Az orv önérdek polipkarjaiban

Metz Katalin e-mailben küldi el színikritikáját Szaó Palócz Attilának.

*

Az orv önérdek polipkarjaiban

A színpad zárt, fülkényi előterében áll Gálffi László és füstölög. Mindkét értelemben. Idegesen cigarettázik, miközben Alceste képmásában ontja megvető szavait főúri környezetéről, s indignáltan szórja villámait barátja, Philinte alias Polgár Csaba előtt társaságának álszentségéről. Szemrehányásait őneki, a simulékony udvari embernek is adresszálja, aki hiába csitítja.

A világmegvető lázongó s a „kompromisszum-kész” férfi meddő csatája. Alceste sötét kedvét a széltében-hosszában tapasztalt hitvány hízelgés, az „orv önérdek”, s az aljas árulás szítja. Az első jelenet megágyaz A Mizantróp keserű szemléletének.

Gálffi László, ahogy illik, vállán viszi a moliere-i előadást.

Őbenne összpontosul a vádaskodó igazságérzet, a megvesztegethetetlen - és önveszejtő - szókimondás, s az óhatatlanul velejáró magány. Őszinteségét természetessége szavatolja, belülről fakad minden mondata, a szemünk láttára születik meg minden gondolata - nem szólva arról, milyen csattanóan időszerű minden szava. Semmi körmönfontság, semmi mesterkéltség, pedig a moliere-i szöveg nem éppen hétköznapi szituációk elé állítja. Az már számunkra nem is meglepő, értelmezésével, tagolásával milyen természetes folyást ad a Petri György fordította verses textusnak. Ő a legmodernebb figurája az Örkény Színház A Mizantróp-előadásának.

Gothár Péter - aki a japán teaházakra hajazó díszleteket is jegyzi - idézőjelbe teszi a komédiát (a dekoratív, némileg karikírozó jelmezek Berzsenyi Krisztina kreációi). Kissé elnyújtott, karikírozó gesztusvilágot, különös játékstílust kér a színészektől. Ezzel összhangban, drótháló-szerű, furcsa frizura-építményeket kreáltat a nagyvilági hölgyeknek, jelezvén, mennyire karikatúra az egész színpadi univerzum. A férfiak maszkjai a commedia dell'arte figuráit asszociálják, a nadágszerepet játszó Für Anikó (Márki) gólyacsőrt kap, de a játék nemigen köthető a vásári komédia olasz hagyományaihoz, kivált, ha a japános színpadképet is hozzávesszük. A színészek takarékosan, céltudatosan használják gesztusaikat, szemlátomást pontos koreográfia nyomán, ám gyakran az a benyomásunk támad, a rendező túllő a célon, túlságosan kimódolt, ha úgy tetszik „mache” mindaz, amit a színpadon látunk.

Igazán izgalmassá a címszereplő Gálffi játéka teszi, Polgár Csabát inkább asszisztáló, tisztes partnernek érezzük, Hámori Gabriellát a végzetes bűbáj nősténykígyójának, aki hamvasságával minden csalfaságát takarja, s hódolóinak gyanakvását a drasztikus lelepleződésig könnyedén elaltatja. S ezzel indokolttá, valósággal kézzel foghatóvá teszi Alceste tragikus csalódását. A végső kiábrándulást, ami e fennhéjázó világból való kivonulásának utolsó lökést ad. A sok játék-spekuláció, az erős stilizáció azonban visszafogja a szenvedélyeket. Emlékezünk, micsoda sistergés volt a Katona József Színház Mizantróp-előadásában Alceste-Cserhalmi György és Célimene-Udvaros Dorottya összecsapásakor! Igen szépen, finom visszafogottsággal viszi végig viszont Hámori Gabriella Célimene sarokba szoríttatását a lelepleződés jelenetében, riadalmát, hisz végtére minden gavallérját elveszíti, köztük - amit talán magának sem vall be - a legkedvesebbet, Alceste-et is. Képzettársításnak meglepő, látványnak dekoratív a téglalap alakú ablakkivágások, meg a háttérbeli kijárat mögött virító örökzöld bokrok az égőpiros almák sokaságával. A tudás fáját, s a bűnbeesés allegóriáját, az asszonyi kísértés képi metafóráját kínálja.

Remekel kamarajátékával, visszafogott, plasztikus karikírozásával Oronte szerepében Mácsai Pál. Ennyire eredeti, sommásan karakteres megtestesülését ez idáig nem láttam a sértett, ambiciózus fűzfaköltő - örökösen harsányra vett - figurájának. Vérlázítóan nevetséges.
A többi szereplők nem igazán illenek egy koherens stílusvilág hálózatába. A két márki egyszerűen nincs „kitalálva”, talán épp a túlspekuláltság miatt (Znamenák István m.v. és Für Anikó). Amiként a stiláris eklektikát fokozza a merő koreografikus mozdulatokkal belibbenő két színészpalánta (Földes Eszter és Ruzsik Kata), akik az elejtett kellékek kisöprésével szorgoskodnak. Nem marad le a Moliere-darabok felvonásközi balettbetéteinek zenéjét komponáló Lully-utalás sem, korabeli allonge-parókában állnak össze a fináléban a szereplők és parodisztikus konklúziót énekelnek. Minden ízében romlott világu(nk) nagyobb dicsőségére.