program közvitán alakult ki, a szakma teljes bevonásával. Azok után mindvégig annak érdekében cselekedtem, hogy ezeket a programokat közösen végrehajtsuk, s a legjobb eredményt érjük el. Ez csak úgy lehetséges, hogy egymásra nem borítunk asztalt, nem csapjuk be magunk mögött az ajtót, hanem fönntartjuk a párbeszéd, az együttműködés légkörét. Elkötelezett voltam a mandátumom teljes ideje alatt, hogy folyamatosan fönntartsam azt az egészséges együttműködést a közösséggel, a közösség vezető embereivel és intézményeivel, az egyetlen mérvadó politikai pártunkkal és annak elnökével. Ugyanígy az MNT-n belül tevékenykedőkkel. Ez az együttműködés mindig föltételezi, hogy kölcsönösen teszünk engedményeket egymásnak. Sokszor volt, hogy a másik oldal is tett engedményeket és fogadott el kompromisszumokat. Sokaknak nem minden elképzelésem volt az ínyére vagy az érdekében. Térjünk vissza az ösztöndíjazásra. Amikor az ösztöndíjat nem azok kapták, akik, vagy szüleik esetleg kötődtek a párt legmagasabb tisztségviselőihez, vagy a párthoz magához, akkor ezt el kellett fogadtatni a párton belül. Ehhez erő kellett a pártvezetés részéről. Kompromisszumkészség, engedmény kellett hozzá, mert azt diktálta a pártlogika, hogy „azért szereztük a pénzt, hogy elsősorban a mi embereink részesüljenek belőle”. Én meg azt mondtam, hogy azért szereztük, hogy a közösség épüljön. Ez nem teljesen ugyanaz és nem mindig ugyanaz. De elfogadták. Tehát kölcsönösen tettünk engedményeket, tűrtük el egymást azért, hogy a szekér haladjon előre. A mandátumnak majdnem a végéig ez működött is. Volt, hogy össze kellett szorítani a fogakat, volt, hogy el kellett tízig számolni: nemcsak nekem, hanem a másik oldalnak is. Visszatérve kérdésedre: igen, kellett a meggyőződésem ellen is cselekednem, ám ez nem egyoldalú gesztus volt. Amikor elkezdtem a mandátumom, hangsúlyoztam, és ezt még 2014-ben is megismételtem: akkor tudott eredményes lenni az MNT, amikor az itteni mérvadó politikai erő ezt a közösségépítő tevékenységet őszintén fölkarolta, dolgozott azért, hogy legyen pénzügyi kerete, hogy legyen infrastruktúra, legyen politikai támogatás itt, meg ott, meg amott. Az anyaország támogatta mindezt. Kialakult az évek során ez a „háromszög”, hogy az anyaország azt támogatta, amit mi egyeztettünk, stratégiai programként megbeszéltünk, én meg azon voltam, hogy ezt minél hatékonyabban végrehajtsuk. Tehát ez a fociból ismert „kényszerítőzés” éveken át működött. Ebbe beletartozott, hogy az én hiúságomat, az egyéniségemet korlátozni kellett bizonyos esetekben.
• Jól sejtem-e, hogy a Pressburger Csabának a Magyar Szó éléről való gyorslépéses leváltása ilyen ügy volt? Látszott, hogy feladatot teljesítesz: keményen, de nem a tőled megszokott lelkesedéssel és szívből indokoltál...
– A Pressburger-ügy a legnagyobb vihart kavarta az MNT-ben. Meg voltam róla győződve a tények alapján, hogy Pressburger Csabának voltak komoly mulasztásai. Ugyanakkor a sajtóval annyira kesztyűs kézzel bántam (a meggyőződéseim miatt, hogy a sajtónak nem szabad elfojtani a szabadságát), hogy nem éreztem azt, hogy őt mindenképpen el kell távolítani. Esetleg esélyt lehetett volna teremteni arra, hogy valamilyen impulzusokkal ezt a nagyon rideg elutasítását például a Hét Nap, vagy Egeresi Sándor, vagy a VMSZ és a nemzeti pártpolitizálás irányában oldjuk föl. Nem éreztem azt, hogy: elérkezett az a pillanat, amikor nincs más megoldás. Az volt a VMSZ álláspontja, hogy elérkezett ez a pillanat, mert a mulasztások nagyok. Akkor mondtam, hogy jól van, akkor én most a kölcsönös kompromisszum jegyében végrehajtom azt, amiben nem vagyok száz százalékosan meggyőződve.
• A Sajtó. Bűnösnek érzed-e magad az MNT jogkörébe tartozó sajtószervek nagyfokú sterilizálásáért?
– Annak ellenére, hogy én soha semmilyen módon az alapító elnökeként nem végeztem nyomást (nem találsz olyan embert, újságírót, aki azt mondja, hogy nyomást gyakoroltam rá), ezt mások minden bizonnyal megtették. Anélkül, hogy én erről biztos információkkal rendelkeztem volna. A sajtó, az újságírók ez ellen nem igazán tiltakoztak! Attól, hogy formálisan én vagy a sajtóval megbízott tanácsosaim voltunk abban a helyzetben, hogy esetleg befolyásoljuk a sajtót – én nem, ők meg nem igazán tették ezt. A magam részéről a viselkedésemmel üzenetet küldtem, hogy nem avatkozok be a munkájukba. Amikor a szerkesztőségekbe látogattam, azt mondtam: vannak nemzeti érdekek, ezeknek a védelme, a fölvállalása valóban az MNT által alapított sajtónak a dolga, de az nem abból áll, hogy valakit ki kell hagyni, hogy valakit be kell szerkeszteni, hogy hányszor kell fényképesen megjelentetni a pártelnököt vagy az MNT elnökét. Nem ebből áll a nemzeti érdek képviselete.
• A személyes vétked vagy sem, de az MNT sajtónk tartalmának elszürkülése, az olvasó igényeinek semmibevétele aligha számít az MNT sikertörténetének... Elfojtott, megfélemlített sajtónk van.
