Sirodalom helyett – avagy van-e végső változat?

A Napút online kiadása közli A. Gergely András elemzését Branislav Brković regényéről.

*

Sirodalom helyett – avagy van-e végső változat?

Szinte már mondhatnánk, elavult kötet, már a feledésmúlt piheg rajta, de én csakazértis képernyőre veszem, mert fontos.
Nekem fontos, de akkor hadd legyen az Másoknak is.
Mert fontos, hogy fontos legyen. Hogy ne mehessünk el mellette, akármilyen is. Akármilyen irodalmi ízlésünk, helyi identitásunk, történeti tudásunk, politikai beállítódásunk vagy morális késztetettségünk van, legyen azért mégiscsak súlya annak, amire szerző, íróvalaki, becsben álló gondolkodó már méltó hangsúlyt illesztett. S ez olyan. Egy birodalom romjain, avagy ki tudja – egy rendszertelen rendszer emlékére? Egy háború öröksége tiszteletére?

Azt olvasom a kiadói oldalon:

Egy nép, egy nemzet, egy őrület.

Egy ember, aki a magányba és a vízióiba menekül a valóság elől. A saját magának épített kis belső világában pedig kísérti az édesapa emléke, a rendszer szigora és a misztikus gonoszság. Kísérti minden, ami kaotikus és rendszertelen, amilyenekké végül a gondolatai is válnak.

A külvilág zajai csak marginálisan jutnak el hozzá.

Ja, hogy háború van? Hogy a régi barátját menekültként kell a házába fogadnia?

Montenegró örök, de az emberek benne nem.

 

Ja, hogy háború…?! És hogy örök? Igen, e kettő talán szentigaz…

Igen, hát egy bármikori rendszer szigora, kísértései, misztikus gonoszsága vagy totális kiterjeszkedése még az intim belső világainkra is átterjed, akár víziók szintjén, akár a túlélés értelmének kérdésével – mindez pedig leküzdhetetlenül foglalkoztat onnantól fogva. S nemcsak pszichés irányultság, sebzettség, sérülékenység vagy esendőség terén, hanem a válaszképesség, mersz és késztetettség oldaláról nézve is, meg a magyarázhatóság, az értelemadás, a „miért kell hogy így legyen” képtelensége okán is. A crna-gorai Branislav Brković (Podgorica, 1949), aki nemcsak Ivo Andrić-díjas író, hanem a történelem, a sorskérdések, a fekete tájképek és szürke tükrök prózai megjelenítésének is elismert mestere a montenegrói irodalomban, ezt a háború bűvkörében fogalmazza meg, sőt perceiben, élményében, légnyomása alatt. (Melyről persze szinte mindannyian szinte semmit sem tudunk a kellő távolból. Pedig…!)

A valóság legvégső változata című kötetben[1] a lakásból kimozdulni sem hajlandó, afféle „családi kapcsolathálóba” belepókosodó, apja emlékével és küzdelmeikkel viaskodó főszereplő valamiképp a legmélyebb ember-tesztbe, az önismeret, a közösségiség, a megértés és szolidaritás emberpróbáló sodrásába kerül, mint annyian és sokszor mi magunk is – máshol és más okokból. Ám a Számára való kérdés közös, hisz az akkor is valamiféle „legvégső változat” a létezésből, vagy másféle végvalóság talán a léthatárokon túlról, mint amihez hozzászoktunk. Viszont akárhogy is vizsgáljuk, mindenképp valamely kisebbségiség, perszonális alávetettség, morális tartás fennmaradásának folytonos próbatétele, amit átélhet és elbeszélhet kötetében. „Régen metaforaként éltem meg azt az időt, amely előtt most állok, mint gonosz beteljesülést, a fejem felett himbálódzó kard képzetében, amelynek kötelét nekem magamnak kell elszakítanom…” – írja a VI. fejezetben (25. old.). S e végletek víziói, melyek elől menekülni próbál ugyan, de folytonosan kísértik, valahogy az elkerülhetetlenségek, a valóság végletei, a képzetek valóságosságai és ezek hatásainak döbbent megtapasztalásai azok, amiket kötet-hosszan részletez a személyesség létérzetei és az ősmimezis tapasztalati tudása közötti sávon egyensúlyozva. Alapkérdése, hogy akarja-e ábrázolni a kort, melyben él, vagy inkább apja korát, mely mozgalmár magabiztossággal volt telített és csalódott is, vagy az „amilyennek lennie kellett volna” időre fókuszál, ami már megidézhetetlen a képek és emlékek közötti rémálmok révén. A beismert tehetetlenség egyben kiút is, de súlyos nehezék épp annyira, hisz „elhúzódik az út, távolodik a cél”… De „a készülő idő megfoszt bennünket a szabadságunktól, minden csak rövid ideig tart majd, szinte észrevétlen” – idézi apjának tanúságtételét, meditatívan, szégyenre készen, alulmaradtan is. Kérdés persze, mindezt megírni, átélhetővé tenni nem több-e, mint lakonikus-lemondóan legyinteni rá…?

