2017. március 15., szerda

Majdnem jó lóra tett

A Revizor című kritikai portál közli Hungler Tímea méltatását a Kincsem című filmről.

*

Majdnem jó lóra tett

Lendületes, szórakoztató, vicces és valóban látványos Herendi Gábor Kincsem című szuperprodukciója, csak az utolsó negyed óráját tudnám feledni. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Túlesve a kötelező körön: igen, a Kincsem valóban közel 3 milliárd forintból készült, és ezzel tényleg minden idők legdrágább magyar filmje lett. Látszik is a műgond minden kockáján, különösen a pazar jelmezeken (Bárdosi Ibolya tehetségét dicsérik), a látványos, az apró mozzanatokra is odafigyelő tömegjeleneteken (lóvásári forgatag, derbik, báljelenetek), a helyszíneken, és természetesen azon, hogy színészektől az operatőrig (Szatmári Péter) mindenki vérprofi a stábban, és oda is tette magát a film kedvéért.
A Kincsem szándékoltan romantikus kosztümös kalandfilmnek készült, nem volna tehát ildomos a zsánerben rejlő lehetőségeknél többet várnunk tőle. És Herendi Gábor eleget is tesz ezeknek az elvárásainknak a film legnagyobb részében, sőt – trendérzékenységét bizonyítva – modern felfogásban rendezi meg a filmet. Persze, a spanyolviaszt nem ő találta fel: Sofia Coppolától kezdve (Marie Antoinette) a Hughes fivéreken át (A pokolból) Szász Attiláig (Félvilág) vagy Steven Soderbergh A sebész című  sorozatáig, az igazán menő történelmi/kosztümös filmek sajátja az anakronizmus, vagyis a modern filmtechnológia, jelmezek, zeneszámok, a mai korunkra vonatkoztatható áthallások/poénok használata abban az adott történelmi közegben, amelyben a sztori játszódik. Elnézve a fő karakterek, Klara von Oettingen (Petrik Andrea) és Blaskovich Ernő (Nagy Ervin) ruhatárát, mintha John Galliano vagy Jean Paul Gaultier kifutóinak neoviktoriánus steampunk világa köszönne vissza a vásznon; de ugyanilyen anakronizmus a Fluor Tomi-idézet a filmben, vagy a szelfi készítése a derbin korabeli fényképezőgéppel.
Egyszóval: a Kincsem nem hoz újat azzal, hogy a steampunk irányzatból merít. Újat azzal hoz, hogy ezt szándékoltan egy magyar közönségfilmnek szánt alkotás keretein belül teszi, egyszóval nem egy korhű mozit kínál könnyű fogyasztásra/befogadásra a nézőnek. (Emlékezzünk azért meg arról, hogy a cyberpunk különböző leágazásai/mutációi, mint a steampunk, dieselpunk, clockpunk, jelen vannak már egy ideje a magyar filmben is; Szász Attila Félvilág című alkotásának vagy Pálfi György Taxidermiájának az esztétikája szintén erre utal). Herendi tehát egységes hangulatú világba helyezte Kincsem, a magyar csodaló történetét, még pontosabban egy fiktív szerelmi történetet a már emlegetett Klara és Ernő között, amely nem csupán összefonódik a kanca sztorijával, de párhuzamokat is mutat vele.
Történelmi hűséget cselekményszinten sem várhatunk a mozitól: Klara például nem létezett a valóságban, de a forgatókönyvírók (Hegedűs Bálint és Herendi Gábor) egy igazán tűzről pattant, öntudatos, erős akaratú és cselekvő osztrák nemesi ivadékot alkottak, aki képes állni a sarat és a szópárbajokat azzal a laza, hedonista macsó Blaskovich Ernővel szemben, akinek a figurája nem sok hasonlóságot mutat Kincsem eredeti, és tegyük hozzá, jóval unalmasabb tulajdonosával.
Egyszóval a valóság csak ugródeszkaként szolgált az alkotóknak, amivel sokáig nincs is semmi baj: épp a szabadon engedett fantázia, a párhuzam például Klara zabolátlansága, testi fogyatékossága és „megszelídítése”, valamint Kincsem jelleme, adottságai és története között viszi előre a cselekményt. Annak pedig, aki szereti a „technikai sportokat”, a lóverseny-szcénák az „időmérő edzésekkel” is izgalmasak (az állatvédőknek és a macskabarátoknak azonban nem ajánljuk Ernő és a foltos cica, Schulz egyes jeleneteit megtekintésre; utóbbi szerepeltetése egyébként szintén „based on true story”: Kincsemnek a valóságban is volt egy macskabarátja, egy Csalogány nevű cica, aki nélkül a kanca nem volt hajlandó startvonalhoz állni). 
A Kincsem nagyjából azon a ponton kezd leülni, amikor a „nemek harca” jellegű, vicces és szenvedélyes szerelmi szál és a kanca-története már nem egymással párhuzamosan, egymásra reflektálva jelenik meg, hanem erkölcsi dilemmaként. Blaskovichnak az egyik fontos derbin választania kell, hogy Klara kedvéért visszafogatja-e a zsokéval (Kovács Lehel) Kincsemet, vagyis hagyja, hogy a lova veszítsen a szerelme kedvéért. Ettől a ponttól kezdve pedig a végkifejletig cselekményszinten zuhanórepülésben vagyunk: minden, ami egy túlbonyolított, melodrámákkal teli, könnyes szappanoperában bekövetkezhet, az be is következik a filmben, és hogy teljes legyen a zavar, az ellenkezője is. Bár a fikció világában járunk, az addig hihető, életszerű jelenetek helyett abszurd fordulatokat látunk (egy pontos Titanicos áthallással), amelyek közül egyik-másik annyira bizarr, hogy már tényleg röhejes. És ezért komolyan kár. Kár azért, hogy a zárlat olyan benyomást kelt, mintha búcsúzásként még a titkos szektáktól kezdve a tűzvészig mindent belezsúfoltak volna az alkotók, ami az eszükbe jutott, és amúgy mellesleg gyorsan elvarrták volna a szálakat, merthogy valahogy véget is kéne, hogy érjen a film.
A Kincsemről az összbenyomás ennek ellenére sem rossz. Látványos, színes-szagos, vicces zsánermozi, jó színészekkel és izgalmakkal. Csak lehet, jobbat tett volna neki, ha korábban ér véget, mert ezt az utolsó negyed órát az előzményekhez képest nem lehet értelmezni.

Hungler Tímea
(Revizor, 2017. március 15.)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése