A tökéletesített lenyúlási technika

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A tökéletesített lenyúlási technika címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A tökéletesített lenyúlási technika

Nem akarok én most ebből nyelvtani problémát csinálni, de a söntés mögött álló embert, fiatal srácot nem lehet pincérnek nevezni. A pincér vagy pincérnő az az ember, aki kijön a kocsmaasztalunkhoz, kedvesen megkérdezi, hogy mit innánk, majd tanult és sokáig keservesen gyakorolt, adott esetben B2-es mosollyal kihozza a rendelést. Végül, amikor pedig haza indulnánk, vagy az elfogyasztott italok jellegének (alkoholt tartalmazó vagy alkoholmentes) és mennyiségének (mérték a vödör, tartó az asztal) függvényében hazatámolyognánk, hazavánszorognánk, hazadülöngélnénk, hazaandalognánk, hazaténferegnénk, hazaosonnánk, hazabandukolnánk; igen, no akkor a pincér – még csak ilyenkor kedves igazán – szembesít bennünket a számlával, az elfogyasztott mennyiségek, hektoliteretek ellenértékének összegével. Amit ott helyben megtérítünk neki némi borravaló kíséretében. Vagy rosszabb esetben maradhatunk mosogatni.

A söntés mögött álló fiú vagy csajszi valami egészen más. Ő nem pincér. Esetenként lehet csapos, de amikor csak a hűtőből adja ki az italt és a kísérőt (jobb helyeken gyorsítónak is nevezik) a pénztárgépből, azaz a számlát, nos, akkor hozzá sem nyúl a csaphoz. Minden igazi, vérbeli csapos sértésnek venné, ha ezeket a kollégáit már csak a hétköznapi, igencsak pongyola szóhasználat szintjén is kiegyenlítenénk vele. Ők a vendéglátó-ipari kiszolgáló személyzet nagyon fontos láncszemei. De nem pincérek, és nem csaposok.

Nos hát, néhány napja ázottan és vizesen és sárosan és koszosan odamentem egy ilyen láncszemhez a Szigeten egy korsó csapolt sörért. A félliteres műanyag poharat, ezt az undormányt is otrombaság korsónak nevezni, de ez már egy másik nyelvtani kérdés: jelentésmódosulásnak vagy jelentésbővülésnek is nevezik. Ma már ugyanis bármit, még ezt a műanyag undormányt is nyugodt lélekkel korsónak lehet nevezni; bármit, aminek fél liter az űrtartalma. Szóval, adja ki a söntés mögül ez a figura a korsónyi mennyiségű, műanyag pakolásos sörömet, és mondja is az árát, hogy háromszáznyolcvan forint. Ezressel fizetek, s látom ám, hogy bociszemekkel nagyon néz ám, várja a bűvös mondatot:

– Négyszázból kérek vissza!

Vagy még jobb:

– Ötszázból kérek vissza.

Megszokott mondatok, gyakran elmondom én is, mindannyian ismerjük.

De állok ott a Sziget sarában lucskosan, nézek rá, és nem értem meg, miért akar mindenáron „lenyúlni”. Itt ez a rengeteg francia, német meg sok más külföldi, aki úgysem érti, mit mondanak neki, amikor kiadják a piáját. Miért nem nyúlják le inkább őket? (Naná, hogy megteszik.) Hiszen egész évben rajtunk gyakorolnak, rajtunk edzenek. Nem kaphatunk még ilyenkor sem egy kis kimenőt? Mi, kísérleti malacok.

Jól edzésben tartott láncszemem pedig durcásan keresgél az apró között, mintha nem találná azt a nyomorult húszast. Pedig csörög az erszényben bőséggel, a hangjából ítélve több kávéautomatát is ki lehetne üríteni azzal a mennyiséggel. Arra számít, hogy kapcsolok, észreveszem magam, és eszembe jut kimondani a bűvös mondatot. Igen, eszembe is jut, de látva immár performance-értékű mutatványát, inkább ráhagyom – csinálja csak. Sörömnél vagyok, ráérek megvárni a produkció végét. Sőt még rajongva vissza is tapsolom.

Amint ez a korsó kiürült.

(Magyar Hírlap, 2007. szeptember 12.)