Csakhogy: „Miközben mások hoznak áldozatot, ők csak siettetik a reményt és a szorongást, lehorgonyozva önnön jövendőbeli panorámájukban” – szól immár a tanúság a második részből, melyben a kétségek, szkepszis, kiszámíthatatlanság és emberi eltávolodás korszakossá lesz, háborús légkörbe torkoll. „Minden a megismerés kötetlen módján kezdődött…” – a másképpgondolkodás is, az igazodáskényszer elutasítása is, a társak és szövetségesek megtalálása is. A „formális tudat” és „az értelem, a kényszerűség, talán az elkerülhetetlenség vállalása” (34. old.) nagyban különbözik, de elsőként is abban, hogy az állam mint „leghidegebb szörnyeteg” (Nietzsche kifejezésével), akinek bármely „kulturális bűncselekmény”, akár tankönyvi szöveg, akár rendőrségi kihallgatás, akár eltorzult arcok maszkok alóli felszabadulása esetleges történelmi körülmények között, mindenképpen „emlékezetnek szóló” és értelmezhetetlen szavakká mosódnak egybe, s ez nemcsak egy „egykor szívós országról, szentek sokaságáról, ikonok jelenlétéről” tanúskodik, hanem állásfoglalásról és morális döntésről is: „amikor megtörik az idő, az őrületes és fantasztikusan eltorzult örömmámorban megjelenő fenyegetések” sztoikus elviselésének méltóságáról is, szabadságvízióiról is, „nehogy elfedje a feledés…, hogy minden csak távoli múlttá változzon” (35. old.).

Sztoikus fölénnyel sem leküzdhetők a nehéz emlékek… „Kétszáz halott, az eltűntek sokasága, a tömeg, amelyet konzervált a díszsortűz ópiuma. A penge és a tőr megidézése, koszos bőrmellénybe csavargózva, a rombolással együtt járó cinikus nevetés, az akasztófa, a kőhegyek. (Az innovációk, az eszményképeinkkel együtt elmaradtak). Amikor a repedésekből előtűnik egy-egy kijózanodott fej, a közönség viharos tapsa mellett tapossák el…” (35. old.). S roppant időnek kell eltelnie addig, „amikor már nem kínoztak az álmok”. A halál előnye az élettel szemben, az élet eszmei feláldozása és a feloldozás, a Talmuddal vagy Istennel való párbeszéd jogosultsága és kihívásai, melyek szinte minduntalan „a rendszerről”, s az időről szólnak, amelyben élünk…, „amely megszentségtelenítve, betegen, és becsületétől is megfosztva, végül megadja magát kínzójának”, a rothadás királyának, mely az ép és szép élőt is elviszi magával „a saját sötét birodalmába”.

És a sötétség elbeszélhetetlensége – ahogyan Esterházy vagy György Péter, Forgách András vagy Végel László, Dragomán György, Bodor Ádám, s még többek könyvei tanúsítják – nemcsak a súgás, beárulás, kiárusítás intim kényelme, hanem sokszor a hittel és elköteleződéssel tetézett kompromisszumok terén is érvényes lehet. Hisz hogyan lehet elbeszélni, ha az ember anyja alkalmi zsebpénzért, utazási lehetőségért, a bizalmassá kinevezés többletéért úgy tesz, ahogyan sem anya, sem apa, sem senki nem tehetne. S miképpen lehet mindezt még fokozni is azzal, ha a sötét birodalma és a túlélés esélye kísértően közel van egymáshoz?

