2017. október 12., csütörtök

Szigeti históriák – 2017

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila Sziget-sorozatának folytatását.

*

SZIGETI HISTÓRIÁK
2017
Ezeregy fesztiváléj legszebb meséi

„Emelje fel a kezét, aki ismeri a Beat Generation című számot!
Senki?
Nem gond. A kedves olvasó e nélkül is jól ellehetett idáig. Egyetlen fasziról tudok csak, aki erre alapozta az életét New Yorkban. Richard Hell költő, író, zenész, aki a Neon Boys, a Television, a Heartbreakers, majd a Voidoids basszusgitáros énekese volt. A leghíresebb száma a Blank Generation címet kapta. »I belong to the blank generation« – vallotta a refrénben, éppen úgy, ahogy azt Bob McFadden tette az 1959-es Beat Generationben. »I belong to the beat generation.« No fene” – írta az idén május 1-én, talán szándékosan a kemény, izzadságszagú, megalkuvást nem tűrő, szenvedélyesen végzett, becsületes, kétkezi munka ünnepnapjára időzített, talán csak véletlenül aznap publikált Beat, blank, punk című cikkében Marton László Távolodó, az ismert és mindenképp az egyik legnevesebb magyarországi zenei szakíró (s akkor egyelőre maradjunk vele kapcsolatban csak ennyiben…) a Dunszt.sk című internetes portálon. A koncertszervezőként, íróként, rádiós szerkesztőként is ismert szerző 1956-ban született, mégsem a hatvanegy esztendővel ezelőtti magyar forradalom és szabadságharc gyermeke, hiszen születésnapját január 1-én ünnepli. Marton László Távolodó magyar-történelem szakos tanárként kezdte pályafutását, s 1985-ig elsősorban verseket írt és publikált, majd 1990-ben lett a Magyar Narancs című hetilap zenei szerkesztője, 2000 óta pedig ő a Sziget Fesztivál világzenei nagyszínpadának művészeti vezetője. Életrajzi adatainak lajstromozását azonban még oldalakon át folytathatnánk… A Dunszt.sk portálon megjelent írásának folytatásában így fogalmazott: „Az mindenesetre feltétlenül dicséretére válik Hellnek, hogy ismerte a nótát, és nem tagadta a hatását. Így aztán nem is sipákolt, amikor őt nyúlták le. Csak egyetlen példa. A New Yorkból Londonba visszatérő Malcolm McLaren pont olyan szakadt ruhákba öltöztette a Sex Pistolst, amilyeneket Hell viselt. A Sex Pistols pedig hamarjában megírta a maga »üres« nemzedéki himnuszát (Pretty Vacant). Nekem a Blank Generation jobban bejött, de ez most nem tartozik ide.
Inkább az lehet érdekes, hogy mit érthetett Hell a »blank« alatt. Hiszen aligha csak az ürességet. Egyszer azt mondta, »mi vagyunk az átkozott generáció«. Ezzel többet elárult. A New York-i punk ugyanis éppolyan mocskos és köpködős volt, mint a londoni, de valahogy több volt benne a mélység és a tragikum. Persze, fölösleges méricskélni. A lényeget tekintve egyetértés volt. No Future. És ezt 1977-ben senki nem vonhatta kétségbe, sem New Yorkban, sem Londonban.” S persze nem vonja kétségbe senki 2017-ben sem Budapesten, ahol épp én ülök e sorok írása közben, sem Vajdaságban, Zentán, Szabadkán, Újvidéken, Csókán, Adán vagy éppenséggel Kanizsán… Akármi legyen is azonban róla (és az itt elmondottakról…) a véleményünk, azt persze mindenesetre el kell ismernünk, hogy a Dunszt.sk nem feltétlenül tartozik a legnépszerűbb, leglátogatottabb portálok közé, akármilyen minőséget képviseljen is, így hát, megvallom, én sem olvasom napi szinten. Időnként belebotlok, no… Nem tudnám már pontosan megmondani, hogy mikor, de vélhetően én sem olvastam volna az itt idézett cikket, ha egy kedves barátom, néhány nappal, egy-két héttel, talán egy hónnappal is később fel nem hívja rá a figyelmem.

