Ljuša, a völgy utolsó őrzője

Szabó Palócz Attila a Facebookon teszi közzé a Teofil Pančićnak a belgrádi Vreme című belgrádi hetilap 2015. június 18-i számában, a Mellékes jelenségek című sorozatában megjelent írásából készített fordítását.

*

Ljuša, a völgy utolsó őrzője

A nyilvános tobzódás annak a titokzatos „igazságtalanságnak” a témájára, amelyet kvázi a társadalom követett el Ljubiša Ristić ellen, alapvetően csak egy pimasz, szégyentelen, gyalázatos hazugság.

A Sterija játékok utolsó estéjén természetesen kiosztották a díjakat. Egyebek mellett az életműért odaítélt elismerést is. Ezt pedig mellékesen szólva éppen Ljubiša Ristić kapta meg. A nézőtéren ültem, nagyjából a harmadik sorban; ez az úgynevezett Ljuša pedig egyszeriben feltűnt tőlem jobbra, felmászott a színpadra és elindult, hogy átvegye a díjat a Sterija játékok igazgatójától, Miki Radonjićtól, miközben őrületes tapsvihar kísérte. Balra, jobbra, de még előttem is: számtalan kézpár, energikus klap-klap-klap, csatt-csatt-csatt, észrevehető kivételek nélkül. Aztán a saját kezemre néztem: nyugton maradt, szétválasztva, a székem karfáján. A taps pedig csak tartott és tartott, sőt voltak még lelkes felkiáltások is, a díjazott mondott néhány, az alkalomhoz illően megható szót, nagyon is szépet, a betegség miatt távolmaradt Đuzáról. Arra gondoltam, talán néhányszor mégis össze kellene csapnom a tenyerem, így illik, de a kezemnek esze ágában sem volt megmozdulni – no, oké, hogy ne misztifikáljuk a dolgokat: nekem (mégis) eszem ágában sem volt, hogy megmozdítsam a kezem.

Hogy mindez még furcsább legyen, úgy tartom, hogy Ristić teljesen megérdemelten kapta meg az életműdíjat. Hogy is lehetne ezt vitatni? Ám mégis, kapja meg azt a díjat, megérdemelte, rendben, de az én tapsomat – no azt már nem. Nem mintha ez valami hatalmas érdem lenne (mármint az én tapsom), de ha olyan is, amilyen, hát azért ezt is ki kell érdemelni. No, de azt, hogy megadjam a tiszteletet a vitathatatlanul jelentős rendezőnek, vélhetően nem elsősorban „ő maga” akadályozta meg, sokkal inkább az a harsány túlhangsúlyozottság, különösen jelképes többlet, amelyet abban a tapsviharban éreztem, a többlet, amely egy mikronnyival talán nagyobb is lehetett volna, ha úgy irányítom a kezem, hogy a tenyerem is részt vegyen ebben.

Mit akart a szerző mondani? Azt, hogy lehetetlen, ízléstelen és megengedhetetlen volna bármilyen módon is részt vállalnom annak az útszéli marhaságnak a terjesztésében, miszerint ez a nyilvánosság, ez az ország, ez a kultúra, vagy már ami és aki, bármivel is adósa lenne Ljubiša Ristićnek, akivel szemben bármiféle otromba igazságtalanságot követett volna el, s most ezzel a megkésett ünnepléssel szeretné valamilyen módon megtéríteni ezt a morális adósságát. Ez a többlet, amelyet könnyen ki lehetett hallani abból a tapsviharból, elviselhetetlen volt, mert egy visszataszító, a velejéig romlott, gyalázatos hazugságon alapult; s még csak nem is önmagában, hanem egy „revizionista” csomag részeként.

Valójában aznap este valami egészen más történt: ott állt előttük egy ember, aki megbocsátotta nekünk, hogy agyonvert bennünket. És teljesen jogosan volt boldog, amikor látta, hogy mivé változtunk, s látta azt is, hogy túlárad bennük az öröm a gesztusától, a jóságától, amit nem is érdemeltünk ki igazán. Nos, ennek én nem tudtam tapsolni. Pedig az A-moll misének, a Szkopje felszabadításának lelkesen tapsoltam, és ez a taps soha nem halkult el.

Szóval, a részben valós, részben pedig csak látszólagos cserépszavazás, vagyis osztracizmus (pontosabban szólva: a kimért társadalmi marginalizálódás), amely Ristićet 2000 után elérte, javarészt igencsak természetes következménye volt mindannak, amit és ahogyan és akivel ő maga tett korában, és senki más nem úszta volna meg sokkal enyhébben. Nomármost, voltak talán más, kevésbé tehetséges művészek, akik mellékesen ugyan, de nyertek ezen? Talán, sőt biztosan, hiszen ilyenek mindig vannak. Ez azonban mégsem cáfolhatja mindazt, ami ehhez vezetett. Ljubiša Ristić egyes szám első személyben, saját akaratából, és a felnőtt emberként tanúsított magatartásával kizárta saját magát egy jobb társadalomból, és ez vitathatatlan, ebben semmiféle visszamenőleges ironizálás nem segíthet. Jogában állt, hogy így tegyen, de ugyanígy: azoknak, akik undorodtak mindettől, nekik is minden joguk megvolt ahhoz, hogy ezt nem higiénikus jelenségnek, tulajdonképpeni fertőnek minősítették. Hát, emberhez méltóan – sem Szerbiában, sem a „régióban” – még nem temették el és nem is írták össze kebelbarátainak halálos áldozatait! Ha legalább tisztességes nacionalista lett volna, az ember talán még meg is értené a kilencvenes évekbeli angazsáltságát – vak lett volna akkor is, de legalább következetes, s nem sértené most az értelmünket. Így viszont, hogyan is tudná valaki – aki Istennek és a népnek is a keservére volt, és mindkettőnek az idegeire ment azzal, hogy állandóan a saját meggyőződéses „baloldaliságára és jugoszlávságára” hivatkozott – igazolni a hallgatását a korábbi kilencvenes évekből, illetve szerepvállalását az úgynevezett Jugoszláv Egyesült Baloldalban? Nem hiszi tán bárki is, hogy egy kiemelkedő értelmiségi ne vette volna észre, ne látta volna át, hogy mit tesz és mit művel ez a Milošević–Marković-klán, vagy bármelyik reinkarnációja? Vagy tán nem püfölte a fültövét az igencsak jelentős Dušan Jovanović, vagy a sokkal jelentéktelenebb szerénységem, hogy lejáratja magát, és következetesen kitart az önként vállalt megszégyenülése mellett? Ezzel együtt pedig a szerepvállalása az ilyen minden ízében gonosz, bűnözői szervezetben, nem holmi személyes szégyen, hanem olyasvalami, ami egyértelműen sért, megaláz, és jelképesen megsemmisít más embereket. És most még akkor mindnyájunknak fel kellene sorakoznunk, hogy hajlongjunk a bocsánatáért, mert ferde szemmel néztünk rá akkor? Köszönöm, de – nem, köszönöm.

S mindezek után a vasárnapi Politikában ez az úgynevezett Ljuša példát mutat és finomkodik egy teljes oldalon át, sorolja a régi barátokat, akik, ahogy történt, elárulták őt azzal, hogy nem álltak ki mellette a szégyentelen őrületben, vagy éppenséggel arra vetemedtek, hogy felfigyeljenek – ugyanarra – a körülöttük zajló őrületre, majd elősorol még más dolgokat is, amelyekben mi, többé-kevésbé „mindannyian” vétettünk Őüressége ellen. A narcisztikus vájkálás szüneteiben megosztja velünk elemző gondolatait a világról és a kozmoszról, nagyjából egy átlagos taxis szintjén, aki az utasokra való várakozás idejét holmiféle ezoterikus magazinok szakvéleményeinek lapozgatásával tölti ki. A leginkább azzal nyűgözött le, hogy szerinte mindaz, amin ez a szerencsétlen ország keresztülmegy, csak azért történik, mert a gonosz Amerika át akarja venni az ellenőrzést a belgrádi völgy felett. Hogy mi fölött?! Hihetetlen, hogy ne tudnák. Egyébként nemrég jártam arra, épp Szkopje felé utazva. Látszólag minden rendben van ott, de ez az úgynevezett Ljuša biztos, hogy messzebbre és mélyebbre lát. Ez az egykori művész, ez a patetikus, kiüresedett alak, ez a tájszólásos Kusturica. Egyedül esett el, egymaga törte össze magát, és emögött nincs semmi sem, csak a mérhetetlen üresség, amiért senki, senki, de senki más egy kicsit sem hibáztatható.

(Facebook, 2015. július 14.)