„A tömeg mellé álltál – csak hogy emlékeztesselek –, amelyben a rombolás igénye támadt fel, miközben fogalma sincs róla, hogy épp önmagát rombolja, tapossa sárba. És akkor elhallgattál. Mintha nem mernél továbblépni. Már általánosításokkal, jelentéktelen részletekkel takarózol. De ez, ugye, csak az író személyes álláspontja, alkotóerejének megnyilvánulása”, fejezte be gunyorosan apám.[…] ’No, most aztán hallanod kell, mi a véleményem erről az egészről – jelentkezett apám. – Nem tudom, de határozottan furcsa, hogy ilyen hirtelen, értelmetlenül, és mondhatni, barbár módon történt minden’.
Most már teljesen nyilvánvaló, hogy őrlődésem folytatódik. Ezek már nemcsak holmi rémálmok, akkor sem, ha magam idézem elő, kívánom, vágyom ezt az állapotot, még ha tisztában is vagyok vele, hogy élveboncolás következik.
Éjjel, amikor mások az igazak álmát alusszák, a gondolataimban keresgélek, és bizonytalanul torpanok meg, vajon a kor felett ítélkezem-e (amire semmi jogom sincsen)…” (19-20. old.).[2]
S amikor már „semmi sem olyan valós, mint a jelen”, amikor az évszázadok súlya tapinthatóvá válik immár, „egy remegő, a kőlaphoz ragadt meztelen csiga képében” jelenik meg a korpulens kihallgató-tiszt, a gondolatnyomozó hatósági egyed, aki nemcsak „kiszélesítette a látókörét” az idő és az élesedő kontrasztok tükörképein túlra, hanem a szuverén életgondolatok politikában való alkalmazási lehetőségeire is faggatóan rányomult. Még azt is remélhetni, hogy mindez ne a tükörben megjelenő valóság képét tárja elénk, hanem elmélyíti talán a kérdést: „aki hatással van a valóságra, aki irányít, akinek hatalma van, az mindig csak azt a képet látja, amely megfelel a vágyainak”. S ha „a nép nem becsüli az egyéniségeket”, akkor magára az elbeszélőre, s hőseire is „minden szava rá fog omlani”, hiába akarja „fölébreszteni az egykedvűeket és az álomkóros nosztalgikusokat, a kísérletező hajlamú entellektüeleket, akik abban az igyekezetükben, hogy megmerítkezzenek a jövőben, egyre nagyobb karcsapásokkal süllyednek el a múltban” (40. old.).
Az „elkerülhetetlen ciklikusság persze ismétlődik”. A kötet főhőse a „párhuzamos világok”, a „káoszok és mindennapok” bűvkörében él, mikor a melleslegesen kirobbant háború okán régi barátját menekültként kell házába fogadnia. Ha már eltűri is a nyomozói pökhendiséget és gyanakvást, tárgyiasítja ezt a kényszerviszonyt, de „leverten és rezignáltan érti meg, hogy ez nem egy ártatlan barkarola, hanem egy őrült és groteszk játszma, melyben ő maga is, a körülmények nyomására, szerepet játszik, akarata ellenére” (45. old.). Az erőszakolt eszmék ízének elfogadása, s mint „valós helyzetbe” beletörődés összhangja, mindenkori a kísértés, közös a gondolkodói kétely és a hatalmi kényszer elszenvedése is: „Ha a valóságot, a jelenlegi állapotot az ilyesmire fogékony tömegek erőszakosságaként és szeszélyességeként értelmezzük (amit úgy fogadnak el, ahogyan kapják), nyugodtan megvárhatjuk, amíg mindez elcsendesedik”… s talán „akadályoztatva lesznek – és ez máris elégséges büntetés. Ez pedig azt jelenti, hogy felocsúdnak, ami megváltoztatja a tudatállapotukat, s ezzel mindenféle mediátorok elvesztik motiváltságukat az agymosásra”. Csakhogy a hatalom megjelenítője „észveszejtve hitte, hogy így is, akaratuk ellenére is megalkothatnak egy kulturális mintát, még ha tisztában is volt vele, hogy az életeszméket nem lehet igazságtalanságok nélkül megvalósítani” (47. old.). A „D. B. úr” (magyarítva talán ÁVH elvtárs lehetne a beszélő név), és az az élmény, hogy minden magánlevelét is elolvassák, minden percét követik, s mindenre utóbb magyarázatot kérnek, gyanakvásra ürügyet adó életképletet…, mintegy rávette arra, hogy mindez „végül magánybetegséggé nője ki magát”, s „megkönnyebbülten várja, hogy mindennek vége legyen, akárhogyan” […] „Itt az isteni világ percepciójáról van szó, amelynek lépcsősorai a megismeréshez vezetnek, a föld alá viszont nem visznek fokok” (49-50. old.).
Mintegy a vallatószoba szürkeségében tisztázza lakonikusan: „A végén mindig meg kell állapítanunk: vagy harcolt, vagy együttműködött vele. Meggyőződésem, hogy nincs jogom bármiről is beszélni, ha nem vagyok jelen az események középpontjában. Csak így őrizhetem meg a megbecsülés és a megvetés jogát” (52. old.). Az Apa, mint első fejezet után ez a második, A bíró, s ezt rétegzi fölül a harmadikkal: A Sátán. Ez már a szellem szabadságának tesztje, „az emberi érdekek könnyed távolságának” víziója. Avagy, hát vízió-látszatú akár, sorsszerű másképpen, de a valóságnak mindenképp az a véges változata, amely után (már és még) csak a legvégső konklúzió maradhat: „Montenegró örök, de az emberek benne nem”. S a sátán énekében felhangzik a magányos ének feledésének képtelensége. „S így válik a ragadozó madarak martalékává…” – s szűnik meg kapcsolata a külvilággal.
A kapcsolat, a martalék, a víziók… Brković pragmatikusabb, de csak adott határig: „A beszélgetések ekkorra már magasztos jelentőséget nyertek; az az igazság, hogy ezek az elkeseredés álmai voltak, az elkeseredésé, amely a létezés fontosságára eszméltet…” (22. old.).
Mindemellett a létezés alapkérdése sokkal inkább a hogylété, semmint a meglété. Brković könyve nem szentenciózus vagy morális tanmese, nem is politológiai széphistória vagy memoárirodalmi gesztus. Naplóregénynek élményfilozófia, drámai elbeszélésnek inkább lírai tanmese. Alapkérdése, a lét viselhető/elviselhetetlen képtelensége, mintha episztolákból formált, irodalmi igényességgel megírt magánbeszéd volna. Olyan személyes vallomás, amely megosztható, főalakja létező és valós, de gonosz időkben lelküket eladni kész meghasonlottságú emberektől magát távolinak érző lelkülete ellenáll annak, hogy „ar-kan”, polgárháborús vérengző legyen belőle. Pedig a körülmények ezt kívánnák, efelé hatnak. A régmúlt csaták és a pusztulás előképeit fölidézni kész írói szándék a hétköznapi lehetetlenségek egzisztenciális ínségeiről szól, a hiányzó régi illatokról, a kiszámíthatatlan ismétlődéseket kínáló, mindenben visszájára forduló új világok rémisztő elfogadhatóságáról. Olyan végvalóságról, amely a nemzeti létben vagy életben, az anyagi világban vagy a szenvedésekében egyaránt a reménytelenségeket találja már csak. A politikai és társas megrázkódtatások, a gonoszság által lehetetlenné tett identitás vállalhatósága épp attól válik esélytelenné a kötetben, hogy akár a Sátán kísértései árán is, de hangot keres a bűnhődés, az identitás-hiány, a reménytelenségek megjelenítéséhez. S meg is találja, zordan, hegymagasan, kőkeményen. Lényegében úgy, ahogy csakis a birodalmi titkok föloldhatók, végső változatban akár, vagy utána is.
Mert azután már úgyis csak a történelem következik, vagy a feledésmúlt, vagy egy újabb háború… 