Mindig régen van

Érdekes módon azonban Marton László Távolodó írása engem egész más szemszögből, egész más okok miatt „fogott meg”, mint amiért barátom a figyelmembe ajánlotta. A szerző a továbbiakban egy kisebbfajta felsorolásba, lajstromozásba csapott át: „Kár, hogy azóta eltelt negyven év. Rajtam persze nem fog az idő, gyorsan visszapörgettem. Akkor most azt játsszuk, mondtam a lemezjátszómnak, hogy megint 1977 van. És szedegetni kezdtem a polcról sorjában:
Ian Dury: New Boots And Panties!!
Television: Marquee Moon
Sex Pistols: Never Mind The Bollocks…
Richard Hell and the Voidoids: Blank Generation
The Clash: The Clash
Iggy Pop: Lust For Life
Radio Birdman: Radios Appear
Ramones: Rocket to Russia
Suicide: Suicide
The Saints: (I’m) Stranded
Talking Heads: Talking Heads
Ultravox: Ultravox
Damned: Damned Damned Damned
Iggy Pop & James Williamson: Kill City
Aztán fel!
Oké, azt nem mondom, hogy ától cettig meg is hallgattam, némelyiknél csak egyik-másik számhoz volt kedvem. Próbáltam minél változatosabbá tenni, a három akkordostól az art punkig, egy kis pub-rockon és szinti-popon át. Annak idején is jól elvoltak így. És fordulhattam Sydney, New York, Berlin vagy London felé, megint ugyanazt éreztem. No Future” – írta hát Marton László Távolodó, s hadd hívjam fel itt a figyelmet arra, hogy figyeljük csak meg, figyeljünk csak oda szövegének kontextusára. No Future! – érdekes módon, határoktól és kerítésektől, no meg persze migránsoktól, gazdasági bevándorlóktól és menekültektől, szírektől, afganisztániaktól, irakiaktól, koszovói albánoktól, nigériaiaktól meg líbiaiaktól függetlenül csak ez az életérzés állandósult mindenhol, attól függetlenül, hogy az említett tereptárgyak melyik oldalán élünk… A szerző pedig a No Future!-életérzéshez hozzátette még: „Vagy, ha úgy tetszik, azt, hogy »mindig régen van«.
Még annál is régebben.
Annyira régen, hogy meg sem álltam az 1870-es Párizsig, melynek koszos kocsmáiba Verlaine és Rimbaud merült. Ők voltak az istenei Hellnek és gimnáziumi haverjának, Tom Verlaine-nek. Hellnek amúgy Richard Lester Meyers volt a becsületes neve, Tomnak pedig Thomas Miller – az előbbi az Egy évad a pokolban című Rimbaud-versből, a másik Verlaine-től csente a nevét. Költőként érkeztek New Yorkba mindketten, sőt egy közös kötetet is kiadtak Theresa Stern néven (Wanna Go Out?). Zárójel, Patti Smith ugyancsak Rimbaud-lázban hozott össze egy kötetet Verlaine-nel (Night). Mindkettő kapható az eBay-en úgy százötven dollárért. Bezárva.” Nos, itt tartunk most…
Stop! – ahogy egykoron a táviratokban rendszeresen írták, még ha épp nem is akartak megállítani senkit sem.

Ziherejsztű és kakastaréj

„A francia szimbolisták mellett az amerikai beat költőkért lelkesedtek a punkok; némelyikük hallható is John Giorno, Allen Ginsberg és William S. Burroughs társaságában (Giorno Poetry Systems). A beat költők éppolyan kibukottak, hitetlenek és narkósok voltak, mint a punkok, és odavoltak értük a hippik is. Viszont a punkok rettenetesen utálták a hippiket, hányni tudtak a szaros békéjüktől, meg attól az émelyítő szeretettől, amiben tocsogtak ronda szandáljaikban. Így aztán megbomlott a nemzedékek láncolata. Szegény hippiket senki se tudta vállalni.
Csak én. [Meg én! – szpa megj.]
Na, de ennyit erről és a múlt időről.
Nézzük, hogy mi a pálya ma.
Azért, hogy a »blank generation« kifejezés átterjedt az irodalomra is, Elisabeth Youngot (1950-2001) terheli felelősség. Young egyébként a beat irodalmon nőtt fel, és a hetvenes években könyveket árult a Camden Townban, ahol összehaverkodott az ott bulizó bandákkal. Láthattuk is a The Clash-ről szóló Rude Boy című filmben. Az első saját kötetét az amerikai irodalmi undergroundnak szentelte, és 1992-ben Shopping in Space: Essays on American ‘Blank Generation’ Fiction címmel jelentette meg, olyan írókra hegyezve ki, mint Bret Easton Ellis, Jay McInerney és Tama Janowitz. De alapműként emlegetik Brandon Stosuy Up Is Up, But So Is Down: New York’s Downtown Literary Scene 1974–1992 című kötetét is, melyben Hell is felbukkan.
Ami pedig az angol punk rock színteret illeti, az éppen főhajtásra készül.
Május 26-tól 28-ig Blank Generation fesztivált rendez a londoni Bridge House, fellép a Vice Squad, a Menace, a The Lurkers, a 999, Charlie Harper és sokan mások, mindenféle old school-, garage- és post punkkal.
Ziherejsztű és kakastaréj ezerrel. Bár lehet, hogy már túl vagyunk ezen.” Ha neki még május elején lehettek is kételyei, ma már egészen bizonyoson túl vagyunk ezen, a londoni Blank Generation fesztivált annak résztvevői sikerrel zárták. Üresség nélkül…

A majmok ereje

„Számomra most az a legizgalmasabb a punkban, ami nem úgy néz ki, nem is úgy szól, és mégis. Erre is mondok egy példát a rend kedvéért!
Nincs egy hete, hogy napvilágot látott az új Jewish Monkeys-album. Te jó ég, micsoda név! Egy ilyenért a fele királyságát adta volna a Sex Pistols! Tel Avivban élnek, és a kabaré, a klezmer, a pop meg a dzsessz elegyében utaznak, de amúgy nettó pogó. Tavaly Drezdában egy szír menekülttábort is levettek a lábáról. Jöttek, láttak, győztek. Látszatra nincs közük a punkhoz, de a látszatra nem adunk. Sokkal mélyebbről tudjuk:
A majmokkal van az erő” – írta Marton László Távolodó a Dunszt.sk portálon megjelent cikkében, és lényegében ezekkel a sorokkal kanyarodunk most vissza ahhoz, hogy azt mondtam néhány bekezdéssel feljebb, hogy engem bizony írása egész más szemszögből „fogott meg”, mint amiért barátom a figyelmembe ajánlotta. A majmok miatt! (A Beat, blank, punk című cikket olvasóink is elérhetik a dunszt.sk/2017/05/01/beat-blank-punk internetes címen.) Különösképp, hogy néhány nappal később a Sziget Fesztiválköztársaság idei hivatalos útlevelében (vagyis a műsorfüzetében, ugye…) megláttam, hogy augusztus 12-én, szombaton a zsidó majmok, alias a Jewish Monkeys zenekar koncertezik, a meghirdetett menetrend szerint délután negyed hattól. Hát igen, előre tudtuk akkor már – hiszen ennek nyilvánvalómnak kellett lennie! –, hogy ez egy olyan programpont lesz, amit nem szabad kihagyni, elszalasztani, elmulasztani… Koncertjükről még majd külön is írunk sorozatunkban, addig is azonban keresse meg őket mindenki a YouTube-on. Már csak azért is, mert valóban érdemes!

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. október 12.)

Vasárnapi életképek a Szigetről (Mónus Márton felvétele)

A fesztivál huszonöt éves, az idei látogatók többsége még annyi sincs (Mónus Márton felvétele)

Kell egy kis önvizsgálat és önismeret: fesztiválozók az úgynevezett Ji Csing Labirintusban (Mónus Márton felvétele)

Pom-pom parti lányokkal és széles mosolyokkal (Mónus Márton felvétele)

Jewish Monkeys – A Tel Aviv-i zenekar teljes felállásban

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése