Moszuli gondolatok

A Második Nyilvánosság közli Vataščin Péter jegyzetét.

*

Moszuli gondolatok

Még valamikor 2015-ben a MNY-n egy kommentelő azt írta: miért kell, hogy ezen emberek problémája Magyarkanizsa problémája is legyen? Akkor és azóta sem könnyű erre választ adni, de az kétségtelen, hogy a mai világban egy akár több ezer kilométerre ledobott bomba (vagy egy alattomos és elhúzódó környezeti katasztrófa!) a mi otthonunk számára is következményekkel járhat, legyenek ezek gazdasági hatások, a kertek alatt elvonuló menedékkeresők, vagy csak a közhangulat romlása. Vannak tehát olyan tényezők, amelyek jól látszanak, és még csak fantáziálni sem kell közben.

Aztán még egy dolgot érdemes megfontolni, amely szintén megkerülhetetlen gránittömbként magasodik elénk: Irak egy olyan ország, amely – Afganisztánhoz hasonlóan – nagyjából 1980 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan háborúban áll. Szerbia és térsége 10 évnyi háború után is olyan tátongó sebeket visel, amelyek gyógyulása még évtizedekig fog tartani. Nehéz akár megközelítőleg is megérteni, hogy mi lehet a helyzet egy olyan országban, ahol ez a folyamat – nem kevés nyugati, így pl. lengyel, magyar vagy szlovák katonai hozzájárulással is – már lassan 40 éve állandóan szétszántja a társadalmat... (Érdemes itt abba is belegondolni, hogy mennyire cinikusak azok az érvek, amelyek az „előzmények hiányáról” szólnak.) Mondhatnánk, hogy Szíria kivétel: ott viszont a konfliktus rövid időn belül olyannyira magas hőfokot és bonyolultságot ért el, hogy pusztításban „méltán” csatlakozhat az előző példák sorához...

Ghaith Abdul-Ahad, a The Guardian riportere nagyon érzékeny riportfilmet készített a most is folyó moszuli ostromról. Habár azóta az iraki hadsereg és rendőrség elfoglalta a Tigris menti város teljes keleti felét, a harcok jó része még hátra van. A kritikus szem felróhatja az újságírónak, hogy túl sok a szinkron az iraki katonák részéről, de azt már kevésbé, hogy mennyi autentikus képsor szerepel a civilek életéről és véleményéről. És az utcák sarkaiban is megbújó kísérteties hangulatról. A válság sújtotta országokból többszörösen is szűrni érdemes a híreket, egy pillanatra sem szabad abbahagynunk a tamáskodást, de azért lassan-lassan néhány hónap alatt kialakulhat egy széles körű benyomás az egészről. Az általános állapotot egyébként szerintem jól ragadja meg Ghaith, amikor a riport végén azt mondja: „Nem hiszem, hogy a béke könnyen fog megérkezni. Nem a terület felszabadításáról, nem az ISIS elfogásáról és legyőzéséről van szó, hanem arról, hogy mennyi gyűlölet létezik a társadalomban”. Mint mondja, sokkal kevesebb reménnyel hagyja el a várost, mint amennyivel megérkezett.

A konfliktusok eredetének és mindennapi következményeinek a figyelmen kívül hagyása mellett a gyűlölet táplálásában mi sem állunk rosszul... Az elmúlt hónapokban az irreguláris migránsok és menedékkeresők elleni ellenszenv eddig nem látott magasságokba hágott magyar, szerb és horvát kommentekben, vagy akár köznapi beszélgetésekben is. „Rühes vadállatok, patkányok, férgek...” Felfogjuk-e ezen szavak valódi súlyát? Rájövünk-e, hogy ezek a regiszterek alig különböznek attól a gyűlölettől, amelyet az emlegetett országokban az egyébként méltán elítélhető iszlamista szélsőségesek használnak ellenségeikkel szemben? Vagy attól a fasiszta szótártól, amely őrületes vérszomjjal keresett és talált elpusztítandó célpontokat a múlt század harmincas és negyvenes éveiben... Egyáltalán ki látott már olyat, hogy a gyűlölet bármit is ténylegesen megold a világban? Tévedés ne essék: ne „őket” okoljuk, ezt a gyűlöletet „mi” keltjük és tápláljuk, és szinte már készen emeljük le a stelázsiról, számos etnikum ellen használjuk és használtuk már a jelenben és múltban egyaránt. Ghaithoz hasonlóan én is úgy látom, csak a folyamatok nyugati oldaláról, hogy a remény apad, az ódium pedig egyre csak nő. Hol lesz a végállomás?

(Második Nyilvánosság, 2017. február 13.)

Nešto je puklo

Az Autonomija című szerb nyelvű politikai portál közli Végel László írását Nešto je puklo címmel. (Vickó Árpád fordítása.)

*

Nešto je puklo

Dolaze nove generacije koje će pitati roditelje zašto su ćutali!

Ne može večno da traje tišina „s igranjem i pevanjem“ u vojvođanskoj mađarskoj zajednici

U poslednje vreme, evo, već i novine u Mađarskoj sve češće pišu o oštrim konfrontacijama u javnom životu mađarske manjinske zajednice u Vojvodini. Zanimljivi smo i važni, odnosno postajemo vest u medijima tek kad nešto počne da smrdi na skandal. Inače, mi, manjinci, možemo slobodno da pevamo, da plešemo i da vredno negujemo naše, pre svega folklorne tradicije. Nije reč o protivrečnostima novijeg datuma. Podsetio bih da su već posle 2000. godine isplivali na površinu problemi potisnuti u drugi plan za vreme zlokobnog Miloševićevog režima. U januaru 2001. godine, grupa intelektualaca – bili su među njima Imre Bori, Oto Tolnai, Janoš Banjai, Alpar Lošonc i moja malenkost – upozorila je javnost da „u slučaju mađarskih medija i izdavačke kuće Forum, odlukom vojvođanske skupštine, u suštini je jedna politička stranka vojvođanskih Mađara dovedena u dominantni položaj, i da je to naišlo na nepovoljan odjek u vojvođanskoj mađarskoj javnosti.“ Summa summarum: konfliktna sutuacija nije sad nastala. Već punih petnaest godina se prilježno neguje onaj mehanizam koji onemogućava slobodu štampe i afirmaciju pluralnog sistema vrednosti. Pronalazim svoje dnevničke beleške iz tog vremena, iz tih beležaka se može skoro korak po korak pratiti distorzija ovog sistema. Hronika jedne bolesti. Primetio bih da dnevničke beleške, po karakteru žanra, nisu polemički spisi, niti su uključeni u dnevnopolitičke zavrzlame, već su duhovni nalazi života: ne obznanjuju istinu, nego samo tragaju za njom, ostaju, dakle, prigušenim kricima slične lične ispovesti, premda sam u golemoj bačvanskoj tišini, u kojoj je tulum na mađarski način, u toplom zapećku, dominantna zanimacija, ipak uspeo da navučem na sebe bes mnogih funkcionera. Dnevnik, kako je to već Gombrovič primetio, čini čoveka nezaštićenim, pa sam s tim mojim beleškama lako postao persona non grata. Da je tada bilo demokratskih namera, ne bi došlo do današnjih konfrontacija. Međutim, to mađarsko veselje sa s narodnim igarama i pesmama, to dva na jednu, dva na drugu stranu… ne može večno da traje. Prošlo je 15 godina, deo one mlade generacije koja je stupila na scenu poslednjih nekoliko godina – začetak civilnog sveta – odnedavno već i na dnevnopolitičkom nivou zahteva demokratske promene. Bilo je besa, ljutnje, „dvorskih revolucija“ s tužnim krajem, a potom su se u Drugoj Javnosti pojavili Ištvan Božo i Peter Vataščin; nije bilo tuče, čulo se samo kako je staklo prepuklo – i ispostavilo se da se ta staklena ploča više ne može spojiti. Nisu se slučajno pojavile i rasprave koje su podsećale na generacijske konflikte, jer pripadnici u međuvremenu sazrelih generacija s pravom zahtevaju promenu sistema. Pojavila su se nova lica, čuo sam glas apokrifne javnosti, ali sam ostao na distanci jer sam bio uveren da je to već stvar nove generacije, na njima je da odluče kakvu budućnost žele. Nisam želeo da se mešam, ni sad se ne opredeljujem unutar generacijskog diskursa, još se dobro sećam, kad su i generaciju Uj Simposiona „konsolidovali“ na taj način što su ih podelili na dobre i na loše momke. Koliko mogu da vidim, unutar nove generacije mladih vojvođanskih mađarskih intelektualaca nije se uobličilo neko dominantno mišljenje. Jedan deo, koji zauzima položaje, funkcije na javnim forumima, u institucijama, prećutno prihvata postojeće, drugi deo pak želi promene. Ne upuštam se u njihove polemike, neka sami odluče, kuda, na koju stranu će krenuti. Jedno je, ipak, evidentno: pristižu novi mladi koji će pitati roditelje, gde su bili, na kojoj su strani stajali. Zašto su ćutali? I budući da nije bilo dijaloga, polemika je postala gruba. U međuvremenu, nakaznost sistema primetili su mnogi i od onih koji su ga izgrađivali. Da ne bude nesporazuma, ne pominjem to u nameri da bilo kome bilo šta prebacim, već pomišljam na Ničeovu sentencu, po kojoj će zmija uginuti ako ne bude u stanju da promeni kožu. „Tako stoje stvari i sa duhom – pisao je nemački filozof – kad ga onemoguće da promeni svoje mišljenje, takav duh će da uvene.“ Nadasve je važeća ova Ničeova misao danas – u našem ubrzano promenljivom svetu, uobličavaju se nove okolnosti, njima se prilagođavaju pitanja, sasvim je razumljivo da se menjaju i odgovori. Osuđeni smo na prilagođavanje, priznajemo s gorčinom, ali i to ima svoje granice. Gušter nikad neće biti krokodil – opravdano je sumnjiv onaj titoista koji se preko noći pretvara u antititoistu, i gubi sav svoj kredibilitet onaj komunistički funcioner koji takođe postaje preko noći žestoki antikomunista.

Dva sveta

Nije me iznenadilo to što se na konferenciji za štampu posle zajedničke sednice srpske i slovenačke vlade povela reč i o migrantima. Slovenci dižu žičanu ogradu na granici prema Hrvatskoj, na šta je srpski premijer u jednom blagougodnom tonu izjavljuje: migranti u Srbiji ne stvaraju naročite probleme. Što se ovog pitanja tiče, drugi član vladajuće koalicije, Savez vojvođanskih Mađara, ne misli baš tako, ta stranka je pozivala vojvođanske Mađare s dvojnim državljanstvom da na referendumu glasaju protiv ulaska migranata u Mađarsku. Jedan previše revnosni predstavnik te stranke je, štaviše, izjavio da će nas migranti pojesti. Dnevni list vojvođanskih Mađara dao je velik publicitet ovoj izjavi. Čitajući ovaj članak u listu čiji je izdavač Nacioanlni savet Mađara, imao sam osećaj kao da Srbi i Mađari žive u dva različita sveta. Ali neka to pitanje raščiste sami koalicioni partneri. Referendum o kvotama bila je akcija koja je preterano pojednostvaila pitanje islama – bio je u službi ogoljene dnevne politike. Kad više ne bude potrebna, političari će dati nova uputstva i tema će biti skinuta s dnevnog reda, premda – nažalost – na duži rok moramo računati s mnogo težim pitanjem, a što neće proći bez posledica. Islamski terorizam je još u sedamdesetim godinama bio na dnevnom redu, posle 1989. poprimao je sve veće razmere, samo što tada „ova tema nije bila važna“. Posle septembra 2001. postao je globalni problem. Zanimljivo je da je u Istočnoj Evropi islamski terorizam (i to je učinilo „migrantsko pitanje“ zlokobnim) tematizovan zapravo razbuktavanjem postsocijalističkog nacionalizma.

(Autonomija, 2016. november 4.)