A. Gergely András
(Naputonline.hu, 2021. március 2.)

---

[1] Napkút Kiadó, Budapest, 2016., 103 oldal (eredetileg Podgorica, 1998). Fordította Szabó Palócz Attila.

[2] A kötet első húsz oldala ízelítőként olvasható a kiadó weboldalán: http://napkut.hu/viewer/pdf.php?pdf=/images/konyvek/2016/a_valosag_legvegso_valtozata/a_valosag_legvegso_valtozata_mm.pdf 

Játék a realitás és képzelet határain

A Magyar Hírlap közli Forgách Kinga Orsolya ismertetőjét Branislav Brković regényéről.

*

Játék a realitás és képzelet határain

Branislav Brković könyve, A valóság legvégső változata magyarul is megjelent

Magyarországon még ismeretlen szerző a montenegrói Branislav Brković, aki a helyi kortárs irodalom egyik jelentős alakja. A valóság legvégső változata a realitás és a képzelet határait elmosó, különleges elbeszélői megoldásokkal dolgozó mű, amely egy sokáig elnyomás alatt álló nép identitásának töréseire reflektál.

Az 1949-ben Montenegróban született Branislav Brković első prózakötete 1985-ben jelent meg, Galo Samac címmel, azóta már számos regényt és elbeszéléskötetet, valamint két verseskötetet is publikált, hazája kortárs irodalmának jelentős alakja. A Prijatelj című lap alapítóinak és szerkesztőinek egyike, rövid történeteiért megkapta az Ivo Andrić-díjat.

A valóság legvégső változata című kisregénye már 1998-ban megszületett, de magyarul csak nemrég, a Napkút gondozásában jelent meg, Szabó Palócz Attila fordításában. A műben keveredik álom és valóság, mítosz és történelem, fikció és őrület: a párhuzamos világokat bemutató cselekmény csak töredékeiben olvasható ki, de a látszólag összefüggéstelen mozaikdarabkák által felsejlik Montenegró múltja. A történet megfoghatatlanságával, szétesettségével reflektál a társadalmi, politikai megrázkódtatásokra, de legfőképpen azok hatásait képezi le szokatlan narrációs struktúrájával.

A kisregény három nagyobb részből, az Apa, a Bíró és a Sátán című fejezetekből áll, amelyek az uralom három szintjét képezik le: a családon belüli dominanciát, az állami hatalmat és a metafizikai erőt. A történet főhőse mindhárom szinten elveszett és kiszolgáltatott, megtört identitásával már nem képes elválasztani a reálist a lehetségestől. Saját világába zárkózva egyszerre harcol valós traumáival és képzelt démonaival. Belső káosza a külső világ rendjének felbomlását tükrözi, noha a háború csak érintőlegesen jelenik meg elméjében. A mű szerkezete és elbeszélésmódja eltér a hagyományos narratív megoldásoktól, legfőképpen azzal, ahogy összemosódik az epikai tudat és a történelmi diskurzus. A történetben hangsúlyos az álom, a képzelet és a víziók szerepe, egzisztenciális kérdéseket is feszegetve. A montenegrói, valamint a jugoszláv mítoszok hatása mellett erősnek tűnik a kafkai hagyomány jelenléte is. A szöveg struktúráját a képzelt és valós dialógusok határozzák meg, amelyek a szabadság és a függetlenség illékonyságának üzenetét is hordozzák. A kötet címe pedig – A valóság legvégső változata – ebben a kontextusban csupán mint ironikus szójáték értelmeződhet.

(Magyar Hírlap, 2016. január 4.)

Knjiga koju treba pročitati

A podgoricai Vijesti című napilap közli Marijan Mišo Miljić írását Branislava Brković A valóság legvégső változata című regényének magyar nyelvű kiadása alkalmából.

*

Savremena proza: Uz mađarski prevod romana Branislava Brkovića

Knjiga koju treba pročitati

Roman Branislava Brkovića ''Posljednja verzija stvarnosti'' nakon ponovnog čitanja nameće se kao nedovoljno pročitano i ocijenjeno (vjerovatno ne i jedino) književno djelo, bar u kontekstu savremene crnogorske književnosti. Tako da, po mome skromnom sudu, nije nimalo slučajno što su se mađarski prevodilac i izdavač opredijelili baš za njega.

Nedavno sam dobio prevod romana Branislava Brkovića ''Posljednja verzija stvarnosti'' na mađarski jezik  (''A valosag legvegso valtozata'') u prevodu Szabó Palócz Attile i u izdanju Napkut Kiado (Budapest 2016). Prvo izdanje romana, na crnogorskom jeziku, publikovao je cetinjski ''Obod'' 1998. godine. Sjećam se primjerak sam, s posvetom, dobio od autora. Roman sam ''nadušak'' pročitao. Djelo mi se dopalo, ali se njime posebno nijesam bavio, iako se radilo za ono vrijeme o zanimljivom stvaralačkom eksperimentu. Sada me je zakopkalo šta je to, u stvari, podstaklo mađarskog prevodioca i izdavača da se opredijele za ovoga crnogorskog pisca, pored toliko drugih, i baš za taj njegov roman, drugi po redu, između šest objavljenih. Od prvog izdanja romana Branislava Brkovića ''Posljednja verzija stvarnosti'' do mađarskog prevoda prošlo je punih 18 godina. Za to vrijeme mnogo se šta izdešavalo i promijenilo i kod nas i u svijetu, u književnosti takođe.

Branislav Brković (rođen 1949. godine) pripada generaciji crnogorskih pisaca koja je stvaralački stasavala sedamdesetih i osamdesetih godina prošlog vijeka, započinjala poezijom, a sazrijevala u pisanju priča i romana, nastojeći da napravi otklon od epske tradicije i svijesti i književnih stereotipa. Kad se pojavio roman Branislava Brkovića u crnogorskoj književnosti, u teškim vremenima, dolazi do stvaralačkog buma, od ''Monigrena'' klasika Jevrema Brkovića (1992) i, kasnije, njegovih i drugih mega romana fikcijske proze do začinjanja postmodernizma kod mlađih pisaca, koji su upravo tada stvaralački stasavali i sazrijevali (Andrej Nikolaidis, Igor Đonović, Balša Brković, Milovan Radojević, Dragan Radulović, Predrag Sekulić, Ognjen Spahić, Momčilo Zeković i drugi) a kasnije i drugih još mlađih ili starijih ''podmlađenih'' postmodernizmom.

Roman Branislava Brkovića ''Posljednja verzija stvarnosti'' nakon ponovnog čitanja nameće se kao nedovoljno pročitano i ocijenjeno (vjerovatno ne i jedino) književno djelo, bar u kontekstu savremene crnogorske književnosti. Tako da, po mome skromnom sudu, nije nimalo slučajno što su se mađarski prevodilac i izdavač opredijelili baš za njega.

Roman ''Posljednja verzija stvarnosti'' predstavlja svojevrsni graničnik (ili jedan od više njih) između starijeg i mlađeg crnogorskog romana i kasnijeg postmodernističkog talasa koji je dao izuzetno značajna ostvarenja, koja ulaze u sve zamašniji korpus nove crnogorske književnosti, kako je terminološki vrlo precizno imenovao Borislav Jovanović, kritičar i pisac. Zato smatram da treba napraviti novi uvid u pomenuti, nedovoljno pročitani, roman Brnislava Brkovića, kroz novo čitanje i književno kritičko promišljanje. Ovaj roman nije postmodernistički, ali je svojevrsna anticipacija postmodernizma. Njega između ostalog karakteriše originalan pripovjedački postupak, oslobađanje od epske svijesti i istorijskog diskursa i stereotipa, zasnovan na poetici demitologizovanja, sa likovima motivisanim i oblikovanim imaginacijom. Takođe, zanimljiva je i uloga naratora, kao i specifično, moderno građenje fabule, uz korišćenje više postupaka. Žanrovski iako je eksperiment u pitanju, roman nije hibridan i može se svrstati u psihološko-egzistencijelna ostvarenja sa, možda nekim odlikama metafizičkog romana. U njemu se prepliću i miješaju fikcija i stvarnost. Naracija teče na dva nivoa: na stvarnoj i imaginarnoj ravni.

U romanesknoj strukturi preovladavaju egzistencijelno i psihološko. Specifičan je odnos stvarnosti i fikcije, ali nije mimetički, podražavalački. Glavni junak kroz analitičku introspekciju, samoću i izglobljenost iz svega dolazi do saznanja, miješajući fikciju i fakticitet. Roman se više oslanja na evropsku tradiciju (kafkijansku i heseovsku) nego na crnogorsku i jugoslovensku. Moć mašte, imaginacije, nasvaja stvarni svijet. Pisac je učinio inovacije i u odnosu na tradiciju. Tehnika nije postmoderna ali je savremena, najbliža egzistencijalističkom romanu. Realno postaje imaginarno, i obrnuto.

Očita je moć i svemoć imaginacije. Stvarnost nije posebna već obična, svakodnevna, banalna, nepodnošljivo životna u odnosu na onu fiktivnu, psihološku.

Strukturu romana ''Posljednja verzija stvarnosti'' čine tri poglavlja (odnosno sedamnaest manjih sekvenci): Otac; Sudija; Satanil.

