Elnémult a tablofon és a citrafon

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Elnémult a tablofon és a citrafon címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Elnémult a tablofon és a citrafon

A tablofon az egyik kedvenc hangszerem. Érdekessége, hogy különösebb zenei előképzés nélkül is bárki játszhat rajta, lényege ugyanis, hogy hangot ad a rajznak, az írásnak, a betűnek. Kihangosítja a ceruza, a toll sercegését, a leírt vagy megrajzolt vonalakat. A tablonfonra írt kotta tehát önmagában csak rajz lehet, illetve a hagyományos kottát is képként kell értelmezni, ha mégis ragaszkodnánk ehhez. A tablofon tudja azt, amire egyelőre még a számítógépek sem képesek: zenei hangokká változtatja a rajzokat. A hangszer megalkotója, Király Ernő mesélte egyszer, hogy hallgatta gyermekei ceruzáinak sercegését a papíron, miközben házi feladatukat írták. Akkor jutott arra az ötletre, hogy ki kellene használni ennek a zeneiségét. Avagy: a zene nyelvén is megörökíteni az írás-rajzolás hangjait. 1996-ban, egy színházi előadáshoz, melynek Király Ernő volt a zeneszerzője, azt kértük tőle, hogy képverseket zenésítsen meg. Kiváló alkalom volt ez arra, hogy ne csak az irodalmat és a színjátszást kössük össze, hanem a zenét és a képzőművészetet is egyfajta egységbe vonjuk a kis kamaraelőadás ötven-hatvan percére. Egyszer, szintén a kilencvenes években el nem vágyódó zeneszerzőnek mondta őt Szabados György, és azok közé a zenészek közé sorolta, „akik valahogyan a saját otthonukból nézik a kavarodást. Szemlélődnek, képzelődnek, kinyitják olykor az ablakot; megnézik, ugyanaz van-e kint, mint amit magukban elképzeltek, és a legtöbbször azt is találják: a Bent és a Kint között nincs nagy különbség, a fák állnak, az emberek igyekeznek, a világ ugyanaz, és persze változik. S van ennek valami örök, egyszerű és kikezdhetetlen rendje, s ez a rend bennünk mesél, és zeneies a hangja.”

Ez a rend néhány nappal ezelőtt elhallgatott, nem mesél tovább, zeneies hangját immár csak felvételek idézhetik: december 12-én, nyolcvannyolc éves korában elhunyt Király Ernő, jeles vajdasági magyar zeneszerző, néprajzkutató. Egy évvel ezelőtti combnyaktöréséből nem tudott felépülni – olvashattuk halálhírében. Király Ernő értékes népzenekutató munkája folyamán számos magyar, továbbá szerb, ruszin és cigány dalt gyűjtött. Közös munkánk alkalmával mesélt arról is, hogy amikor gyűjtőutakra ment, természetesen elsősorban a magyar népzene kutatása érdekelte, de a vegyes lakosságú falvakban, amikor nagy sereglet támadt a nagyvárosból jött, akkoriban még hatalmas magnetofonokkal közlekedő jövevény körül, ha volt jelentkező, hát más nyelvű dalokat is rögzített. Ilyen gyűjtőutakon fedezte fel magának a régi, népi citerákat is, amelyek aztán zeneszerzői munkásságának egyik központi hangszerévé váltak. Megszervezte a Durindót, a vajdasági magyar citerások éves találkozóit. És ebből az ihletésből alkotta meg másik hangszerét, a citrafont, azaz az elektromos citerát, amelyik olyan csodálatos hangzásvilággal gazdagította a gyűjtött és feldolgozott népi motívumokat, hogy nemzetközi elismertséget hozott a zeneszerzőnek és hangszerkészítőnek. Idős korában is folyamatosan alkotott, s akkor már rendszeresen jelentek meg könyvei, Amerikában adták ki műveinek válogatáslemezét, sőt lapokban és folyóiratokban verseket is publikált. Elnémult hát a múlt héten a tablofon és a citrafon, de még remélhetjük, hogy szép számmal lesznek zenészek, akik játszanak ezen a két hangszeren. Miden egyes alkalom, amikor megszólaltatják valamelyiket, mostantól egy-egy tisztelgéssel ér fel Király Ernő emléke előtt.

Nyugodj békében, Ernő bácsi!

(Magyar Hírlap, 2007. december 22.)