A csengelei pihenőhely árnyékában

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A csengelei pihenőhely árnyékában címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A csengelei pihenőhely árnyékában

Hiába szólt a feleségem kedvesen és bizakodóan, hogy van élet százhatvan alatt is, praktikus okokból nem akartam lassítani. Minél előbb érkezünk, annál előbb kezdődhet a megbeszélt sörözés a cimborákkal. Ráadásul hétköznap utaztunk, sehol egy árva kamionstop, nem győztem kerülgetni a teherautókat. Dobos Attila dalát is – „Nem haragszik rád a kislány, fő, hogy megérkezz” – legutóbb gyermekkoromban hallottam, amikor még apám barátai gyűltek össze egy szerény kis bulizásra. Nálunk most Rolling Stones szólt egy régi kazettáról, Angie, Satisfaction, ilyenek… The best of. Ja igen, és persze a kutyasétáltatásról szóló zeneszám. Az egyik kedvencem. A sok közül.

Allan Fish, az oaklandi múzeumban 1970. október 27. és november 8. között megtartott performance-át ezzel a mottóval hirdették meg: a haverokkal való sörözés a művészet legmagasabb foka. Valószínűleg hasonlóan vélekedhetett Dmitrij Sesztakov, az 1993-ban megalakult Orosz Sörivók Pártjának (a kérdés csupán terminológiai, és elsősorban a fordítókra tartozik, de más források szerint egyszerűen csak: Orosz Sörpárt) első elnöke is. Az akkor még igencsak gyermekcipőben járó politikai szervezet alakuló kongresszusán máris megkezdődött a platformosodás: a világos és a barna sör kedvelői vitába keveredtek egymással, amit Sesztakov a kongresszus után úgy kommentált, hogy további belső harcokra is fel kell készülni. A pártnak a megalakulásáról szóló híreken túl később már nemigen jutott szó, sem történelemformáló szerep az orosz belpolitikában; talán azért sem, mert Moszkvában feltehetőleg még mindig a vodkát részesítik előnyben.

Izgalmas jelenet lehetett volna azonban, ahogy Dmitrij Sesztakov megáll az oaklandi múzeum épülete előtt 1970 őszén, és tört angolsággal érdeklődik: itt zajlik a performance? A részeg hajnalon pedig Allan Fish-sel együtt bolyongva a város utcáin, ha csak verbális szinten is, de megválthatták volna a világot. Sok-sok ilyen este, együtt eltöltött, átdorbézolt éjszaka pedig valószínűleg a valós időben jegyzett dátumoknál sokkal korábban, talán már az első kakasszóra is enyhülést hozhatott volna a hidegháborús nagyhatalmi hangulatba.

A Commodore 64-esek letűnése óta nem vagyok a számítógépes játékok megszállottja, de barátaim mesélik, hogy van egy komputeres stratégiai játék, amelyikben, ha ügyes a játékos, akár úgy is alakíthatja a dolgokat, hogy az egyiptomi fáraók korától indulva és a világtörténelmen végighaladva, már az ezerhatszázas-ezerhétszázas években is felfedezheti az emberiség az áramot. Ennyi erővel akár a hidegháború végét is előbbre lehetne, illetve lehetett volna hozni.

Csak aztán vigyázzanak jól a nagyhatalmi politika irányítói, amikor hajnalban hulla részegen hazabotorkálnak, mert bizakodástól egészen biztosan nem mentesen, de asszonyaik valószínűleg távolról sem fogadják majd olyan kedvesen a barátokkal való sörözés terén kifejtett művészi ambícióikat, ahogyan feleségem felhívta figyelmem arra, hogy bizony van élet százhatvanon alul is.

Talán egyszerűbb receptekben kellene gondolkodni. Megállni a csengelei pihenőhelynél, és nyújtózkodni egyet. Aztán pedig majd nyugodtan platformosodhatunk, hogy ki melyiket kedveli, a barnát-e, vagy a világosat. Nagy szerencse, hogy dúl a pluralizmus: a csapoltat, az üvegeset és a dobozosat is egyformán szeretjük.

(Magyar Hírlap, 2007. szeptember 1.)