Glavni junak Staniša Lompar alijas Eduard Braslav je u funkciji pripovjedača, distanciran od autora romana. Pričanje je u prvom licu. Realni živi likovi iz stvarnosti su još Mara, supruga glavnog junaka, njegova neimenovana sestra, Ivan Montena i njegova žena Meira. Dok među fiktivnim likovima su, pored upokojenih oca i majke glavnog junaka, još nekoliko njih: isljednik D.B., Stanišina imaginarna ljubav iz mladosti Slavenija, i nadasve, Satanil, kao inkarnacija i otjelovljenje đavola i principa zla, koji se uvukao u glavnog junaka, stalno ga prati i iskušava. Fabula teče prstenasto, na dvije ravni – realnoj i fiktivnoj, uz korišćenje i nekih filmskih iskustava.

Glavni junak, koji se povukao u sebe, egzistira u samoći, koja ga dovodi u skoro paranoična stanja, a često se graniči sa ludilom, prolazeći kroz brojna iskušenja, na delikatnoj granici između stvarnosti i fikcije. Riječ je zaista o vrlo zanimljivom i složenom štivu, građenom skoro po principu palimpsesta, gdje uporedo egzistiraju ili se prepokrivaju više verzija stvarnosti, od one surove i banalne do fiktivnih, iracionalnih, koje se prepliću i miješaju, iz kojih se traži izlaz. Posljednja verzija stvarnosti je konačna.

Nije mi namjera da prepričavam fabulu, inače vrlo hermetičnu. To ostavljam čitaocima i analizi kritičara.

Zanimljivo je kako se u ovome romanu prošlost prebacuje u sadašnjost, vraćanje u prošlost kao svojevrsni način postojanja. Glavni junak traži izlaz iz stvarnog u imaginarnom, i obrnuto. Zanimljivo je korišćenje psihološke analize i povezivanje događaja iz prošlosti i sadašnjosti, a posebno preispitivanje odnosa između fikcije i fakcije. A pitanje je šta je, u stvari, stvarno, šta je srž, suština te stvarnosti. Kako ono fiktivno postaje stvarno, i obrnuto, relativizujući granice između njih. Glavni junak shvata da se njegov život prepliće sa stvarnim i mogućim, ne ustupajući pred besmislom, ništavilom i haosom.

I mi se, kao i on, pitamo ko, u stvari, u našim životima vuče nevidljive konce, uz onu latinsku: Apage Satanas – Bježi Satano!

(Vijesti, 2016. december 10.)

Roman Branislava Brkovića objavljen u Mađarskoj

A podgoricai Vijesti című napilap tudósít Branislav Brković A valóság legvégső változata című regényének magyar nyelvű kiadásáról (Napkút Kiadó, Budapest, 2016.; Szabó Palócz Attila fordítása).

*

Roman Branislava Brkovića objavljen u Mađarskoj

Kratki roman Brkovića njegovo je najzapaženije djelo – proza o kojoj je pisano i u Crnoj Gori i u regionu – a očito da je "Posljednja verzija stvarnosti" u priličnoj mjeri zainteresovala i mađarske kritičare i ljubitelje savremene književnosti.

Roman crnogorskog pisca Branislava Brkovića (1949) "Posljednja verzija stvarnosti" nedavno je objavljen na mađarskom jeziku u Budimpešti (izdavač Napkut, prevod uglednog slaviste Atile Paloca Saba).

Kratki roman Brkovića njegovo je najzapaženije djelo – proza o kojoj je pisano i u Crnoj Gori i u regionu – a očito da je "Posljednja verzija stvarnosti" u priličnoj mjeri zainteresovala i mađarske kritičare i ljubitelje savremene književnosti.

U nekoliko upravo objavljenih tekstova posvećenih prevodu Brkovićevog romana (na mađarskom – A valosag legvegso valtozata) tamošnji kritičari akcentuju zanimljiv narativni postupak autora, ali i zahtjevnost pripovijedanja, koncept u kom pisac ne pravi ustupke.

Jedan od tekstova nalazi određenu komunikaciju između romana Branislava Brkovića i aktuelnog turističkog slogana Crne Gore – "Divlja ljepota".

Nažalost, mađarski čitaoci nemaju često priliku da čitaju savremene crnogorske autore, a prijem romana Branislava Brkovića nagovještava da bi se to moglo promijeniti u budućnosti.

(Vijesti, 2016. november 7.)