2021. március 2., kedd

Sirodalom helyett – avagy van-e végső változat?

A Napút online kiadása közli A. Gergely András elemzését Branislav Brković regényéről.

*

Sirodalom helyett – avagy van-e végső változat?

Szinte már mondhatnánk, elavult kötet, már a feledésmúlt piheg rajta, de én csakazértis képernyőre veszem, mert fontos.
Nekem fontos, de akkor hadd legyen az Másoknak is.
Mert fontos, hogy fontos legyen. Hogy ne mehessünk el mellette, akármilyen is. Akármilyen irodalmi ízlésünk, helyi identitásunk, történeti tudásunk, politikai beállítódásunk vagy morális késztetettségünk van, legyen azért mégiscsak súlya annak, amire szerző, íróvalaki, becsben álló gondolkodó már méltó hangsúlyt illesztett. S ez olyan. Egy birodalom romjain, avagy ki tudja – egy rendszertelen rendszer emlékére? Egy háború öröksége tiszteletére?

Azt olvasom a kiadói oldalon:

Egy nép, egy nemzet, egy őrület.

Egy ember, aki a magányba és a vízióiba menekül a valóság elől. A saját magának épített kis belső világában pedig kísérti az édesapa emléke, a rendszer szigora és a misztikus gonoszság. Kísérti minden, ami kaotikus és rendszertelen, amilyenekké végül a gondolatai is válnak.

A külvilág zajai csak marginálisan jutnak el hozzá.

Ja, hogy háború van? Hogy a régi barátját menekültként kell a házába fogadnia?

Montenegró örök, de az emberek benne nem.

 

Ja, hogy háború…?! És hogy örök? Igen, e kettő talán szentigaz…

Igen, hát egy bármikori rendszer szigora, kísértései, misztikus gonoszsága vagy totális kiterjeszkedése még az intim belső világainkra is átterjed, akár víziók szintjén, akár a túlélés értelmének kérdésével – mindez pedig leküzdhetetlenül foglalkoztat onnantól fogva. S nemcsak pszichés irányultság, sebzettség, sérülékenység vagy esendőség terén, hanem a válaszképesség, mersz és késztetettség oldaláról nézve is, meg a magyarázhatóság, az értelemadás, a „miért kell hogy így legyen” képtelensége okán is. A crna-gorai Branislav Brković (Podgorica, 1949), aki nemcsak Ivo Andrić-díjas író, hanem a történelem, a sorskérdések, a fekete tájképek és szürke tükrök prózai megjelenítésének is elismert mestere a montenegrói irodalomban, ezt a háború bűvkörében fogalmazza meg, sőt perceiben, élményében, légnyomása alatt. (Melyről persze szinte mindannyian szinte semmit sem tudunk a kellő távolból. Pedig…!)

A valóság legvégső változata című kötetben[1] a lakásból kimozdulni sem hajlandó, afféle „családi kapcsolathálóba” belepókosodó, apja emlékével és küzdelmeikkel viaskodó főszereplő valamiképp a legmélyebb ember-tesztbe, az önismeret, a közösségiség, a megértés és szolidaritás emberpróbáló sodrásába kerül, mint annyian és sokszor mi magunk is – máshol és más okokból. Ám a Számára való kérdés közös, hisz az akkor is valamiféle „legvégső változat” a létezésből, vagy másféle végvalóság talán a léthatárokon túlról, mint amihez hozzászoktunk. Viszont akárhogy is vizsgáljuk, mindenképp valamely kisebbségiség, perszonális alávetettség, morális tartás fennmaradásának folytonos próbatétele, amit átélhet és elbeszélhet kötetében. „Régen metaforaként éltem meg azt az időt, amely előtt most állok, mint gonosz beteljesülést, a fejem felett himbálódzó kard képzetében, amelynek kötelét nekem magamnak kell elszakítanom…” – írja a VI. fejezetben (25. old.). S e végletek víziói, melyek elől menekülni próbál ugyan, de folytonosan kísértik, valahogy az elkerülhetetlenségek, a valóság végletei, a képzetek valóságosságai és ezek hatásainak döbbent megtapasztalásai azok, amiket kötet-hosszan részletez a személyesség létérzetei és az ősmimezis tapasztalati tudása közötti sávon egyensúlyozva. Alapkérdése, hogy akarja-e ábrázolni a kort, melyben él, vagy inkább apja korát, mely mozgalmár magabiztossággal volt telített és csalódott is, vagy az „amilyennek lennie kellett volna” időre fókuszál, ami már megidézhetetlen a képek és emlékek közötti rémálmok révén. A beismert tehetetlenség egyben kiút is, de súlyos nehezék épp annyira, hisz „elhúzódik az út, távolodik a cél”… De „a készülő idő megfoszt bennünket a szabadságunktól, minden csak rövid ideig tart majd, szinte észrevétlen” – idézi apjának tanúságtételét, meditatívan, szégyenre készen, alulmaradtan is. Kérdés persze, mindezt megírni, átélhetővé tenni nem több-e, mint lakonikus-lemondóan legyinteni rá…?

Csakhogy: „Miközben mások hoznak áldozatot, ők csak siettetik a reményt és a szorongást, lehorgonyozva önnön jövendőbeli panorámájukban” – szól immár a tanúság a második részből, melyben a kétségek, szkepszis, kiszámíthatatlanság és emberi eltávolodás korszakossá lesz, háborús légkörbe torkoll. „Minden a megismerés kötetlen módján kezdődött…” – a másképpgondolkodás is, az igazodáskényszer elutasítása is, a társak és szövetségesek megtalálása is. A „formális tudat” és „az értelem, a kényszerűség, talán az elkerülhetetlenség vállalása” (34. old.) nagyban különbözik, de elsőként is abban, hogy az állam mint „leghidegebb szörnyeteg” (Nietzsche kifejezésével), akinek bármely „kulturális bűncselekmény”, akár tankönyvi szöveg, akár rendőrségi kihallgatás, akár eltorzult arcok maszkok alóli felszabadulása esetleges történelmi körülmények között, mindenképpen „emlékezetnek szóló” és értelmezhetetlen szavakká mosódnak egybe, s ez nemcsak egy „egykor szívós országról, szentek sokaságáról, ikonok jelenlétéről” tanúskodik, hanem állásfoglalásról és morális döntésről is: „amikor megtörik az idő, az őrületes és fantasztikusan eltorzult örömmámorban megjelenő fenyegetések” sztoikus elviselésének méltóságáról is, szabadságvízióiról is, „nehogy elfedje a feledés…, hogy minden csak távoli múlttá változzon” (35. old.).

Sztoikus fölénnyel sem leküzdhetők a nehéz emlékek… „Kétszáz halott, az eltűntek sokasága, a tömeg, amelyet konzervált a díszsortűz ópiuma. A penge és a tőr megidézése, koszos bőrmellénybe csavargózva, a rombolással együtt járó cinikus nevetés, az akasztófa, a kőhegyek. (Az innovációk, az eszményképeinkkel együtt elmaradtak). Amikor a repedésekből előtűnik egy-egy kijózanodott fej, a közönség viharos tapsa mellett tapossák el…” (35. old.). S roppant időnek kell eltelnie addig, „amikor már nem kínoztak az álmok”. A halál előnye az élettel szemben, az élet eszmei feláldozása és a feloldozás, a Talmuddal vagy Istennel való párbeszéd jogosultsága és kihívásai, melyek szinte minduntalan „a rendszerről”, s az időről szólnak, amelyben élünk…, „amely megszentségtelenítve, betegen, és becsületétől is megfosztva, végül megadja magát kínzójának”, a rothadás királyának, mely az ép és szép élőt is elviszi magával „a saját sötét birodalmába”.

És a sötétség elbeszélhetetlensége – ahogyan Esterházy vagy György Péter, Forgách András vagy Végel László, Dragomán György, Bodor Ádám, s még többek könyvei tanúsítják – nemcsak a súgás, beárulás, kiárusítás intim kényelme, hanem sokszor a hittel és elköteleződéssel tetézett kompromisszumok terén is érvényes lehet. Hisz hogyan lehet elbeszélni, ha az ember anyja alkalmi zsebpénzért, utazási lehetőségért, a bizalmassá kinevezés többletéért úgy tesz, ahogyan sem anya, sem apa, sem senki nem tehetne. S miképpen lehet mindezt még fokozni is azzal, ha a sötét birodalma és a túlélés esélye kísértően közel van egymáshoz?

A tömeg mellé álltál – csak hogy emlékeztesselek –, amelyben a rombolás igénye támadt fel, miközben fogalma sincs róla, hogy épp önmagát rombolja, tapossa sárba. És akkor elhallgattál. Mintha nem mernél továbblépni. Már általánosításokkal, jelentéktelen részletekkel takarózol. De ez, ugye, csak az író személyes álláspontja, alkotóerejének megnyilvánulása”, fejezte be gunyorosan apám.[…] ’No, most aztán hallanod kell, mi a véleményem erről az egészről – jelentkezett apám. – Nem tudom, de határozottan furcsa, hogy ilyen hirtelen, értelmetlenül, és mondhatni, barbár módon történt minden’.
Most már teljesen nyilvánvaló, hogy őrlődésem folytatódik. Ezek már nemcsak holmi rémálmok, akkor sem, ha magam idézem elő, kívánom, vágyom ezt az állapotot, még ha tisztában is vagyok vele, hogy élveboncolás következik.
Éjjel, amikor mások az igazak álmát alusszák, a gondolataimban keresgélek, és bizonytalanul torpanok meg, vajon a kor felett ítélkezem-e (amire semmi jogom sincsen)…” (19-20. old.).[2]
S amikor már „semmi sem olyan valós, mint a jelen”, amikor az évszázadok súlya tapinthatóvá válik immár, „egy remegő, a kőlaphoz ragadt meztelen csiga képében” jelenik meg a korpulens kihallgató-tiszt, a gondolatnyomozó hatósági egyed, aki nemcsak „kiszélesítette a látókörét” az idő és az élesedő kontrasztok tükörképein túlra, hanem a szuverén életgondolatok politikában való alkalmazási lehetőségeire is faggatóan rányomult. Még azt is remélhetni, hogy mindez ne a tükörben megjelenő valóság képét tárja elénk, hanem elmélyíti talán a kérdést: „aki hatással van a valóságra, aki irányít, akinek hatalma van, az mindig csak azt a képet látja, amely megfelel a vágyainak”. S ha „a nép nem becsüli az egyéniségeket”, akkor magára az elbeszélőre, s hőseire is „minden szava rá fog omlani”, hiába akarja „fölébreszteni az egykedvűeket és az álomkóros nosztalgikusokat, a kísérletező hajlamú entellektüeleket, akik abban az igyekezetükben, hogy megmerítkezzenek a jövőben, egyre nagyobb karcsapásokkal süllyednek el a múltban” (40. old.).
Az „elkerülhetetlen ciklikusság persze ismétlődik”. A kötet főhőse a „párhuzamos világok”, a „káoszok és mindennapok” bűvkörében él, mikor a melleslegesen kirobbant háború okán régi barátját menekültként kell házába fogadnia. Ha már eltűri is a nyomozói pökhendiséget és gyanakvást, tárgyiasítja ezt a kényszerviszonyt, de „leverten és rezignáltan érti meg, hogy ez nem egy ártatlan barkarola, hanem egy őrült és groteszk játszma, melyben ő maga is, a körülmények nyomására, szerepet játszik, akarata ellenére” (45. old.). Az erőszakolt eszmék ízének elfogadása, s mint „valós helyzetbe” beletörődés összhangja, mindenkori a kísértés, közös a gondolkodói kétely és a hatalmi kényszer elszenvedése is: „Ha a valóságot, a jelenlegi állapotot az ilyesmire fogékony tömegek erőszakosságaként és szeszélyességeként értelmezzük (amit úgy fogadnak el, ahogyan kapják), nyugodtan megvárhatjuk, amíg mindez elcsendesedik”… s talán „akadályoztatva lesznek – és ez máris elégséges büntetés. Ez pedig azt jelenti, hogy felocsúdnak, ami megváltoztatja a tudatállapotukat, s ezzel mindenféle mediátorok elvesztik motiváltságukat az agymosásra”. Csakhogy a hatalom megjelenítője „észveszejtve hitte, hogy így is, akaratuk ellenére is megalkothatnak egy kulturális mintát, még ha tisztában is volt vele, hogy az életeszméket nem lehet igazságtalanságok nélkül megvalósítani” (47. old.). A „D. B. úr” (magyarítva talán ÁVH elvtárs lehetne a beszélő név), és az az élmény, hogy minden magánlevelét is elolvassák, minden percét követik, s mindenre utóbb magyarázatot kérnek, gyanakvásra ürügyet adó életképletet…, mintegy rávette arra, hogy mindez „végül magánybetegséggé nője ki magát”, s „megkönnyebbülten várja, hogy mindennek vége legyen, akárhogyan[…]Itt az isteni világ percepciójáról van szó, amelynek lépcsősorai a megismeréshez vezetnek, a föld alá viszont nem visznek fokok” (49-50. old.).
Mintegy a vallatószoba szürkeségében tisztázza lakonikusan: „A végén mindig meg kell állapítanunk: vagy harcolt, vagy együttműködött vele. Meggyőződésem, hogy nincs jogom bármiről is beszélni, ha nem vagyok jelen az események középpontjában. Csak így őrizhetem meg a megbecsülés és a megvetés jogát” (52. old.). Az Apa, mint első fejezet után ez a második, A bíró, s ezt rétegzi fölül a harmadikkal: A Sátán. Ez már a szellem szabadságának tesztje, „az emberi érdekek könnyed távolságának” víziója. Avagy, hát vízió-látszatú akár, sorsszerű másképpen, de a valóságnak mindenképp az a véges változata, amely után (már és még) csak a legvégső konklúzió maradhat: „Montenegró örök, de az emberek benne nem”. S a sátán énekében felhangzik a magányos ének feledésének képtelensége. „S így válik a ragadozó madarak martalékává…” – s szűnik meg kapcsolata a külvilággal.
A kapcsolat, a martalék, a víziók… Brković pragmatikusabb, de csak adott határig: „A beszélgetések ekkorra már magasztos jelentőséget nyertek; az az igazság, hogy ezek az elkeseredés álmai voltak, az elkeseredésé, amely a létezés fontosságára eszméltet…” (22. old.).
Mindemellett a létezés alapkérdése sokkal inkább a hogylété, semmint a meglété. Brković könyve nem szentenciózus vagy morális tanmese, nem is politológiai széphistória vagy memoárirodalmi gesztus. Naplóregénynek élményfilozófia, drámai elbeszélésnek inkább lírai tanmese. Alapkérdése, a lét viselhető/elviselhetetlen képtelensége, mintha episztolákból formált, irodalmi igényességgel megírt magánbeszéd volna. Olyan személyes vallomás, amely megosztható, főalakja létező és valós, de gonosz időkben lelküket eladni kész meghasonlottságú emberektől magát távolinak érző lelkülete ellenáll annak, hogy „ar-kan”, polgárháborús vérengző legyen belőle. Pedig a körülmények ezt kívánnák, efelé hatnak. A régmúlt csaták és a pusztulás előképeit fölidézni kész írói szándék a hétköznapi lehetetlenségek egzisztenciális ínségeiről szól, a hiányzó régi illatokról, a kiszámíthatatlan ismétlődéseket kínáló, mindenben visszájára forduló új világok rémisztő elfogadhatóságáról. Olyan végvalóságról, amely a nemzeti létben vagy életben, az anyagi világban vagy a szenvedésekében egyaránt a reménytelenségeket találja már csak. A politikai és társas megrázkódtatások, a gonoszság által lehetetlenné tett identitás vállalhatósága épp attól válik esélytelenné a kötetben, hogy akár a Sátán kísértései árán is, de hangot keres a bűnhődés, az identitás-hiány, a reménytelenségek megjelenítéséhez. S meg is találja, zordan, hegymagasan, kőkeményen. Lényegében úgy, ahogy csakis a birodalmi titkok föloldhatók, végső változatban akár, vagy utána is.
Mert azután már úgyis csak a történelem következik, vagy a feledésmúlt, vagy egy újabb háború… 

A. Gergely András
(Naputonline.hu, 2021. március 2.)


[1] Napkút Kiadó, Budapest, 2016., 103 oldal (eredetileg Podgorica, 1998). Fordította Szabó Palócz Attila.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése