Sirodalom helyett – avagy van-e végső változat?

A Napút online kiadása közli A. Gergely András elemzését Branislav Brković regényéről.

*

Sirodalom helyett – avagy van-e végső változat?

Szinte már mondhatnánk, elavult kötet, már a feledésmúlt piheg rajta, de én csakazértis képernyőre veszem, mert fontos.
Nekem fontos, de akkor hadd legyen az Másoknak is.
Mert fontos, hogy fontos legyen. Hogy ne mehessünk el mellette, akármilyen is. Akármilyen irodalmi ízlésünk, helyi identitásunk, történeti tudásunk, politikai beállítódásunk vagy morális késztetettségünk van, legyen azért mégiscsak súlya annak, amire szerző, íróvalaki, becsben álló gondolkodó már méltó hangsúlyt illesztett. S ez olyan. Egy birodalom romjain, avagy ki tudja – egy rendszertelen rendszer emlékére? Egy háború öröksége tiszteletére?

Azt olvasom a kiadói oldalon:

Egy nép, egy nemzet, egy őrület.

Egy ember, aki a magányba és a vízióiba menekül a valóság elől. A saját magának épített kis belső világában pedig kísérti az édesapa emléke, a rendszer szigora és a misztikus gonoszság. Kísérti minden, ami kaotikus és rendszertelen, amilyenekké végül a gondolatai is válnak.

A külvilág zajai csak marginálisan jutnak el hozzá.

Ja, hogy háború van? Hogy a régi barátját menekültként kell a házába fogadnia?

Montenegró örök, de az emberek benne nem.

 

Ja, hogy háború…?! És hogy örök? Igen, e kettő talán szentigaz…

Igen, hát egy bármikori rendszer szigora, kísértései, misztikus gonoszsága vagy totális kiterjeszkedése még az intim belső világainkra is átterjed, akár víziók szintjén, akár a túlélés értelmének kérdésével – mindez pedig leküzdhetetlenül foglalkoztat onnantól fogva. S nemcsak pszichés irányultság, sebzettség, sérülékenység vagy esendőség terén, hanem a válaszképesség, mersz és késztetettség oldaláról nézve is, meg a magyarázhatóság, az értelemadás, a „miért kell hogy így legyen” képtelensége okán is. A crna-gorai Branislav Brković (Podgorica, 1949), aki nemcsak Ivo Andrić-díjas író, hanem a történelem, a sorskérdések, a fekete tájképek és szürke tükrök prózai megjelenítésének is elismert mestere a montenegrói irodalomban, ezt a háború bűvkörében fogalmazza meg, sőt perceiben, élményében, légnyomása alatt. (Melyről persze szinte mindannyian szinte semmit sem tudunk a kellő távolból. Pedig…!)

A valóság legvégső változata című kötetben[1] a lakásból kimozdulni sem hajlandó, afféle „családi kapcsolathálóba” belepókosodó, apja emlékével és küzdelmeikkel viaskodó főszereplő valamiképp a legmélyebb ember-tesztbe, az önismeret, a közösségiség, a megértés és szolidaritás emberpróbáló sodrásába kerül, mint annyian és sokszor mi magunk is – máshol és más okokból. Ám a Számára való kérdés közös, hisz az akkor is valamiféle „legvégső változat” a létezésből, vagy másféle végvalóság talán a léthatárokon túlról, mint amihez hozzászoktunk. Viszont akárhogy is vizsgáljuk, mindenképp valamely kisebbségiség, perszonális alávetettség, morális tartás fennmaradásának folytonos próbatétele, amit átélhet és elbeszélhet kötetében. „Régen metaforaként éltem meg azt az időt, amely előtt most állok, mint gonosz beteljesülést, a fejem felett himbálódzó kard képzetében, amelynek kötelét nekem magamnak kell elszakítanom…” – írja a VI. fejezetben (25. old.). S e végletek víziói, melyek elől menekülni próbál ugyan, de folytonosan kísértik, valahogy az elkerülhetetlenségek, a valóság végletei, a képzetek valóságosságai és ezek hatásainak döbbent megtapasztalásai azok, amiket kötet-hosszan részletez a személyesség létérzetei és az ősmimezis tapasztalati tudása közötti sávon egyensúlyozva. Alapkérdése, hogy akarja-e ábrázolni a kort, melyben él, vagy inkább apja korát, mely mozgalmár magabiztossággal volt telített és csalódott is, vagy az „amilyennek lennie kellett volna” időre fókuszál, ami már megidézhetetlen a képek és emlékek közötti rémálmok révén. A beismert tehetetlenség egyben kiút is, de súlyos nehezék épp annyira, hisz „elhúzódik az út, távolodik a cél”… De „a készülő idő megfoszt bennünket a szabadságunktól, minden csak rövid ideig tart majd, szinte észrevétlen” – idézi apjának tanúságtételét, meditatívan, szégyenre készen, alulmaradtan is. Kérdés persze, mindezt megírni, átélhetővé tenni nem több-e, mint lakonikus-lemondóan legyinteni rá…?

Csakhogy: „Miközben mások hoznak áldozatot, ők csak siettetik a reményt és a szorongást, lehorgonyozva önnön jövendőbeli panorámájukban” – szól immár a tanúság a második részből, melyben a kétségek, szkepszis, kiszámíthatatlanság és emberi eltávolodás korszakossá lesz, háborús légkörbe torkoll. „Minden a megismerés kötetlen módján kezdődött…” – a másképpgondolkodás is, az igazodáskényszer elutasítása is, a társak és szövetségesek megtalálása is. A „formális tudat” és „az értelem, a kényszerűség, talán az elkerülhetetlenség vállalása” (34. old.) nagyban különbözik, de elsőként is abban, hogy az állam mint „leghidegebb szörnyeteg” (Nietzsche kifejezésével), akinek bármely „kulturális bűncselekmény”, akár tankönyvi szöveg, akár rendőrségi kihallgatás, akár eltorzult arcok maszkok alóli felszabadulása esetleges történelmi körülmények között, mindenképpen „emlékezetnek szóló” és értelmezhetetlen szavakká mosódnak egybe, s ez nemcsak egy „egykor szívós országról, szentek sokaságáról, ikonok jelenlétéről” tanúskodik, hanem állásfoglalásról és morális döntésről is: „amikor megtörik az idő, az őrületes és fantasztikusan eltorzult örömmámorban megjelenő fenyegetések” sztoikus elviselésének méltóságáról is, szabadságvízióiról is, „nehogy elfedje a feledés…, hogy minden csak távoli múlttá változzon” (35. old.).

Sztoikus fölénnyel sem leküzdhetők a nehéz emlékek… „Kétszáz halott, az eltűntek sokasága, a tömeg, amelyet konzervált a díszsortűz ópiuma. A penge és a tőr megidézése, koszos bőrmellénybe csavargózva, a rombolással együtt járó cinikus nevetés, az akasztófa, a kőhegyek. (Az innovációk, az eszményképeinkkel együtt elmaradtak). Amikor a repedésekből előtűnik egy-egy kijózanodott fej, a közönség viharos tapsa mellett tapossák el…” (35. old.). S roppant időnek kell eltelnie addig, „amikor már nem kínoztak az álmok”. A halál előnye az élettel szemben, az élet eszmei feláldozása és a feloldozás, a Talmuddal vagy Istennel való párbeszéd jogosultsága és kihívásai, melyek szinte minduntalan „a rendszerről”, s az időről szólnak, amelyben élünk…, „amely megszentségtelenítve, betegen, és becsületétől is megfosztva, végül megadja magát kínzójának”, a rothadás királyának, mely az ép és szép élőt is elviszi magával „a saját sötét birodalmába”.

És a sötétség elbeszélhetetlensége – ahogyan Esterházy vagy György Péter, Forgách András vagy Végel László, Dragomán György, Bodor Ádám, s még többek könyvei tanúsítják – nemcsak a súgás, beárulás, kiárusítás intim kényelme, hanem sokszor a hittel és elköteleződéssel tetézett kompromisszumok terén is érvényes lehet. Hisz hogyan lehet elbeszélni, ha az ember anyja alkalmi zsebpénzért, utazási lehetőségért, a bizalmassá kinevezés többletéért úgy tesz, ahogyan sem anya, sem apa, sem senki nem tehetne. S miképpen lehet mindezt még fokozni is azzal, ha a sötét birodalma és a túlélés esélye kísértően közel van egymáshoz?

„A tömeg mellé álltál – csak hogy emlékeztesselek –, amelyben a rombolás igénye támadt fel, miközben fogalma sincs róla, hogy épp önmagát rombolja, tapossa sárba. És akkor elhallgattál. Mintha nem mernél továbblépni. Már általánosításokkal, jelentéktelen részletekkel takarózol. De ez, ugye, csak az író személyes álláspontja, alkotóerejének megnyilvánulása”, fejezte be gunyorosan apám.[…] ’No, most aztán hallanod kell, mi a véleményem erről az egészről – jelentkezett apám. – Nem tudom, de határozottan furcsa, hogy ilyen hirtelen, értelmetlenül, és mondhatni, barbár módon történt minden’.
Most már teljesen nyilvánvaló, hogy őrlődésem folytatódik. Ezek már nemcsak holmi rémálmok, akkor sem, ha magam idézem elő, kívánom, vágyom ezt az állapotot, még ha tisztában is vagyok vele, hogy élveboncolás következik.
Éjjel, amikor mások az igazak álmát alusszák, a gondolataimban keresgélek, és bizonytalanul torpanok meg, vajon a kor felett ítélkezem-e (amire semmi jogom sincsen)…” (19-20. old.).[2]
S amikor már „semmi sem olyan valós, mint a jelen”, amikor az évszázadok súlya tapinthatóvá válik immár, „egy remegő, a kőlaphoz ragadt meztelen csiga képében” jelenik meg a korpulens kihallgató-tiszt, a gondolatnyomozó hatósági egyed, aki nemcsak „kiszélesítette a látókörét” az idő és az élesedő kontrasztok tükörképein túlra, hanem a szuverén életgondolatok politikában való alkalmazási lehetőségeire is faggatóan rányomult. Még azt is remélhetni, hogy mindez ne a tükörben megjelenő valóság képét tárja elénk, hanem elmélyíti talán a kérdést: „aki hatással van a valóságra, aki irányít, akinek hatalma van, az mindig csak azt a képet látja, amely megfelel a vágyainak”. S ha „a nép nem becsüli az egyéniségeket”, akkor magára az elbeszélőre, s hőseire is „minden szava rá fog omlani”, hiába akarja „fölébreszteni az egykedvűeket és az álomkóros nosztalgikusokat, a kísérletező hajlamú entellektüeleket, akik abban az igyekezetükben, hogy megmerítkezzenek a jövőben, egyre nagyobb karcsapásokkal süllyednek el a múltban” (40. old.).
Az „elkerülhetetlen ciklikusság persze ismétlődik”. A kötet főhőse a „párhuzamos világok”, a „káoszok és mindennapok” bűvkörében él, mikor a melleslegesen kirobbant háború okán régi barátját menekültként kell házába fogadnia. Ha már eltűri is a nyomozói pökhendiséget és gyanakvást, tárgyiasítja ezt a kényszerviszonyt, de „leverten és rezignáltan érti meg, hogy ez nem egy ártatlan barkarola, hanem egy őrült és groteszk játszma, melyben ő maga is, a körülmények nyomására, szerepet játszik, akarata ellenére” (45. old.). Az erőszakolt eszmék ízének elfogadása, s mint „valós helyzetbe” beletörődés összhangja, mindenkori a kísértés, közös a gondolkodói kétely és a hatalmi kényszer elszenvedése is: „Ha a valóságot, a jelenlegi állapotot az ilyesmire fogékony tömegek erőszakosságaként és szeszélyességeként értelmezzük (amit úgy fogadnak el, ahogyan kapják), nyugodtan megvárhatjuk, amíg mindez elcsendesedik”… s talán „akadályoztatva lesznek – és ez máris elégséges büntetés. Ez pedig azt jelenti, hogy felocsúdnak, ami megváltoztatja a tudatállapotukat, s ezzel mindenféle mediátorok elvesztik motiváltságukat az agymosásra”. Csakhogy a hatalom megjelenítője „észveszejtve hitte, hogy így is, akaratuk ellenére is megalkothatnak egy kulturális mintát, még ha tisztában is volt vele, hogy az életeszméket nem lehet igazságtalanságok nélkül megvalósítani” (47. old.). A „D. B. úr” (magyarítva talán ÁVH elvtárs lehetne a beszélő név), és az az élmény, hogy minden magánlevelét is elolvassák, minden percét követik, s mindenre utóbb magyarázatot kérnek, gyanakvásra ürügyet adó életképletet…, mintegy rávette arra, hogy mindez „végül magánybetegséggé nője ki magát”, s „megkönnyebbülten várja, hogy mindennek vége legyen, akárhogyan” […] „Itt az isteni világ percepciójáról van szó, amelynek lépcsősorai a megismeréshez vezetnek, a föld alá viszont nem visznek fokok” (49-50. old.).
Mintegy a vallatószoba szürkeségében tisztázza lakonikusan: „A végén mindig meg kell állapítanunk: vagy harcolt, vagy együttműködött vele. Meggyőződésem, hogy nincs jogom bármiről is beszélni, ha nem vagyok jelen az események középpontjában. Csak így őrizhetem meg a megbecsülés és a megvetés jogát” (52. old.). Az Apa, mint első fejezet után ez a második, A bíró, s ezt rétegzi fölül a harmadikkal: A Sátán. Ez már a szellem szabadságának tesztje, „az emberi érdekek könnyed távolságának” víziója. Avagy, hát vízió-látszatú akár, sorsszerű másképpen, de a valóságnak mindenképp az a véges változata, amely után (már és még) csak a legvégső konklúzió maradhat: „Montenegró örök, de az emberek benne nem”. S a sátán énekében felhangzik a magányos ének feledésének képtelensége. „S így válik a ragadozó madarak martalékává…” – s szűnik meg kapcsolata a külvilággal.
A kapcsolat, a martalék, a víziók… Brković pragmatikusabb, de csak adott határig: „A beszélgetések ekkorra már magasztos jelentőséget nyertek; az az igazság, hogy ezek az elkeseredés álmai voltak, az elkeseredésé, amely a létezés fontosságára eszméltet…” (22. old.).
Mindemellett a létezés alapkérdése sokkal inkább a hogylété, semmint a meglété. Brković könyve nem szentenciózus vagy morális tanmese, nem is politológiai széphistória vagy memoárirodalmi gesztus. Naplóregénynek élményfilozófia, drámai elbeszélésnek inkább lírai tanmese. Alapkérdése, a lét viselhető/elviselhetetlen képtelensége, mintha episztolákból formált, irodalmi igényességgel megírt magánbeszéd volna. Olyan személyes vallomás, amely megosztható, főalakja létező és valós, de gonosz időkben lelküket eladni kész meghasonlottságú emberektől magát távolinak érző lelkülete ellenáll annak, hogy „ar-kan”, polgárháborús vérengző legyen belőle. Pedig a körülmények ezt kívánnák, efelé hatnak. A régmúlt csaták és a pusztulás előképeit fölidézni kész írói szándék a hétköznapi lehetetlenségek egzisztenciális ínségeiről szól, a hiányzó régi illatokról, a kiszámíthatatlan ismétlődéseket kínáló, mindenben visszájára forduló új világok rémisztő elfogadhatóságáról. Olyan végvalóságról, amely a nemzeti létben vagy életben, az anyagi világban vagy a szenvedésekében egyaránt a reménytelenségeket találja már csak. A politikai és társas megrázkódtatások, a gonoszság által lehetetlenné tett identitás vállalhatósága épp attól válik esélytelenné a kötetben, hogy akár a Sátán kísértései árán is, de hangot keres a bűnhődés, az identitás-hiány, a reménytelenségek megjelenítéséhez. S meg is találja, zordan, hegymagasan, kőkeményen. Lényegében úgy, ahogy csakis a birodalmi titkok föloldhatók, végső változatban akár, vagy utána is.
Mert azután már úgyis csak a történelem következik, vagy a feledésmúlt, vagy egy újabb háború… 

A. Gergely András
(Naputonline.hu, 2021. március 2.)

---

[1] Napkút Kiadó, Budapest, 2016., 103 oldal (eredetileg Podgorica, 1998). Fordította Szabó Palócz Attila.

[2] A kötet első húsz oldala ízelítőként olvasható a kiadó weboldalán: http://napkut.hu/viewer/pdf.php?pdf=/images/konyvek/2016/a_valosag_legvegso_valtozata/a_valosag_legvegso_valtozata_mm.pdf 

Nešto je puklo

Az Autonomija című szerb nyelvű politikai portál közli Végel László írását Nešto je puklo címmel. (Vickó Árpád fordítása.)

*

Nešto je puklo

Dolaze nove generacije koje će pitati roditelje zašto su ćutali!

Ne može večno da traje tišina „s igranjem i pevanjem“ u vojvođanskoj mađarskoj zajednici

U poslednje vreme, evo, već i novine u Mađarskoj sve češće pišu o oštrim konfrontacijama u javnom životu mađarske manjinske zajednice u Vojvodini. Zanimljivi smo i važni, odnosno postajemo vest u medijima tek kad nešto počne da smrdi na skandal. Inače, mi, manjinci, možemo slobodno da pevamo, da plešemo i da vredno negujemo naše, pre svega folklorne tradicije. Nije reč o protivrečnostima novijeg datuma. Podsetio bih da su već posle 2000. godine isplivali na površinu problemi potisnuti u drugi plan za vreme zlokobnog Miloševićevog režima. U januaru 2001. godine, grupa intelektualaca – bili su među njima Imre Bori, Oto Tolnai, Janoš Banjai, Alpar Lošonc i moja malenkost – upozorila je javnost da „u slučaju mađarskih medija i izdavačke kuće Forum, odlukom vojvođanske skupštine, u suštini je jedna politička stranka vojvođanskih Mađara dovedena u dominantni položaj, i da je to naišlo na nepovoljan odjek u vojvođanskoj mađarskoj javnosti.“ Summa summarum: konfliktna sutuacija nije sad nastala. Već punih petnaest godina se prilježno neguje onaj mehanizam koji onemogućava slobodu štampe i afirmaciju pluralnog sistema vrednosti. Pronalazim svoje dnevničke beleške iz tog vremena, iz tih beležaka se može skoro korak po korak pratiti distorzija ovog sistema. Hronika jedne bolesti. Primetio bih da dnevničke beleške, po karakteru žanra, nisu polemički spisi, niti su uključeni u dnevnopolitičke zavrzlame, već su duhovni nalazi života: ne obznanjuju istinu, nego samo tragaju za njom, ostaju, dakle, prigušenim kricima slične lične ispovesti, premda sam u golemoj bačvanskoj tišini, u kojoj je tulum na mađarski način, u toplom zapećku, dominantna zanimacija, ipak uspeo da navučem na sebe bes mnogih funkcionera. Dnevnik, kako je to već Gombrovič primetio, čini čoveka nezaštićenim, pa sam s tim mojim beleškama lako postao persona non grata. Da je tada bilo demokratskih namera, ne bi došlo do današnjih konfrontacija. Međutim, to mađarsko veselje sa s narodnim igarama i pesmama, to dva na jednu, dva na drugu stranu… ne može večno da traje. Prošlo je 15 godina, deo one mlade generacije koja je stupila na scenu poslednjih nekoliko godina – začetak civilnog sveta – odnedavno već i na dnevnopolitičkom nivou zahteva demokratske promene. Bilo je besa, ljutnje, „dvorskih revolucija“ s tužnim krajem, a potom su se u Drugoj Javnosti pojavili Ištvan Božo i Peter Vataščin; nije bilo tuče, čulo se samo kako je staklo prepuklo – i ispostavilo se da se ta staklena ploča više ne može spojiti. Nisu se slučajno pojavile i rasprave koje su podsećale na generacijske konflikte, jer pripadnici u međuvremenu sazrelih generacija s pravom zahtevaju promenu sistema. Pojavila su se nova lica, čuo sam glas apokrifne javnosti, ali sam ostao na distanci jer sam bio uveren da je to već stvar nove generacije, na njima je da odluče kakvu budućnost žele. Nisam želeo da se mešam, ni sad se ne opredeljujem unutar generacijskog diskursa, još se dobro sećam, kad su i generaciju Uj Simposiona „konsolidovali“ na taj način što su ih podelili na dobre i na loše momke. Koliko mogu da vidim, unutar nove generacije mladih vojvođanskih mađarskih intelektualaca nije se uobličilo neko dominantno mišljenje. Jedan deo, koji zauzima položaje, funkcije na javnim forumima, u institucijama, prećutno prihvata postojeće, drugi deo pak želi promene. Ne upuštam se u njihove polemike, neka sami odluče, kuda, na koju stranu će krenuti. Jedno je, ipak, evidentno: pristižu novi mladi koji će pitati roditelje, gde su bili, na kojoj su strani stajali. Zašto su ćutali? I budući da nije bilo dijaloga, polemika je postala gruba. U međuvremenu, nakaznost sistema primetili su mnogi i od onih koji su ga izgrađivali. Da ne bude nesporazuma, ne pominjem to u nameri da bilo kome bilo šta prebacim, već pomišljam na Ničeovu sentencu, po kojoj će zmija uginuti ako ne bude u stanju da promeni kožu. „Tako stoje stvari i sa duhom – pisao je nemački filozof – kad ga onemoguće da promeni svoje mišljenje, takav duh će da uvene.“ Nadasve je važeća ova Ničeova misao danas – u našem ubrzano promenljivom svetu, uobličavaju se nove okolnosti, njima se prilagođavaju pitanja, sasvim je razumljivo da se menjaju i odgovori. Osuđeni smo na prilagođavanje, priznajemo s gorčinom, ali i to ima svoje granice. Gušter nikad neće biti krokodil – opravdano je sumnjiv onaj titoista koji se preko noći pretvara u antititoistu, i gubi sav svoj kredibilitet onaj komunistički funcioner koji takođe postaje preko noći žestoki antikomunista.

Dva sveta

Nije me iznenadilo to što se na konferenciji za štampu posle zajedničke sednice srpske i slovenačke vlade povela reč i o migrantima. Slovenci dižu žičanu ogradu na granici prema Hrvatskoj, na šta je srpski premijer u jednom blagougodnom tonu izjavljuje: migranti u Srbiji ne stvaraju naročite probleme. Što se ovog pitanja tiče, drugi član vladajuće koalicije, Savez vojvođanskih Mađara, ne misli baš tako, ta stranka je pozivala vojvođanske Mađare s dvojnim državljanstvom da na referendumu glasaju protiv ulaska migranata u Mađarsku. Jedan previše revnosni predstavnik te stranke je, štaviše, izjavio da će nas migranti pojesti. Dnevni list vojvođanskih Mađara dao je velik publicitet ovoj izjavi. Čitajući ovaj članak u listu čiji je izdavač Nacioanlni savet Mađara, imao sam osećaj kao da Srbi i Mađari žive u dva različita sveta. Ali neka to pitanje raščiste sami koalicioni partneri. Referendum o kvotama bila je akcija koja je preterano pojednostvaila pitanje islama – bio je u službi ogoljene dnevne politike. Kad više ne bude potrebna, političari će dati nova uputstva i tema će biti skinuta s dnevnog reda, premda – nažalost – na duži rok moramo računati s mnogo težim pitanjem, a što neće proći bez posledica. Islamski terorizam je još u sedamdesetim godinama bio na dnevnom redu, posle 1989. poprimao je sve veće razmere, samo što tada „ova tema nije bila važna“. Posle septembra 2001. postao je globalni problem. Zanimljivo je da je u Istočnoj Evropi islamski terorizam (i to je učinilo „migrantsko pitanje“ zlokobnim) tematizovan zapravo razbuktavanjem postsocijalističkog nacionalizma.

(Autonomija, 2016. november 4.)