2007. augusztus 24., péntek

Békeharcos bozótvágó késsel

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Békeharcos bozótvágó késsel címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Békeharcos bozótvágó késsel

Békeharcosnak vallotta magát Albert Einstein Egy harcos pacifizmusért címen publikált szövegében: „Én nemcsak pacifista, hanem harcos pacifista vagyok. Én harcolni akarok a békéért.” Akárhogy vegyük is, az egyik legfurcsább szóösszetételünk a „békeharcos” – a béke és a harcos fúziója –, hiszen második tagja alapvetően ellentmond az elsőnek. De nemcsak ellentmond neki, hanem egyenesen felszámolja, megsemmisíti, érvényteleníti. Mégis így, ilyen formában használjuk, s amikor kimondjuk, a legtermészetesebbnek tűnik.
A békeharc az egyik legveszélyesebb dolog a világon, hiszen aki harcosan kiáll a békéért, a béke mellett, automatikusan veszélybe sodorja magát. Kevés olyan önkényurat, egyeduralkodót, hadvezért jegyez a történelem, aki megtűrte volna a béke hirdetőit maga mellett. Aki teret engedett, helyt adott volna a békeharcnak.
Minden tomboló diktátor, akinek százak, ezrek, tízezrek élete szárad a lelkén, mindig a békét tűzte ki végcélként, „meghódítom a világot, aztán békében uralkodom”. Nem békeharcos, s nem a békét kívánja (hivatott...) szolgálni az, aki fegyverrel száll érte harcba. Nem békeharcos az, aki fegyvereket gyárt, a fegyverek tökéletesítésén dolgozik, aki fegyvereket halmoz fel – hogy aztán azokkal védhesse meg szükség esetén képzelt békéjét.
Nincs nagyobb abszurdum annál, mint amit a múlt század szocialista rendszere sulykolt belénk: „úgy dolgozzunk, mintha ezer évig béke lenne, de úgy készüljünk, mintha holnap kitörne a háború” (copyright by Josip Broz Tito, a „láncos kutya”). Ezzel pedig automatikusan igazoltnak is tekintette a fegyverkezést. Erre hivatkozva az iskolákban, hogy már a kis nebulók fejébe is beleverjék, évtizedeken át úgy tanították, hogy két fajtára osztották, megkülönböztették az igazságos és igazságtalan háborúkat. Évtizedeken át ezt hazudták tanáraink. Igen, hazugság volt, ugyanis igazságos háborúk nincsenek. Nincs olyan eszme, amelyik érvénnyel igazolni tudná a kiontott életeket. Igazságos háborúk nincsenek – csak a pusztítás, a pusztulás marad utánuk, csak halál és szenvedés, haláltábor, megaláztatás, terror, öngyilkos merénylő, csak embertelenség van.
Nem hirdetheti fegyverrel a kezében senki, hogy az igazság mellette áll. Nem hirdetheti a békét az, aki gyilkolni is képes volna érte.
Afganisztánban koreai keresztény misszionárius túszokat gyilkoltak meg a tálibok. Néhány hete volt a srebrenicai vérengzés évfordulója. Irakban még nem számolnak jubileumokat, csak az áldozatok számát jegyzik. De már azt is egyre kevésbé… Koszovó státusa a háború után nyolc évvel még mindig rendezetlen. Napjaink válsággócai sem a békéről szólnak, pedig a szilaj hadurak továbbra is a békére esküsznek, amikor katonákra bízzák a „megoldást”. „A háborús ösztönöket lehetetlen egyetlen generációból kiirtani. Teljes kiirtásuk nem is lenne kívánatos. Az embereknek tovább kell küzdeniük, de csak olyan célokért, amiért küzdeni érdemes: és ezek nem a képzelt országhatárok, faji előítéletek vagy a meggazdagodás vágya, amelyek a patriotizmus zászlójába burkolóznak. A mi fegyvereink a páncélosok és lövedékek helyett a szellem fegyverei legyenek” – írta Einstein.
Azóta pedig eltelt már néhány évtized. Úgy tűnik, vannak dolgok a világban, amelyekben ennyi idő túl kevés ahhoz, hogy változásokat hozzon.

(Magyar Hírlap, 2007. augusztus 24.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése