Egy különleges életmű feltárulása

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Egy különleges életmű feltárulása

Görgényi István évtizedeken át titokban festette, portréi és tájképei alatt rejtette el ötvenhatos képeit

Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még, hogy egyszer egy szép napon olyan fogalmak kerülnek majd be a köztudatba, mint a peresztrojka, a glasztnoszty, no és persze az ezekhez kapcsolódó rendszerváltoztatás. Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még sem ő, sem bárki más a környezetében, az öröknek és megváltoztathatatlannak, megmásíthatatlannak vélt létező szocializmus világában, a kádárizmusban, hogy egyszer még majd nyíltan lehet beszélni Magyarországon is az ötvenhatos eseményekről, s lehet esetleg majd másképp is megnyilvánulni róla, mint ellenforradalomról; esetleg forradalomnak és szabadságharcnak is nevezni, a résztvevőit pedig hősöknek nevezni, hősökként ünnepelni. Szobrokat állítani, utcákat és tereket elnevezni, emlékműveket avatni… Nem, nem, mindez akkoriban még teljességgel lehetetlenségnek tűnt, légből kapott marhaságként hatott volna, ha bárki is ilyen dumával áll elő. S aztán mégis…

Egyáltalán nem csoda, nem meglepő hát, hogy Görgényi István festőművész életében jól megbújt a középszerű vidéki tájképfestő álcája mögött. Ha vágyott volna is ennél komolyabb művészi és szakmai elismertségre, mégis nagyon jól tudhatta, hogy az nemcsak végzetes, de halálos is lenne a számára. Görgényinek ugyanis megszállottságává vált ötvenhat, az akkor látottak, az akkor átélt események. S talán a kádári megtorlás időszaka, a szovjet tankok bevonulása, lánctalpaik csattogása is, hiszen ha az őstörténettel összefüggésben beszélhetünk a kettős honfoglalás elméletéről (amelyet tudományos körökben oly sokan vitatnak, joggal vagy ok nélkül, nem tisztünk itt eldönteni…), akkor 1956 novemberében már a második ütemébe lépett a kettős megszállás. „Görgényi művészetét áthatotta mindaz, amit mesterétől, Rudnay Gyulától tanult. Mély tónusú, szenvedélyes megfogalmazású festményeit felfoghatjuk akár a romantika, a nemzeti realizmus folytatásaként is. Ha előképeket kívánunk még kiemelni, elsősorban Munkácsy, Goya, némely portréját tekintve Rembrandt neve említendő” – jegyzi a festőművész munkásságáról P. Tóth Enikő művészettörténész, de több forrásmunkában is ott olvashatjuk a neve mellett azt a meghatározást is, hogy „a magyar Goya”. Habár nem kedvelem túlságosan az ilyen viszonyításokat, az ilyen összehasonlítgatásokat, hát erre most mégis azt mondom, hogy sebaj, hadd legyen…

Görgényi István (1915-1973) ugyanis tatabányai vidékies elvonultságában válhatott az ötvenhatos forradalom és szabadságharc nagyszerű festőjévé, talán azáltal is, hogy nem volt Budapesten, a fővárosban, a centrumban, így tehát annyira a figyelem középpontjában sem. Hiszen az talán már életveszélyt is jelentett volna a számára. Így azonban a maga kis színlelt vidékiségében, a világ szeme elől elzárt visszavonultságában, titokban megfesthette az ötvenhatos forradalmi eseményeket, és a megtorlást megörökítő műveit. Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még, hogy egyszer egy szép napon talán majd ki is állíthatná még ezeket az alkotásait.

Ötvenhatos témájú festményei halála után évtizedekig egy pincében porosodtak. És senki sem sejthette akkor még, hogy lazán felkent portréi és tájképei alatt több mint félszáz, a forradalmi eseményeket és a megtorlást ábrázoló, allegorikus, drámai hatású művét rejtett el a művész. S ma már – alkotásai nagy részének restaurálása után – a központból a csodájára „vidékre” járó művészettörténészek is egyetértenek abban, hogy az 1956-os forradalom képhagyatékának legnagyobb kollekcióját alkotta meg Görgényi István.

A rejtőzködő életmű feltárásában pedig igen nagy szerepe volt Rigó Erik tatabányai vállalkozónak és mecénásnak, aki a festőművész hagyatékát megvásárolta. De Görgényi ötvenhatos képei csak lassan, fokozatosan tárulnak fel a restaurátorok aprólékos munkája nyomán, ahogy a portrék és tájképek alól előtűnnek az ötvenhatos jelentek, folyamatosan újabb és újabb alkotásokat téve elérhetővé és megélhetővé számunkra. Hiszen, s ezt ne tévesszük szem elől, a művész – aki sem a saját korában, sem a saját hazájában nem lehetett próféta – a saját szemével látta a forradalmi eseményeket, krónikásként örökítette hát meg mindazt, amit átélt, az eltitkolt alkotásain.

(Családi Kör, 2017. október 19.)