– Nagy öncenzúra van. Többször elmondtam a mandátumom alatt is: a vajdasági magyar sajtó helyzete, állapota, minősége nem vonatkoztatható, nem szigetelhető el a szerbiai állapotoktól. Elképzelhetetlen, hogy Szerbiában nincs szabad sajtó, de a vajdasági magyar sajtó szabad. Ránk ugyanazok a törvényszerűségek, ugyanazok a gazdasági állapotok, íratlan szabályok érvényesek, mint az ország egészére. Az ország egészében pedig rossz a sajtó helyzete és szabadsága. Még ennek ismeretében is a legborzasztóbb az az önfeladás, az az öncenzúra, behódolási készség, amit maguk az újságírók fogadnak el. Ott vannak „a rossz, csúnya politikusok, akik elvárják, hogy miként nézzen ki a sajtó”, de ott vannak azok az újságírók is, akik lesik a politikusok vágyait, és lesik a lehetőséget arra, hogy miként lihegjék túl azt, amit a politikusok elvárnak. Ez baj. Ez abból áll, hogy a Magyar Szóban vagy a Hét Napban, vagy a Pannon RTV-ben foglalkoztatottak többsége ezt a jelenlegi állapotot ezért vagy azért elfogadja. Talán sokaknak meg is felel, hogy a minőség és a teljesítmény nem döntő szempont. A minőségi és olykor kockázatos munka alapján senki sem fog előre haladni, az alapján senki sem kap nagyobb bért vagy kitüntetést. A „ne pattogj” – nagyon fontos szempont. Ha nem dolgozol, nem dolgozol – munkakerülésért senki sem veszti el a munkahelyét. Elég, ha formailag teljesítesz. Úgy érzem, hogy ezt az ott dolgozó emberek többsége sajnos elfogadja. Ha a sajtó maga nem harcol a szabadságáért, akkor hogyan várható el egy gyarló embertől, egy politikustól, hogy ő adjon egy olyan szabadságot, amit a másik fél igazából nem is kíván? Ha tudja az újságíró, hogy a szolgalelkűségéért kap 3000 dinárral nagyobb fizetést, akkor úgy gondolja: „le sem írom a nevet, akiét nem ajánlatos leírni, s nyugodt lesz az álmom”. Milyen varázsvesszővel tudta volna ezt megoldani az MNT?
• Ilyen sajtóval, munkastílussal nincs hatékony közösségépítés...
– Nagyon nehéz. Nekünk roppant nagy szükségünk van arra, hogy a sajtónk olvasott, a televíziónk nézett, a rádiónk hallgatott legyen. Megbecsült legyen. Elolvassák, megnézzék, meghallgassák, odafigyeljenek és elhiggyék azt, amit a sajtó közvetít. A hiteles és szavahihető sajtó segítse elő az embereknek a mozgósítását a közös ügyekért. Ez pedig lehetetlen úgy, hogy véleményeket nem ütköztetünk. Hogyha elhallgatunk témákat. Mellékesen kezelünk fontos témákat, nem beszélünk róluk. A sajtót nem akarom idealizálni. Voltam főállású újságíró, mindezt aránylag közelről láttam. A sajtó idealizálása roppant távol áll tőlem. De dolgoztam olyan légkörben, meg láttam már olyant, hogy az újságíró szeretne egy témát földolgozni, minden elemével akarja tudni, hogy mi az igazság, akarja tudni a tényeket. Most ezzel egyre ritkábban találkozunk. Egyrészt van ez az erkölcsi leépülés, másrészt van a szellemi leépülés. Ez a kettő összefügg. Ha nem motíválod magad, hogy pezsegjen az agyad, hanem állandóan öncenzúrálsz, kerülöd a kockázatot, akkor eltunyulsz.
• ... ha meg az újságíró lelkesen, őszintén megírja az igazat, a főnököt leváltják, az újságírót kirúgják.
– Nem rúgtak ki senkit jóformán, mert nem is volt miért. Az viszont árulkodó, hogy úgy fogadjuk el ezt, hogy kirúgnak embereket, eközben jóformán senkit sem rúgtak ki. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Mihók Rudolf ugyan elveszítette munkahelyét, de ő akkor már nem újságíró, hanem igazgató volt. Tisztségviselő volt. Nem akarom ezt fölmelegíteni, meg ott nem is az MNT döntött. Formailag lemondás volt.
• Vannak elrettentő és üzenetértékű példák: Pressburger leváltása, Bajtai Kornélt most váltották le a főszerkesztő-helyettesi tisztségről. Ezeknek van üzenetértékük.
– Az, hogy egy sajtóházon belül kinek milyen tisztsége van, ez igaz, hogy egy eszköz a vezetés kezében, de ne azonosítsuk azzal, ami az MNT-ben történt, hogy utcára kerültek emberek. Ez két különböző kategória. Az újságírói világunkból ilyen példát nem tudok.
• Azt mondtad, hogy politikai nyugdíjba mégy, ami elég hihetetlen ilyen múlttal és életkorral...
– Azt olyan szempontból gondoltam, hogy nem leszek a frontvonalán ennek a közösségi érdekérvényesítésnek többé. Ha nincs szükség rám a második sorban sem (amint utóbb kiderült), akkor ezen a pályán nem vagyok. Nincs bajom. Van a párton és az MNT-n kívül is élet, van az óriási szakmai élet. Azt sajnálom, ha ezek a dolgok nincsenek összekötve, mert végig integratív próbáltam lenni. Tehát megpróbáltam összekötő kapocs lenni a politikum, az intézmények, az értelmiség, az egyház között, mert mindenkire szükség van. Egy globális társadalomban is nagyon rossz recept a kiszorítás, a megosztás. Egy kisebbségi közösségen belül pedig ez egy olyan fényűzés, amit nem lehet megengedni.
• Pedig most ez történik, nemde?
– Ez történik, de ez csak kárt okozhat. Kizárósdi. Ha valaki ezt felvállalja, akkor ezzel kárt okoz. Hogy ez a károkozás mikor gerjeszt majd ellenállást, nem tudni. Nem akarok politizálni. Ha akartam volna, akkor a párton belül politizáltam volna. Én nem akarok sem a VMSZ-en belül pártpolitizálni, sem azon kívül. Ám van véleményem, s azt elmondom. Most is elmondtam.
• Négy hónapja sem az MNT-ből, sem a VMSZ-ből nem hívnak, viszont a magyarországi Százak Tanácsa tekintélyes szellemi közösségnek Te vagy az egyetlen vajdasági tagja. Ott ülő barátaimtól tudom, hogy megbecsülnek, figyelnek rád.
– Nyitott és nagy ez a világ. Kárpótol. Jólesett például, amikor az Oxford University Press, a világ legtekintélyesebb szakkönyvkiadója kért meg arra, hogy az autonómia ügyében én írjam meg a Szerbiára vonatkozó fejezetet egyik kiadványához, amely az idén jelenik meg. Ennél nagyobb elismerést szakmai szempontból az ember nem kaphat. Ugyanez a Százak Tanácsa is. Nem kaphatok nagyobb elismerést, mint hogy én vagyok az egyetlen vajdasági magyar, akit ez a valóban erkölcsileg és szellemileg is hozzám közel álló társaság hívott meg. Nincs baj az itthoni közéleti „elhanyagolásommal”, hiszen olyan fölkéréseket kaptam itteni és magyarországi szervezetek részéről, amelyek igazolják, hogy az elmúlt 15 év becsületes közéleti munkámat észrevették. Van, ahol igényt tartanak a szakmai ismeretre, amellyel rendelkezem. Nincs arra szükségem, hogy folyamatosan közöljék velem, hogy igen, én ehhez vagy ahhoz a területhez nagyon jól értek. Nekem ez ilyen szempontból már nem fontos. Lehet, hogy volt olyan időszak, amikor fontos volt. Építette az önbizalmam, a tekintélyem egy közegben. Most erre nincs igazából szükségem, de jó ez, hogy hozzájárulhatok (ha nem az MNT-ben, akkor máshol) ahhoz, hogy itt legyen egy többszólamúság. Ez nekem a nagyon fontos, mert ebben mélyen hiszek.
• Tegnapig harcostársaid nem hívnak, nem becsülnek. Bejön az a bibliai mondás, hogy „egy prófétát sem látnak szívesen a saját hazájában”?
– Mindenki, aki kíváncsi a véleményemre, tapasztalatomra, igényt tart a segítségemre, annak megadom. Itthon is. Ez zajlik. Azok az emberek, akikkel együttműködtem, azok továbbra is fölkérnek, megkérdeznek, kérnek tőlem segítséget. Attól függetlenül, hogy ez nem a sajtó nyilvánossága előtt történik, még létezik. Zajlik az élet. Az életet (bármennyire is megpróbálják egyesek) nem lehet palackba zárni. Van az MNT-n kívül élet, és ilyen szempontból tevékeny vagyok. Más jelleggel, mint eddig. Ahova hívnak, s úgy gondolom, hogy tudok hasznosat mondani, vagy tenni, megyek. Nem zárkóztam el egyetlenegy felkéréstől sem, azonkívül, hogy nem akartam európai parlamenti képviselő és MNT-elnök lenni. Szeretném, ha érdemi párbeszéd részese lehetnék, akár civil fórumokon, akár más tanácskozáson. Például amikor a doktoranduszok meghívtak, hogy a könyvük kapcsán beszéljünk a felsőoktatás fejlesztésének lehetőségeiről, örömmel mentem, fölkészültem, fölszólaltam, részt vettem benne. Nem vonultam vissza elefántcsonttoronyba. Szó volt arról is, hogy új törvény lesz a nemzeti tanácsokról. Hajnal Jenő mielőtt átvette volna tőlem a tisztséget, fölkért, hogy vegyek majd részt ebben. Nem biztos, hogy most is így gondolja. Ha erre fölkérnek, igyekszem a legjobban, leghatékonyabban érvényesíteni a szakmai tapasztalatomat. Nem a semmiből jöttem, s nem is tűnök el a semmiben.
Civil véleménytöredék
MÁSODIK NYILVÁNOSSÁG
(2015. ápr. 17.):
„...köszönjük Pásztor Istvánnak és Korhecz Tamásnak, hogy végre fölnyitották a sisakokat: így már sokkal tisztábban látunk mi is!”
*
Lavina 2.0
Azt hiszem, hogy Korhecz Tamásnak a megainterjú második részében nem igazán sikerült kimosakodnia a Pressburger-ügyből, de lelke rajta, ettől függetlenül örülök a második részben elhangzottaknak is:
Furcsa magyar szelek fújnak (2. rész)
Dr. Korhecz Tamás nyitott sisakkal
Miért érezte magát magányosnak a népszerű MNT-elnök – Az európai parlamenti képviselőség visszautasításának okai – Lehet-e hinni annak, aki be sem akar lépni a VMSZ-be? – Veszélyt jelent-e a politikumnak, ha valakinek teljesítménye van, de nem mindig szófogadó?
Dr. Korhecz Tamás a jogtudományok doktora, egyetemi tanár főleg itthon és egy kicsit külföldön. Tíz esztendeig volt tartományi kisebbségügyi titkár (miniszter), majd az elmúlt négy évben a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Fölépített egy nagyon hatékony MNT-t. Nem kívánt tovább a testület elnöke lenni. Nem a semmiből jött és nem is a semmiben tűnik el.
• Az elmondottakon kívül még mi vette el a kedvedet attól, hogy újabb 4 évig az MNT elnöke legyél?
– Nagyon sokszor éreztem magamat politikailag magányosan az elmúlt négy évben. Mélyen elkötelezett vagyok a szülőföld és a szülőföldön való boldogulás mellett, hiszek benne. Úgy élek, és úgy nevelem a gyermekeimet. Kizárólag itt képzelem el a jövőmet. Ugyanakkor a környezetemben a meghatározó emberek jelentős része (akik hatnak a környezetükre, befolyásolják a közvéleményt) egyet mond és mást csinál. Nem lehet azt mondani: „Jó az a te gyermeked jövője és boldogulása szempontjából, ha az újvidéki tudományegyetemen tanul. Ehhez ösztöndíjat adunk, segítünk elhelyezkedni.” Ugyanakkor azok az emberek, akikre a közösség fölnéz, akikhez igazodik, a saját pénzükért külföldön taníttatják a gyermeküket. Borzasztó nehéz ezt megélni. Elvárom, hogy legalább azok, akikkel közösen küzdünk a közösség megmaradásáért és építjük az ehhez szükséges intézményrendszert, legyenek példamutatók. Hiszek a példamutatásban.
• Ebben a tekintetben nem egy kihalóban levő fajta vagy? Aki amit mond, azt is teszi?
– Nem. Vagyunk még elég sokan, de úgy éreztem, hogy a kritikus tömeg hiányzik mellőlem. Ha nem úgy éreztem volna, akkor valószínűleg folytatom. Az embereket nem lehet tartósan becsapni. Ismerik ezeket a szószóló embereket és a családjukat ott az utcájukban, saját környezetükben. Tudják, hogy mit csinálnak. Ha közösségi vezető vagy, bármilyen szinten, a helyi közösségtől kezdve az államtitkárig, akkor neked a közösséggel együtt kell lélegezned. Ha nem hiszel benne, hogy itt van jövő, akkor ne éljél abból, hogy úgymond a közösséget védelmezed, hogy a magyar érdekérvényesítés a kenyérkereseted.
• Ezzel függ össze az az érthetetlen lépésed, hogy bár téged kértek fel, hogy a FIDESZ–KDNP listán legyél képviselő az Európai Parlamentben – mégis visszautasítottad?
– Zsigerig ezzel függ össze. Az ilyen ajánlatot hívják vissza nem utasíthatónak, mert az ember előkelő környezetben van, nagyon magas fizetést kap, és páratlan kapcsolatrendszert lehet kiépíteni. Erre azt mondtam: köszönöm, de nem kérem. Alapvetően a szülőföld az indoka. Nem tudom elképzelni azt, hogy Szabadkától több ezer kilométerre éljek a családommal. Azt sem tudom elképzelni, hogy külön éljek a családomtól, s hétvégenként vagy kéthetenként lássam – ez nem én lennék. Annak azonban örülök, hogy a VMSZ végül egy felkészült szakpolitikust jelölt a tisztségre, aki méltón képvisel bennünket is.
• Keményfejű vagy, mint az apád.
– Igen. Apámnak ez nagyon sokat ártott.
• Remélem, neked nem fog... A Család: apád és anyád a VMSZ alapítói és tevékeny tagjai voltak, apád a történelmi VMDK első tíz alapítója között volt. Te sohasem léptél be a VMSZ-be, csupán pártoló, vagyis rokonszenvező tag maradtál. Miért?
– Csubela, Kasza és Pásztor idején is szerettek volna a párttagok között látni. A távolmaradásomnak nincsenek szenzációs okai. Tetőtől talpig VMSZ-es vagyok, annak érzem magam. Tizenvalahány éven át ott voltam a VMSZ szinte minden vezető testületi ülésén meghívottként. Tisztségviselő voltam VMSZ-es támogatással, VMSZ-es politikát képviseltem a tartományi kormányban is, az MNT-ben is. VMSZ-esként indultam választásokon. Sohasem határolódtam el a VMSZ-től, mert az hazugság lett volna. Annak, hogy formálisan nem léptem be, több oka is van. Az egyik, hogy amikor a VMSZ megalakult, hihetetlenül hadakoztam az ellen, hogy szétessen az egységes magyar érdekképviselet. Tudtam, hogy a VMDK-ban baj van, és hogy leszámoltak kitüntetést érdemlő emberekkel, és ez nagyon feszíti a pártot... De azt mondtam, hogy rengeteget veszít a közösség, hogyha megosztjuk a szavazatokat, hogyha nem tudunk egységesen föllépni a szerb állam és az anyaország irányában. Nem voltam semmilyen tisztségben, legfeljebb otthon mondhattam el ezt a konyhaasztalnál. Azért szurkoltam, hogy ha egy mód van rá, akkor őrizzék meg az egységet. Ne ugorjunk egymásnak. A másik ok, hogy amikor Pásztor István felkért 2000 októberében, hogy legyek tartományi közigazgatási és kisebbségügyi titkár, az engem egy kicsit derült égből villámcsapásként ért. Nem voltam politikus, viszont akkor doktoráltam autonómia kérdéséből. Fölhívott és fölkért erre (persze Kasza József pártelnök tudtával és beleegyezésével). Akkor úgy éreztem: mikor kell a közösségnek segíteni, ha nem most? Ajánlanak valamit, ami a szakmámba vág, érdekel, és amiben hiszek, miért ne vágnék bele? Pásztor nem kérte, hogy legyek párttag. Akkoriban ez nem volt feltétel, hogy tisztséget kapjál. Tudták, hogy ott vagyok a VMSZ-szel: meggyőződésből, vérvonalon és egyéb okokból is én VMSZ-es vagyok, de nem kérték a belépést, és utána sem. Úgy voltam vele: ha már akkor nem kellett, meg így is tevékenyen részt vehettem a munkában, akkor miért lépjek be több év után? Egy okom lehetetett volna a belépésre (és ez a harmadik ok, amiért nem): amennyiben a pártszervezetben, a pártpolitizálásban akartam volna valamilyen részt magamnak. Ezt sohasem akartam. A pártszervezésben, a pártvezetésben, a párt formális működésében nem akartam részt venni. Ez nem erény vagy hiányosság, hanem úgy éreztem, hogy nekem a jogalkotásban, a közigazgatási és végrehajtó hatalomban kell ott lennem. Ha nem lépek be a pártba, akkor valóban senki sem gondolhatja, hogy vannak vezetői ambícióim. Formálisan nem lehetek bármilyen szintű pártvezető. Ezt a mai napig jónak tartom.
• Kívülről úgy tűnik, hogy a Pásztorral való viszony részben azért vált fagyossá, mert kezdtél nagyon népszerű lenni a magyarság körében, s tartottak attól, hogy ma belépsz a VMSZ-be és holnap jelölnek elnöknek... Meg olyan idők jöttek, hogy már nem bíztak az olyan emberben, aki nem kézi-vezényelhető, és még a pártnak sem tagja...
– Sohasem hajhásztam a népszerűséget. Az eredményekre hajtottam. Eredmény-irányultságú vagyok. Amikor belefogok egy törvény-előkészítési folyamatba, vagy egy közösségépítő program végrehajtásába, az számomra versenyhelyzet. Erre harapok. Ez a célom: sikerüljön, és annak mérhető eredményei legyenek. Ebben mértem magamat. Soha nem abban, hogy hány ember ismer vagy szeret. Ezért nem kényszerültem azt mondani, amit az emberek hallani szerettek volna. Olyan dolgokat is kimondtam, amit egy pártpolitikus sem vállalt föl soha. Miért nem? Mert népszerűtlenség. Olyan dolgot mondtam ki, amit az emberek nagy része szeretne nem látni és nem hallani. Ennek ellenére valóban voltak olyan közvélemény-kutatások, amelyek azt igazolták, hogy népszerűség dolgában jól állok. Jólesett, és mentem tovább. Viszont másokban ugyanez valószínűleg kiváltott olyan érzéseket, hogy „Hoppá! A fickó túlnőtte magát!” Vagy: „Hoppá! Itt most önjáróvá és irányíthatatlanná válik ez az ember.” Éreztem, hogy ez a helyzet kezd fontos embereket zavarni.
• A vajdasági magyar politika mind kizárólagosabb: aki nincs velünk, az mind az ellenségünk! Pláne a párton kívüliek, s a mozgolódó civilek...
– Aki nincs velem – azt semmiképpen sem kiáltsam ki a nemzet ellenségének. Az ember fiával ne szaladjon el a ló. Senki se azonosítsa önmagát a nemzeti érdekkel. Senkinek a személye, a tisztsége sem azonosítható a köz- vagy a nemzeti érdekkel.
• Bármely párt elnökeként sem?
– Bármilyen tisztségen vagyok. Az ország vagy a kormány elnöke vagyok, akkor sem. Ha az Egyesült Államok elnöke vagyok, akkor sem. Mert én csak egy ember vagyok. Szerbiában minden nap találkozunk ezzel az elhajlással. Valaki mond valami rosszat a miniszterelnökre: kikiáltják a nép ellenségének. Nem azzal foglalkoznak, hogy az érv, amit mondott, megcáfolható és megcáfolják. Mivel ő ezt az áldott jó miniszterelnököt bántja, ő a nép ellensége. Vigyáznunk kell, nehogy egyetlen ember legyen a nemzeti érdek megmondója. Ő is csak egy ember.
• Mind több a képzett magyar fiatal. Bennük látsz-e valamilyen változtatási erőt? A Második Nyilvánosság nevű fiatalos, alternatív közösségi oldalt „hivatalosan” mindössze 2200-an követik. Valójában sokkal többen, csak nem merik bejegyezni magukat.
– Még véletlenül se próbáljuk úgy beállítani a dolgokat, hogy van a párt és a vele szemben álló nép, emberek vagy értelmiségiek. A pártoknak, a nemzeti pártoknak is megvan a maguk pótolhatatlan szerepe az érdekérvényesítés bizonyos elemeiben. Ilyen szempontból a legtámogatottabb magyar pártra, a VMSZ-re óriási szükség volt és lesz. Amiről beszélhetünk: a párton belül mennyire érvényesül a tekintélyuralmi elv; mennyire van valós párbeszéd a párton belül és kívül; mennyire van párbeszéd a párt és más magyar intézmények között. Ha valamilyen szempontból jelen vannak a másként gondolkodók, ez jó hír. Vannak itt még emberek, akik gondolkodnak, nem kell nekik valaki „nagy”, aki odaáll mögéjük, melléjük. (Képtelenség, hogy párton belül komolyan arról beszélnek, hogy én vagyok az egész Második Nyilvánosság mozgatója, szellemi atyja?! Valójában nemrég ismertem meg a vezetőjét, Bózsó Istvánt.) Ami miatt jók ezek a megnyilvánulások: helyet biztosítanak a véleményütköztetésnek vagy a kritikus hangoknak. A Második Nyilvánosságban azt látom, hogy sok olyan írás is megjelenik, amelyek bíráló jellegük ellenére nem akarnak becsületbe gázolni. Nem akarnak kollektív rablónak kikiáltani egy olyan pártot, amelynek 10 000 tagja van, amely több tízezer magyar ember támogatását élvezi. A MNY vitatkozik bizonyos folyamatokkal, a párt bizonyos lépéseivel és veztőivel. Azt szeretném, ha a sajtó meghatározó része lenne a párbeszéd fő színhelye. Azt szeretném, hogy a Magyar Szó vagy a Pannon RTV nyitna egy olyan ablakot a nyilvánosság felé, ahol valóban lehet érveket ütköztetni. Ezt megbízatásom idején is számos alkalommal javasoltam a médiának. Az érvek ütköztetése révén kiderülne, hogy a VMSZ-nek rengeteg dologban igaza van, hogy amit a VMSZ tett, az sokszor a maximum, amit tenni lehetett az adott helyzetben. Az érvek ütköztetése a VMSZ-nek is érdeke. A sajtóban történő párbeszéd nem csupán a közösségnek az érdeke, hanem a politikumé is.
• Képesnek tartod a VMSZ-t az ilyen párbeszédre, amikor az utóbbi időben szinte teljesen elzárkózott tőle?
– Ahogyan megérik a felismerés ennek a szükségességéről, a nélkülözhetetlenségéről (nem az elnökben okvetlenül, hanem a környezetében), elkerülhetetlen lesz a dialógus megtörténte. Dr. Dévavári Zoltán a VMSZ alelnöke. Ő nyilvánosan mondta ki, hogy erre szükség van, elengedhetetlen, és enélkül nincs megmaradás, nincs épülés. Ennél nem kell közvetlenebb jelzés arra, hogy azért ott belül is érzik: nem biztos, hogy jó, ahogyan most van. Dévavári azt mondja, hogy meg kell hallgatni az érveket, az érvekkel vitába kell szállni, az égető gondokról pedig nyíltan kell beszélni. Nem lehet az öncenzúra, a félelem légköre a nemzeti érdekünk. A félelem lebénít, tunyává tesz. Arra sarkallja azokat, akik beszélni szeretnének, de nem beszélhetnek, hogy ebből a történetből lépjenek ki. Eltávolodnak egymástól és a közösségtől. Ez nagyon ártalmas.
• Lehetett veled nyilvánosan is vitatkozni. Nem zárkózol el a másként gondolkodóktól.
– Nem sértődtem meg a vitákban. Ez alapállása minden olyan embernek, aki a tudománnyal foglalkozik. Nem lehet megírni egy tudományos cikket, hogy az ember nem vitatja meg, komolyan nem mélyed bele az ellenérvekbe. Nem lehet olyan érv, hogy ő ellenség, mert engem nem szeret, ellenem szólt, más pártba tartozik. Nem tudom a politikában sem elfogadni, hogy aki ellenvéleményt fogalmaz meg, azt kikiáltom ellenségnek, és nem akarok vele foglalkozni. Meghallgatom, hogy mit mond. Még azok esetében is ezt tettem, akikből sercegett irántam az ellenszenv az elmúlt tizenvalahány évben, ha mondtak valamit, azon elgondolkodtam. Magamban. Nem mindig álltam le vitatkozni, de magamban próbáltam keresni a helytállóságot abban az érvben, kerestem az ellenérveket. Ha nem találtam, akkor néztem, hogy mit teszek holnaptól másként.
• A vajdasági magyar függő és független értelmiségiek (egyetemi tanárok, kimagasló alkotók) kimaradtak a Magyar Összefogás listáról, sőt még az MNT bizottságaiból is. Nem jutott legalább egy bizottsági hely Néked sem. Nem értem, miért nem számít az MNT semmilyen testületében például dr. Várady Tiborra, aki tagja a VMSZ-nek, s a párt megalakulásának első napjától jelen volt az építésben? A tudásnak ez a szintje azért nem kell az új MNT-nek, mert a nagy szakmai tekintélyű értelmiségiek nem manipulálhatóak?
– Ha összehasonlítjuk az ideiglenes MNT, a Józsa vezette MNT, az általam vezetettet MNT bizottságainak összetételét, az MNT-tagok összetételét, akkor észrevehető, hogy 2014-ben egy jelentős változás következett be: az értelmiségi emberek, egyetemi oktatók igencsak kimaradtak a történetből. Előtte pedig nagyon nagy százalékban voltak jelen. Az is tény, hogy az MNT és a VMSZ is valahol összetűzésbe keveredett a jövő értelmiségével, tehát a doktoranduszok szövetségével. Ennek helyenként még a sajtóban is megjelentek a visszhangjai. Itt megint egy olyan impulzus, egy olyan üzenet lett közvetítve, hogy ezek a magyar fiatalok nem fontosak. Tehát az értelmiségiek bizottságokból való kihagyása, az MNT-ben történő háttérbe szorítása és a doktoranduszokkal való konfliktus, az egyetem létrehozásának elutasítása, a felsőoktatási és tudományügyi bizottság megszüntetése az új MNT-ben – ezek mind olyan jelzések, üzenetek és gesztusok, amelyek arról szólnak, hogy a közösségépítés szempontjából az értelmiség és a tudás nem fontos. Ez homlokegyenest szembemegy azzal, amit én hiszek és vallok. Tehát, hogy a közösség, a kisebbségi közösség erejének számottevő része a szellemi kapacitásaiban van. A szellemi kapacitásoknak az erősítése, helyzetbe hozása, bővítése szinte az egyetlen biztosítéka a kisebbségi közösségnek arra, hogy boldoguljon. Más út nincs. Minden példa azt mutatja, hogy a gazdasági erőnk is attól függ, hogy milyen erős ez a réteg. A szellemi réteg. Ezek a gesztusok azt üzenik, hogy lehet e nélkül is hatékony érdekérvényesítést folytatni. Szerintem nem lehet! Mert most már nemcsak az van, hogy van értelmiségi, aki közelebb áll „hozzánk”, és van, aki távolabb – igazából már jóformán senki sem áll közel hozzánk! Ez vétek. Mi mindannyian részesei vagyunk a történetnek, de azok, akik vezetik ezt a közösséget, akik a döntéseket meghozták, meghozzák, azok felelnek érte és a következményeiért.
• Hívő, templomba járó ember vagy, nem csupán amióta közéleti szereplőként ismerünk. Mi a véleményed a papok szerepvállalásáról a Magyar Összefogás listán?
– A társadalmilag aktív, a templomokon kívül is tevékenykedő egyház híve vagyok. Az emberek lelki egészségéről való gondoskodás megköveteli, hogy az egyház számos területen tevékenykedjen az oktatástól a családvédelemig. Hatványozottan így van ez kisebbségi élethelyzetben. Tehát a történelmi egyházaink képviselőinek ott a helye a közösségünk parlamentjében, ez nem kétséges. Az sem aggályos, hogy a részvételük a Magyar Összefogás listán keresztül valósul meg, hiszen ez a választási lista az egyetlen reprezentatív, parlamenti képviselettel rendelkező magyar párt körül alakult ki, immár másodízben.
• Őszinteség és politika. Elvárható a kettő együtt? Lehet őszintén, szókimondóan közéletet élni? Most sokkal őszintébben beszélhetsz, mint amikor tisztségviselő voltál.
– A politika, az elhallgatás, a mellébeszélés, néha a hazugság is egymástól nehezen elválaszthatóak. Elmondom az eredetét. A politikában az alapvető cél, ami a politikusokat mozgatja, az a saját támogatottságuk, népszerűségük növelése, megőrzése. Az igazság, a tények elég gyakran konfliktusba kerülnek ezzel a törekvéssel. Nagyon sok olyan tény vagy igazság van, aminek az elmondása, kimondása oda vezethetne, hogy az illető elveszíti a népszerűségét, a támogatottságát. Hovatovább az igazság kendőzetlen kimondása, az nem csupán az illető politikusra vonatkozóan, hanem a pártjára vagy a pártjában levő emberekre nézve népszerűségvesztést von maga után. Főleg, ha a szavazatokért harcoló konkurencia ugyancsak nem őszinte. Tehát van egy óriási motiváció: erről ne beszéljünk, ezt hallgassuk el, ezt cáfoljuk meg. Ha kell, akár hazudjunk is. Ez egy természetes belső motiváció. Rendszerbeli hiba.
• Te miként kezelted ezt a „rendszerhibát”?
– Mivel arra készülök, hogy majd egyszer elszámolok mindennel, amit tettem az életemben, ezt a gyakorlatias politikusi viselkedésmódot alapjában véve sosem fogadtam el. Abban például, hogy tényt sohasem voltam hajlandó cáfolni. Hazugság lett volna. A nyilvánosságnak sosem hazudtam. Ezt nem vállaltam, noha esetenként a politika gyakorlatiassága ezt kívánta volna meg tőlem. Úgy voltam ezzel, hogy ez túl nagy ár, s akkor inkább nem veszek benne részt. Ugyanakkor természetesen a politikai munka időnként megkövetelte tőlem, hogy bizonyos dolgokról hallgassak. Rákérdeztek, passzoltam. Ebből a szempontból bevállaltam azt, hogy politikus vagyok, mert esetenként nem csupán a saját, hanem az engem támogató párt tekintélyét is kockáztattam volna. Ettől nem lehet szabadulni. Vagy nem leszel politikus, vagy bizonyos kompromisszumokat bevállalsz. De nem mindent kell bevállalni. Meg kell szabni a határt. Én a közérdek vonatkozásában, a nemzeti érdek vonatkozásában és a törvényesség vonatkozásában sosem vállaltam a megalkuvást. Ebből a szempontból bárkivel, bármikor szembesíthetnek. Általában azt mondtam, amiben hiszek, s szavaim összhangban voltak tetteimmel.
• Voltak-e olyan esetek, amikor meggyőződésed ellenére szófogadó voltál az összetűzések elkerülése érdekében?
– Szófogadó sosem, ám mindig szavatartó és kompromisszumkész voltam. Végig ebben az időszakban. Ami azt jelenti, hogy olyan ügyek esetében, amikor az együttműködés, a közös építkezés megkövetelte tőlem, hogy ne mindig azt tegyem, ami a belátásom szerint az adott helyzetben talán a legjobb lenne, akkor a kompromisszumra kész voltam. Az volt a célom négy éven keresztül, hogy azokban a programokban, amelyekben közösen megegyeztünk, amelyeket általában én javasoltam, de a VMSZ elfogadott, sajátjának tekintett, közösen alkottuk meg és véglegesítettük – ott senki sem legyen kizárólagos. Sőt: minden stratégiai program közvitán alakult ki, a szakma teljes bevonásával. Azok után mindvégig annak érdekében cselekedtem, hogy ezeket a programokat közösen végrehajtsuk, s a legjobb eredményt érjük el. Ez csak úgy lehetséges, hogy egymásra nem borítunk asztalt, nem csapjuk be magunk mögött az ajtót, hanem fönntartjuk a párbeszéd, az együttműködés légkörét. Elkötelezett voltam a mandátumom teljes ideje alatt, hogy folyamatosan fönntartsam azt az egészséges együttműködést a közösséggel, a közösség vezető embereivel és intézményeivel, az egyetlen mérvadó politikai pártunkkal és annak elnökével. Ugyanígy az MNT-n belül tevékenykedőkkel. Ez az együttműködés mindig föltételezi, hogy kölcsönösen teszünk engedményeket egymásnak. Sokszor volt, hogy a másik oldal is tett engedményeket és fogadott el kompromisszumokat. Sokaknak nem minden elképzelésem volt az ínyére vagy az érdekében. Térjünk vissza az ösztöndíjazásra. Amikor az ösztöndíjat nem azok kapták, akik, vagy szüleik esetleg kötődtek a párt legmagasabb tisztségviselőihez, vagy a párthoz magához, akkor ezt el kellett fogadtatni a párton belül. Ehhez erő kellett a pártvezetés részéről. Kompromisszumkészség, engedmény kellett hozzá, mert azt diktálta a pártlogika, hogy „azért szereztük a pénzt, hogy elsősorban a mi embereink részesüljenek belőle”. Én meg azt mondtam, hogy azért szereztük, hogy a közösség épüljön. Ez nem teljesen ugyanaz és nem mindig ugyanaz. De elfogadták. Tehát kölcsönösen tettünk engedményeket, tűrtük el egymást azért, hogy a szekér haladjon előre. A mandátumnak majdnem a végéig ez működött is. Volt, hogy össze kellett szorítani a fogakat, volt, hogy el kellett tízig számolni: nemcsak nekem, hanem a másik oldalnak is. Visszatérve kérdésedre: igen, kellett a meggyőződésem ellen is cselekednem, ám ez nem egyoldalú gesztus volt. Amikor elkezdtem a mandátumom, hangsúlyoztam, és ezt még 2014-ben is megismételtem: akkor tudott eredményes lenni az MNT, amikor az itteni mérvadó politikai erő ezt a közösségépítő tevékenységet őszintén fölkarolta, dolgozott azért, hogy legyen pénzügyi kerete, hogy legyen infrastruktúra, legyen politikai támogatás itt, meg ott, meg amott. Az anyaország támogatta mindezt. Kialakult az évek során ez a „háromszög”, hogy az anyaország azt támogatta, amit mi egyeztettünk, stratégiai programként megbeszéltünk, én meg azon voltam, hogy ezt minél hatékonyabban végrehajtsuk. Tehát ez a fociból ismert „kényszerítőzés” éveken át működött. Ebbe beletartozott, hogy az én hiúságomat, az egyéniségemet korlátozni kellett bizonyos esetekben.
• Jól sejtem-e, hogy a Pressburger Csabának a Magyar Szó éléről való gyorslépéses leváltása ilyen ügy volt? Látszott, hogy feladatot teljesítesz: keményen, de nem a tőled megszokott lelkesedéssel és szívből indokoltál...
– A Pressburger-ügy a legnagyobb vihart kavarta az MNT-ben. Meg voltam róla győződve a tények alapján, hogy Pressburger Csabának voltak komoly mulasztásai. Ugyanakkor a sajtóval annyira kesztyűs kézzel bántam (a meggyőződéseim miatt, hogy a sajtónak nem szabad elfojtani a szabadságát), hogy nem éreztem azt, hogy őt mindenképpen el kell távolítani. Esetleg esélyt lehetett volna teremteni arra, hogy valamilyen impulzusokkal ezt a nagyon rideg elutasítását például a Hét Nap, vagy Egeresi Sándor, vagy a VMSZ és a nemzeti pártpolitizálás irányában oldjuk föl. Nem éreztem azt, hogy: elérkezett az a pillanat, amikor nincs más megoldás. Az volt a VMSZ álláspontja, hogy elérkezett ez a pillanat, mert a mulasztások nagyok. Akkor mondtam, hogy jól van, akkor én most a kölcsönös kompromisszum jegyében végrehajtom azt, amiben nem vagyok száz százalékosan meggyőződve.
• A Sajtó. Bűnösnek érzed-e magad az MNT jogkörébe tartozó sajtószervek nagyfokú sterilizálásáért?
– Annak ellenére, hogy én soha semmilyen módon az alapító elnökeként nem végeztem nyomást (nem találsz olyan embert, újságírót, aki azt mondja, hogy nyomást gyakoroltam rá), ezt mások minden bizonnyal megtették. Anélkül, hogy én erről biztos információkkal rendelkeztem volna. A sajtó, az újságírók ez ellen nem igazán tiltakoztak! Attól, hogy formálisan én vagy a sajtóval megbízott tanácsosaim voltunk abban a helyzetben, hogy esetleg befolyásoljuk a sajtót – én nem, ők meg nem igazán tették ezt. A magam részéről a viselkedésemmel üzenetet küldtem, hogy nem avatkozok be a munkájukba. Amikor a szerkesztőségekbe látogattam, azt mondtam: vannak nemzeti érdekek, ezeknek a védelme, a fölvállalása valóban az MNT által alapított sajtónak a dolga, de az nem abból áll, hogy valakit ki kell hagyni, hogy valakit be kell szerkeszteni, hogy hányszor kell fényképesen megjelentetni a pártelnököt vagy az MNT elnökét. Nem ebből áll a nemzeti érdek képviselete.
• A személyes vétked vagy sem, de az MNT sajtónk tartalmának elszürkülése, az olvasó igényeinek semmibevétele aligha számít az MNT sikertörténetének... Elfojtott, megfélemlített sajtónk van.
– Nagy öncenzúra van. Többször elmondtam a mandátumom alatt is: a vajdasági magyar sajtó helyzete, állapota, minősége nem vonatkoztatható, nem szigetelhető el a szerbiai állapotoktól. Elképzelhetetlen, hogy Szerbiában nincs szabad sajtó, de a vajdasági magyar sajtó szabad. Ránk ugyanazok a törvényszerűségek, ugyanazok a gazdasági állapotok, íratlan szabályok érvényesek, mint az ország egészére. Az ország egészében pedig rossz a sajtó helyzete és szabadsága. Még ennek ismeretében is a legborzasztóbb az az önfeladás, az az öncenzúra, behódolási készség, amit maguk az újságírók fogadnak el. Ott vannak „a rossz, csúnya politikusok, akik elvárják, hogy miként nézzen ki a sajtó”, de ott vannak azok az újságírók is, akik lesik a politikusok vágyait, és lesik a lehetőséget arra, hogy miként lihegjék túl azt, amit a politikusok elvárnak. Ez baj. Ez abból áll, hogy a Magyar Szóban vagy a Hét Napban, vagy a Pannon RTV-ben foglalkoztatottak többsége ezt a jelenlegi állapotot ezért vagy azért elfogadja. Talán sokaknak meg is felel, hogy a minőség és a teljesítmény nem döntő szempont. A minőségi és olykor kockázatos munka alapján senki sem fog előre haladni, az alapján senki sem kap nagyobb bért vagy kitüntetést. A „ne pattogj” – nagyon fontos szempont. Ha nem dolgozol, nem dolgozol – munkakerülésért senki sem veszti el a munkahelyét. Elég, ha formailag teljesítesz. Úgy érzem, hogy ezt az ott dolgozó emberek többsége sajnos elfogadja. Ha a sajtó maga nem harcol a szabadságáért, akkor hogyan várható el egy gyarló embertől, egy politikustól, hogy ő adjon egy olyan szabadságot, amit a másik fél igazából nem is kíván? Ha tudja az újságíró, hogy a szolgalelkűségéért kap 3000 dinárral nagyobb fizetést, akkor úgy gondolja: „le sem írom a nevet, akiét nem ajánlatos leírni, s nyugodt lesz az álmom”. Milyen varázsvesszővel tudta volna ezt megoldani az MNT?
• Ilyen sajtóval, munkastílussal nincs hatékony közösségépítés...
– Nagyon nehéz. Nekünk roppant nagy szükségünk van arra, hogy a sajtónk olvasott, a televíziónk nézett, a rádiónk hallgatott legyen. Megbecsült legyen. Elolvassák, megnézzék, meghallgassák, odafigyeljenek és elhiggyék azt, amit a sajtó közvetít. A hiteles és szavahihető sajtó segítse elő az embereknek a mozgósítását a közös ügyekért. Ez pedig lehetetlen úgy, hogy véleményeket nem ütköztetünk. Hogyha elhallgatunk témákat. Mellékesen kezelünk fontos témákat, nem beszélünk róluk. A sajtót nem akarom idealizálni. Voltam főállású újságíró, mindezt aránylag közelről láttam. A sajtó idealizálása roppant távol áll tőlem. De dolgoztam olyan légkörben, meg láttam már olyant, hogy az újságíró szeretne egy témát földolgozni, minden elemével akarja tudni, hogy mi az igazság, akarja tudni a tényeket. Most ezzel egyre ritkábban találkozunk. Egyrészt van ez az erkölcsi leépülés, másrészt van a szellemi leépülés. Ez a kettő összefügg. Ha nem motíválod magad, hogy pezsegjen az agyad, hanem állandóan öncenzúrálsz, kerülöd a kockázatot, akkor eltunyulsz.
• ... ha meg az újságíró lelkesen, őszintén megírja az igazat, a főnököt leváltják, az újságírót kirúgják.
– Nem rúgtak ki senkit jóformán, mert nem is volt miért. Az viszont árulkodó, hogy úgy fogadjuk el ezt, hogy kirúgnak embereket, eközben jóformán senkit sem rúgtak ki. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Mihók Rudolf ugyan elveszítette munkahelyét, de ő akkor már nem újságíró, hanem igazgató volt. Tisztségviselő volt. Nem akarom ezt fölmelegíteni, meg ott nem is az MNT döntött. Formailag lemondás volt.
• Vannak elrettentő és üzenetértékű példák: Pressburger leváltása, Bajtai Kornélt most váltották le a főszerkesztő-helyettesi tisztségről. Ezeknek van üzenetértékük.
– Az, hogy egy sajtóházon belül kinek milyen tisztsége van, ez igaz, hogy egy eszköz a vezetés kezében, de ne azonosítsuk azzal, ami az MNT-ben történt, hogy utcára kerültek emberek. Ez két különböző kategória. Az újságírói világunkból ilyen példát nem tudok.
• Azt mondtad, hogy politikai nyugdíjba mégy, ami elég hihetetlen ilyen múlttal és életkorral...
– Azt olyan szempontból gondoltam, hogy nem leszek a frontvonalán ennek a közösségi érdekérvényesítésnek többé. Ha nincs szükség rám a második sorban sem (amint utóbb kiderült), akkor ezen a pályán nem vagyok. Nincs bajom. Van a párton és az MNT-n kívül is élet, van az óriási szakmai élet. Azt sajnálom, ha ezek a dolgok nincsenek összekötve, mert végig integratív próbáltam lenni. Tehát megpróbáltam összekötő kapocs lenni a politikum, az intézmények, az értelmiség, az egyház között, mert mindenkire szükség van. Egy globális társadalomban is nagyon rossz recept a kiszorítás, a megosztás. Egy kisebbségi közösségen belül pedig ez egy olyan fényűzés, amit nem lehet megengedni.
• Pedig most ez történik, nemde?
– Ez történik, de ez csak kárt okozhat. Kizárósdi. Ha valaki ezt felvállalja, akkor ezzel kárt okoz. Hogy ez a károkozás mikor gerjeszt majd ellenállást, nem tudni. Nem akarok politizálni. Ha akartam volna, akkor a párton belül politizáltam volna. Én nem akarok sem a VMSZ-en belül pártpolitizálni, sem azon kívül. Ám van véleményem, s azt elmondom. Most is elmondtam.
• Négy hónapja sem az MNT-ből, sem a VMSZ-ből nem hívnak, viszont a magyarországi Százak Tanácsa tekintélyes szellemi közösségnek Te vagy az egyetlen vajdasági tagja. Ott ülő barátaimtól tudom, hogy megbecsülnek, figyelnek rád.
– Nyitott és nagy ez a világ. Kárpótol. Jólesett például, amikor az Oxford University Press, a világ legtekintélyesebb szakkönyvkiadója kért meg arra, hogy az autonómia ügyében én írjam meg a Szerbiára vonatkozó fejezetet egyik kiadványához, amely az idén jelenik meg. Ennél nagyobb elismerést szakmai szempontból az ember nem kaphat. Ugyanez a Százak Tanácsa is. Nem kaphatok nagyobb elismerést, mint hogy én vagyok az egyetlen vajdasági magyar, akit ez a valóban erkölcsileg és szellemileg is hozzám közel álló társaság hívott meg. Nincs baj az itthoni közéleti „elhanyagolásommal”, hiszen olyan fölkéréseket kaptam itteni és magyarországi szervezetek részéről, amelyek igazolják, hogy az elmúlt 15 év becsületes közéleti munkámat észrevették. Van, ahol igényt tartanak a szakmai ismeretre, amellyel rendelkezem. Nincs arra szükségem, hogy folyamatosan közöljék velem, hogy igen, én ehhez vagy ahhoz a területhez nagyon jól értek. Nekem ez ilyen szempontból már nem fontos. Lehet, hogy volt olyan időszak, amikor fontos volt. Építette az önbizalmam, a tekintélyem egy közegben. Most erre nincs igazából szükségem, de jó ez, hogy hozzájárulhatok (ha nem az MNT-ben, akkor máshol) ahhoz, hogy itt legyen egy többszólamúság. Ez nekem a nagyon fontos, mert ebben mélyen hiszek.
• Tegnapig harcostársaid nem hívnak, nem becsülnek. Bejön az a bibliai mondás, hogy „egy prófétát sem látnak szívesen a saját hazájában”?
– Mindenki, aki kíváncsi a véleményemre, tapasztalatomra, igényt tart a segítségemre, annak megadom. Itthon is. Ez zajlik. Azok az emberek, akikkel együttműködtem, azok továbbra is fölkérnek, megkérdeznek, kérnek tőlem segítséget. Attól függetlenül, hogy ez nem a sajtó nyilvánossága előtt történik, még létezik. Zajlik az élet. Az életet (bármennyire is megpróbálják egyesek) nem lehet palackba zárni. Van az MNT-n kívül élet, és ilyen szempontból tevékeny vagyok. Más jelleggel, mint eddig. Ahova hívnak, s úgy gondolom, hogy tudok hasznosat mondani, vagy tenni, megyek. Nem zárkóztam el egyetlenegy felkéréstől sem, azonkívül, hogy nem akartam európai parlamenti képviselő és MNT-elnök lenni. Szeretném, ha érdemi párbeszéd részese lehetnék, akár civil fórumokon, akár más tanácskozáson. Például amikor a doktoranduszok meghívtak, hogy a könyvük kapcsán beszéljünk a felsőoktatás fejlesztésének lehetőségeiről, örömmel mentem, fölkészültem, fölszólaltam, részt vettem benne. Nem vonultam vissza elefántcsonttoronyba. Szó volt arról is, hogy új törvény lesz a nemzeti tanácsokról. Hajnal Jenő mielőtt átvette volna tőlem a tisztséget, fölkért, hogy vegyek majd részt ebben. Nem biztos, hogy most is így gondolja. Ha erre fölkérnek, igyekszem a legjobban, leghatékonyabban érvényesíteni a szakmai tapasztalatomat. Nem a semmiből jöttem, s nem is tűnök el a semmiben.
Miskolczi József
(Családi Kör, 2015. április 23.)
Civil véleménytöredék
MÁSODIK NYILVÁNOSSÁG
(2015. ápr. 17.):
„...köszönjük Pásztor Istvánnak és Korhecz Tamásnak, hogy végre fölnyitották a sisakokat: így már sokkal tisztábban látunk mi is!”
(Közös (s)íróasztalunk, 2015. április 29.)
