Moszuli gondolatok

A Második Nyilvánosság közli Vataščin Péter jegyzetét.

*

Moszuli gondolatok

Még valamikor 2015-ben a MNY-n egy kommentelő azt írta: miért kell, hogy ezen emberek problémája Magyarkanizsa problémája is legyen? Akkor és azóta sem könnyű erre választ adni, de az kétségtelen, hogy a mai világban egy akár több ezer kilométerre ledobott bomba (vagy egy alattomos és elhúzódó környezeti katasztrófa!) a mi otthonunk számára is következményekkel járhat, legyenek ezek gazdasági hatások, a kertek alatt elvonuló menedékkeresők, vagy csak a közhangulat romlása. Vannak tehát olyan tényezők, amelyek jól látszanak, és még csak fantáziálni sem kell közben.

Aztán még egy dolgot érdemes megfontolni, amely szintén megkerülhetetlen gránittömbként magasodik elénk: Irak egy olyan ország, amely – Afganisztánhoz hasonlóan – nagyjából 1980 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan háborúban áll. Szerbia és térsége 10 évnyi háború után is olyan tátongó sebeket visel, amelyek gyógyulása még évtizedekig fog tartani. Nehéz akár megközelítőleg is megérteni, hogy mi lehet a helyzet egy olyan országban, ahol ez a folyamat – nem kevés nyugati, így pl. lengyel, magyar vagy szlovák katonai hozzájárulással is – már lassan 40 éve állandóan szétszántja a társadalmat... (Érdemes itt abba is belegondolni, hogy mennyire cinikusak azok az érvek, amelyek az „előzmények hiányáról” szólnak.) Mondhatnánk, hogy Szíria kivétel: ott viszont a konfliktus rövid időn belül olyannyira magas hőfokot és bonyolultságot ért el, hogy pusztításban „méltán” csatlakozhat az előző példák sorához...

Ghaith Abdul-Ahad, a The Guardian riportere nagyon érzékeny riportfilmet készített a most is folyó moszuli ostromról. Habár azóta az iraki hadsereg és rendőrség elfoglalta a Tigris menti város teljes keleti felét, a harcok jó része még hátra van. A kritikus szem felróhatja az újságírónak, hogy túl sok a szinkron az iraki katonák részéről, de azt már kevésbé, hogy mennyi autentikus képsor szerepel a civilek életéről és véleményéről. És az utcák sarkaiban is megbújó kísérteties hangulatról. A válság sújtotta országokból többszörösen is szűrni érdemes a híreket, egy pillanatra sem szabad abbahagynunk a tamáskodást, de azért lassan-lassan néhány hónap alatt kialakulhat egy széles körű benyomás az egészről. Az általános állapotot egyébként szerintem jól ragadja meg Ghaith, amikor a riport végén azt mondja: „Nem hiszem, hogy a béke könnyen fog megérkezni. Nem a terület felszabadításáról, nem az ISIS elfogásáról és legyőzéséről van szó, hanem arról, hogy mennyi gyűlölet létezik a társadalomban”. Mint mondja, sokkal kevesebb reménnyel hagyja el a várost, mint amennyivel megérkezett.

A konfliktusok eredetének és mindennapi következményeinek a figyelmen kívül hagyása mellett a gyűlölet táplálásában mi sem állunk rosszul... Az elmúlt hónapokban az irreguláris migránsok és menedékkeresők elleni ellenszenv eddig nem látott magasságokba hágott magyar, szerb és horvát kommentekben, vagy akár köznapi beszélgetésekben is. „Rühes vadállatok, patkányok, férgek...” Felfogjuk-e ezen szavak valódi súlyát? Rájövünk-e, hogy ezek a regiszterek alig különböznek attól a gyűlölettől, amelyet az emlegetett országokban az egyébként méltán elítélhető iszlamista szélsőségesek használnak ellenségeikkel szemben? Vagy attól a fasiszta szótártól, amely őrületes vérszomjjal keresett és talált elpusztítandó célpontokat a múlt század harmincas és negyvenes éveiben... Egyáltalán ki látott már olyat, hogy a gyűlölet bármit is ténylegesen megold a világban? Tévedés ne essék: ne „őket” okoljuk, ezt a gyűlöletet „mi” keltjük és tápláljuk, és szinte már készen emeljük le a stelázsiról, számos etnikum ellen használjuk és használtuk már a jelenben és múltban egyaránt. Ghaithoz hasonlóan én is úgy látom, csak a folyamatok nyugati oldaláról, hogy a remény apad, az ódium pedig egyre csak nő. Hol lesz a végállomás?

(Második Nyilvánosság, 2017. február 13.)