Macska a forró (motorház)tetőn

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Macska a forró (motorház)tetőn

Adj esélyt az efemerségnek a snassz bunkósággal szemben!

Tennessee Williams (1911–1983) Amerika fenegyereke volt, s ha túlzás is lenne azt állítanunk, hogy műveivel meghatározó módon átformálta a 20. jelentős részét, mindenképp nagy hatást gyakorolt az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekre, s azok irodalmi-művészeti irányzataira. A keze nyomát, úgy bizony, kitörölhetetlenül rajtuk hagyta. Nem kell ahhoz helyszínelőnek, hidegsebésznek lennünk egyik amerikai, hollywoodi tévésorozatban sem, hogy ezt ellentmondást nem tűrően megállapítsuk. Hatása persze elsősorban odaát, az Óperenciás tengeren túl volt mérhető… Mérföldekben is akár! De ez már egy gyors számítás szerint is (a fenébe is, hogy a digitronom?...) minimum három évtized. S lesz ez még bőven több is… Hiszen azóta is folyamatosan, holtában ezt teszi, nyomást és hatást gyakorol, megkérdőjelezhetetlenül, ugyanis alkotásai rendszeresen szerepelnek különböző színházak repertoárján világszerte. Ad notam – írta a minap latinos műveltségével Várkonyi Balázs barátom, egykori kollégám, akivel a Magyar Hírlap publicisztikai rovatán dolgoztunk együtt néhány éve még. Nagyon furcsa, szokatlan és legfőképp kanalizálhatatlan – de a köztünk lévő, akár jelentősnek is mondható korkülönbség ellenére is szép emlékű – kollegiális kapcsolat volt a miénk, amely képes volt a legváratlanabb pillanatokban is a legelképesztőbb fordulatokat produkálni.

Ad notam – írta tehát Várkonyi Balázs a Facebookon, amikor megosztotta az itt látható felvételt (ezúton is jelzem, hogy köszönettel elvettem!...), hiszen Tennessee Williams egyik legismertebb műve a Macska a forró bádogtetőn című színmű – váljék örök dicsőségére! –, 1955-ben Pulitzer-díjjal is jutalmaztak érte a szerzőt. Vagyis eredeti címén: Cat on a Hot Tin Roof. De a magyar irodalommal ellentétben az újvilágban elképzelhető az is, hogy egy színmű annyira közéleti és aktuális legyen, hogy újságírói díjat ítéljenek meg neki. Ők bizony (a tengerentúli szerzők…) nem rettegnek betegesen attól, hogy beleszóljanak a közéletbe, illetve, hogy állást foglaljanak bármi mellett vagy ellen, akármi legyen is a véleményük az adott politikai kérdésekben; s nem riasztja őket az efemerség nálunk immár csak pejoratív felhanggal emlegetett fogalma sem annyira, hogy sikítva riadjanak fel (fél)álmukból az éjszaka kellős közepén, ha ilyesmi jelenne meg képzetükben…

Számukra természetes dolog, hogy az alkotók naprakészen reagálnak műveikben az aktuális társadalmi jelenségekre és különféle folyamatokra, politikai eseményekre, forradalmi jégzajlásokra, forgószelekre és földindulásokra…

Ez a cica pedig itt a képen ugyancsak talált magának egy tetőt, amely – jobb esetben – talán nem bádogból készült ugyan, de nem is a ház, nem is egy otthon meghittségét védi a reája leselkedő természeti hatásoktól, esőtől, hótól, széltől, miegymástól. Az analógia pedig már első ránézésre is „adja magát”, ledéren felkínálkozik, hogy szinte zavarba jövünk tőle… Jaj, csak nehogy efemer legyen!

(Családi Kör, 2017. október 12.)