A Válasz Online közli Zsuppán András írását.
*
Valódi világszenzáció rejtőzik egy horvát kisvárosban
A világon alig néhány hely van, ahol természetes termálvízzel teli, eredeti római medencét találhatunk. Az autópályán az Adria felé száguldó magyarok többsége valószínűleg nem is sejti, milyen különlegesség mellett megy el. Későbbi története is izgalmas, hiszen Varasdteplic, a kis horvát Karlsbad a második világháborúig kedvelt üdülőhely volt, és sok gyógyulni vágyó magyar vendéget is vonzott. A Válasz Online-on ezzel a cikkel sorozatot indítunk: abba az ismeretlen káeurópai világba látogatunk el, amely gyakran kiesik a látókörünkből. Nem lesz mindegyik helyszín olyan különleges, mint a római termálforrására büszke Varasdteplic, és első ránézésre egyik-másik talán szépnek, vonzónak sem fog tűnni, de ezek a helyek szomszédainkkal közös történelmünkhöz tartoznak. Ezernyi rejtett forráson keresztül bugyog fel bennük a felszín alól az otthonosságot adó múlt – csak észre kell venni, és belemártani a kezünket.
Csábító lenne Aquae Iasae-t a jászok fürdőjének fordítani, de félrevezető is, mert ezeknek a jászoknak semmi köze a Jászság lakóihoz. Az ókori iasok illír pannonok voltak, szállásterületük a Dráva és a Mura mellékén terült el. Már a rómaiak érkezése előtt ismerték azokat a hévízforrásokat, amelyek a mai Varasdteplic fölötti domb aljában fakadtak, és az i. sz. 1. század elején megjelenő római hódítók róluk nevezték el „iasok fürdőjének” a települést, amely hamarosan népszerű kultusz- és gyógyhellyé fejlődött.
Aquae Iasae feltárt része ma régészeti park. Egész Közép-Európában páratlan, sőt világszinten is igazi ritkaságnak számító látnivaló, bár nagyon kevesen ismerik. Alig néhány olyan hely van, ahol természetes termálvízzel teli, eredeti római medencét találhatunk. Az angliai Bath római fürdője a világörökség része, és van még két épen maradt termálmedence Tunéziában és Algériában. A negyedik Varasdteplicen található. Az észak-afrikai medencékben máig lehet fürdeni, Bath-ban ezt már jó néhány évtizede megtiltották, és legálisan Varasdteplicen sem lehet, bár ezt a tiltást nem mindenki tartja be. És ez érthető:
egészen különleges élmény egy közel kétezer éves medence gyógyhatású, forró vizében megmártózni.
A három másik medencével ellentétben azonban a varasdteplici nagyon sokáig a föld alatt rejtőzött. Pedig a hévízforrás soha nem apadt el, és használni is mindig használták a birodalom bukását követő évszázadok során, de maga az egykori szentélykörzet a tőle délre található római épületekkel együtt a népvándorlás idején romba dőlt. A romokat eltemette a hegyoldalból lemosódott sár, amely a kiömlő termálvíz hatására természetes úton kemény travertinné alakult, és három méter vastag kőpáncélként takarta el a maradványokat. Az 1953-ban elkezdett kutatások egészen a 20. század végéig csak a forrás környékére terjedtek ki, egy nagy kőlapokkal borított tér, a tőle északra, a hegyoldalhoz tapadó három templomcella és délre az egykori fürdő területére. Aki néhány évtizeddel ezelőtt járt erre, legfeljebb egy közepesen érdekes romterületre emlékezhet helyenként viszonylag magasan álló falakkal és néhány újra felállított feliratos vagy domborműves oltárral.
A 2000-es években a régészek végre engedélyt kaptak, hogy magát a forrást is megvizsgálják. Régóta feltételezték, hogy a kövezett tér közepén kifalazott, ókori forrásmedence lehetett, de biztosak nem lehettek benne. A területhez addig nem nyúlhattak, mert továbbra is onnan látták el termálvízzel Varasdteplic 3000 férőhelyes rehabilitációs kórházát, aminek két fúrt kútja is van a természetes forrás közvetlen közelében. A régészeknek ezért nagyon kellett vigyázniuk, hogy a feltárással semmilyen kárt ne tegyenek a természeti kincsben. Miután a modern kútházat lebontották, 2006-ban elkezdődött a feltárás, aminek az eredménye a legmerészebb várakozásokat is felülmúlta: valóban előkerült egy 8×13,5 méteres kőmedence, jórészt ép falakkal, benne sok méter vastag iszappal, ami telis-tele volt a gyógyulni vágyó ókori vendégek által bedobált felajánlásokkal, főként pénzérmékkel és ékszerekkel. 17 ezer darab érme került elő: mint manapság a Trevi-kútnál, a szentélykörzet látogatói az itteni medencébe is pénzt dobtak, hogy a nimfák és a gyógyító hatalmú istenek teljesítsék a kívánságaikat.
Példátlanul nehéz körülmények között kellett a horvát régészeknek dolgozniuk: úgy termelték ki vigyázva a leletekkel teli iszapot, hogy közben folyamatosan bugyogott fel a lábuk alól az 58 fokos víz. A forrás vízhozama bőséges (20 l/s), ezért állandóan kettő, de időnként négy iszapszivattyúval kellett a munkagödröt vízmentesen tartani. A mérgező szénmonoxid és kén-hidrogén gázok miatt a légáramlást – noha mindez a szabad ég alatt történt – ventilátorokkal biztosították, és szigorúan korlátozták, hogy a munkások mennyi időt tölthetnek a gödörben. 2007-ben eljött a várva várt pillanat: leállították a szivattyúkat, és hagyták, hogy a termálvíz lassan megtöltse a medencét. Alig néhány nap alatt a vízszint újra elérte a római korit: 1700 év szünet után Aquae Iasae medencéjében újra gőzölgő, forró, kénes termálvizet fodrozott a szél.
Ebben az ásatási fázisban csak a négy kősorból álló medencefal alsó szintjéig mentek le, de 2011 és 2013 között a forrást és a közvetlen környezetét ismét megkutatták. Látták ugyanis, hogy a medence északi és déli falát már az ókorban újjá kellett egyszer építeni. A 4. század elején, Nagy Constantinus idején az egész szentélykörzetet helyreállították, és a medence két bedőlt falát is kijavították. Ehhez nagyszámú korábbi építészeti töredéket használtak fel, köztük feliratos és dombőrműves kőlapokat, oltárokat, sőt széttört szobrokat is. Ezek kiemelése rengeteg új, értékes leletet ígért, a leglátványosabb Apollo / Sol isten magas művészi színvonalú szobra volt a 2. század első feléből. A kitermelt iszapot gondosan félretették, mivel a feltárás végén vissza kellett tölteni a medencébe, ez a réteg biztosítja ugyanis a forrás védelmét. Öt méteres mélységig mentek le, és közben rátaláltak arra a természetes, kemény agyagrétegre, amely valaha a forrás szurdokának egyik oldalát alkotta, mielőtt a római építkezés átformálta a környezetet.
A feltárás után 300 tölgyfacölöp és -palánk leverésével, agyagos-köves feltöltéssel szilárdították meg a medence körül a bizonytalan talajt. A rómaiak példáját követték, akik pontosan ugyanígy jártak el: a feltárás során a termálvizes sárban megkövesedett cölöpök is napvilágra kerültek. Az érzékeny helyszín miatt a rekonstrukció során betont egyáltalán nem használtak. A medence közepe felé bedőlt, de teljesen szét nem esett déli falat pontosan úgy hagyták, ahogy előkerült. Hatásosan emlékeztet rá, milyen hatalmas erők mozognak itt a föld alatt. Ezután a stabilizált medencét ismét megtöltötte a nagy erővel feltörő hévízforrás.
A varasdteplici medence mellett az antikvitás jelenvalósága mellbe vágja az embert, mint Delphoiban vagy Rómában. A hely szentsége magától értetődő, éppen úgy fizikálisan érezhető, ahogyan a víz kénes illata is megtölti az orrot. Világszenzáció lenne – ha nem Közép-Európa egy eldugott völgyében rejtőzne, a magyar határtól alig 50 kilométerre.
Nimfák és gyógyító istenek nyomában
De mégis hogy kell elképzelnünk ezt a helyet az ókorban? Az elmúlt években Dora Kušan Špalj kutatásai nyomán egyre világosabban kirajzolódik Aquae Iasae vallási élete, és az, hogy az itt gyakorolt rítusok szorosan összefügghettek a hely különleges természeti adottságaival. A forrás környéke ugyanis az ókorban nem fürdő volt, hanem szent hely, éppen ezért magát a medencét sem fürdőmedenceként kell elképzelnünk. A legkorábbi datálható lelet Augustus császár denariusa volt, ennek alapján a régészek azt feltételezik, hogy már az 1. század elején megtörténhetett a forrás szerény mértékű kiépítése, amit azonban a 2. században egy sokkal impozánsabb épületegyüttes váltott fel. Ezt az épületegyüttest állította helyre egy tűzvész után Nagy Constantinus a 4. század elején, és jelentősebb változtatások nélkül maradhatott fenn egészen a birodalom összeomlásáig. Ez itt, Pannoniában az 5. század közepén következett be.
A szentélykörzet az ókori látogató számára a maitól nagyon eltérő látványt nyújtott. Délkeletről egy szűk utcán megérkezve mind a négy oldalról teljesen zárt, kövezett udvar tárult a szeme elé, amit fedett oszlopcsarnokok (portikuszok) vettek körül. A portikuszokat szobrok, fogadalmi oltárok díszítették. Az udvar közepén gőzölgött a szent forrásmedence, amit alacsony kőmellvéd vett körül. Az udvar északi oldalán három templomi cella nyílt, ezekben a fontosabb istenek szobrai álltak. A bal oldaliban bizonyosan Minervát tisztelték, itt ugyanis 1967-ben megtalálták az istennő szobrának darabjait. A rekonstruált szobor a pannoniai római szobrászat egyik csúcsdarabja, a varasdteplici múzeum büszkesége. A jobb oldali templomban egy feliratos oltár alapján Iunót tisztelték, akit itt Fortunával, a szerencse istennőjével azonosítottak. Logikus lenne, hogy a legnagyobb, középső cella Iuppiteré volt, de a kutatók ebben mostanában kételkednek, mert nem találtak semmilyen, az ő kultuszára utaló nyomot. Előkerültek viszont Apollo és ikertestvére, Diana szobrai (Sol nap- és Luna holdistenként megjelenítve), és igazolható az egyiptomi Isis és Serapis tisztelete. Egy csodálatos, kivételes szobrászati minőségű dombormű a gyógyítás istenét, Aesculapiust ábrázolja lánya, az Egészség (Salus) és fia, a gyermekek egészsége fölött őrködő Telesphorus társaságában.
A jelek szerint Aquae Iasae szentélykörzetében sokféle istent tiszteltek egyszerre. Ezek jellege és a forrásmedencében talált fogadalmi tárgyak, érmék alapján
minden bizonnyal elsősorban azért jöttek ide az emberek, hogy egészségügyi bajaikra segítséget kérjenek.
A feliratok alapján úgy látszik, hogy a Pannoniában szolgáló legiók tisztjei, tartományi helytartók és a közeli városok tisztviselői közül kerültek ki a rangosabb látogatók. Valószínű, hogy a nők gyermekáldásért, termékenységért is fohászkodtak, és szinte bizonyos, hogy Aquae Iasae jóshely volt. Nem tudjuk, hogyan jósoltak, de adódik a feltételezés, hogy ehhez felhasználták a termálforrás vizét és gőzölgését. A megtalált Apollo szobor az istent egy delphoi háromlábú tripuszra támaszkodva ábrázolja, amelyre kígyó csavarodik: ezek az isten prófétai és gyógyító aspektusainak szimbólumai.
Aquae Iasae legfontosabb és legősibb istenei azonban a nimfák voltak. Már a legkorábbi, 1. századi feliratok is a nimfák kegyhelyéről beszélnek, és a későbbi századokban is őket említik legtöbbször. Gyakran felbukkannak más istenek mellett is, ami arra utal, hogy a helyi kultusz domináns szereplői maradtak. A fennmaradt reliefeken mindig najádokként, vagyis forrásnimfaként ábrázolták őket, rendszerint hármasával. Ők voltak Aquae Iasae saját istenségei: a termálforrás megszemélyesítői, akik magában a forrásban lakoztak. Mivel maga a gyógyulás a vízből származott, legerősebb gyógyító erejük is nekik volt.
Az Aquae Iasae-ban előkerült leletek közül tudományos szempontból különösen ígéretesek azok a verses feliratok, amelyek további információkkal szolgálhatnak az itteni kultuszokról. Az elmúlt években nemzetközi projekt indult a kutatásukra, magyar részvétellel. Tavaly májusban Chiara Cenati olasz epigráfus, T. Szabó Csaba ókortörténész és valláskutató és Szabó Ernő PhD hallgató azért látogattak el a varasdteplici múzeumba, hogy a helyszínen megvizsgálják a feliratos kőlapokat, amelyek közül néhányat a horvát régészek már több mint egy évtizede publikáltak. Magukat a töredékeket 1977-ben találták a portikusz délkeleti részén a földre hullva, a szentélykörzet egykori bejárata közelében. A hatalmas márványlapokat valaha az oszlopcsarnok hátsó falára rögzítettek. A pannoniai emlékanyagban szinte egyedülálló módon különböző költemények (carmina) voltak rajtuk. Nem egyszerű építési feliratok tehát, hanem egyedi irodalmi művek – ez nemzetközi szinten is ritkaság.
A kőlapokkal a 4. századi újjáépítés során díszítették a szentélykörzet portikuszát, és tulajdonképpen ahhoz hasonló szerepet töltöttek be, mint a szobrok és az oltárok. A versek szerzője természetesen nem ismert, és sajnos maguk a lapok is nagyon töredékesek, ezért csak a megmaradt sorok, sorrészletek alapján lehet következtetni a tartalmukra. Nem csoda, hogy közel ötven évvel a megtalálásuk után a költeményeket még mindig nem sikerült rekonstruálni. A helyszíni vizsgálat éppen azt célozta, hogy a korábbinál pontosabb átírás és fordítás szülessen. Egyelőre ez még nem jelent meg, de a legjobb állapotú kőlapon lévő, hexameteres költeményből három sor előzetes fordítását már közreadták:„Candentes vernantur aquae quas lucid […] naturae hic fervet opus ubi gurgite multo / crispificas movet ignis aquas adque ardore”. Vagyis:
„Fortyogó vizek folynak, amelyek fénylőn […] Itt a természet műve izzik, ahol / nagy áradással mozgat a tűz vizet, és hevével…”
A költemény nyilvánvalóan Aquae Iasae csodatévő termálforrásáról szól, és a kutatók feltételezése szerint a nimfák kultuszával függ össze, ami még ebben az időben is eleven lehetett.
Izgalmas kérdés, hogy néhány évtizeddel később, a kereszténység terjedésével hogyan változott meg a kultuszhely jellege. Tudjuk, hogy a szentélykörzeten kívüli fürdőhöz kapcsolódó bazilikát, amely korábban szakrális szerep nélküli, fedett találkozóhely volt, keresztény templommá alakították. Innen még egy glóriás freskótöredék is előkerült. Valószínű, hogy az antik kultuszok közül több megszűnt, de annyira mély és erős lehetett a hely szentségének hagyománya, hogy a régi és az új hit a jelek szerint egy ideig egymás mellett élt. Minerva szobrát és Iuno oltárát az eredeti helyükön találták meg, vagyis egészen az összeomlásig nem távolították el őket. Még ennél is érdekesebb, hogy a forrásmedencéből Krisztus-monogramos gyűrűk is előkerültek, vagyis a keresztények ugyanolyan módon könyörögtek a szentélykörzetben a gyógyulásért, mint ahogy az évszázadokon át szokásban volt. Talán még egy kicsit a nimfákhoz is fohászkodtak.
A forrás maga tehát szent hely volt, de azt kellene feltételeznünk, hogy az ókorban csak könyörgésektől és a vízbe dobott tárgyaktól várták a gyógyulást? Hogy nem fürödtek a gyógyvízben? Ez nem valószínű. A helyzet azonban az, hogy az ókori Aquae Iasae-ról a szentélykörzeten kívül nem sokat tudunk. Nem volt ez soha önálló város, a közeli nagyobb település, Poetovio (Ptuj) területéhez tartozott gyógy- és zarándokhelyként. A szent helytől délre több fürdő is volt. Egy ülőmedencés épületet az 1. századból puritán katonai fürdőként azonosítottak (ebbe csövön a termálvizet is bevezették). Közvetlenül a szentélykörzet mellett magas falakkal áll egy 4. századi fürdő, ami egy korábbi helyére épült. Ez kimondottan elegáns létesítmény volt, festett falakkal, padló- és falfűtéssel, szaunával (sudatorium). Bejárata a már említett, eredetileg lakomákra, társasjátékra használt, világi közösségi térként szolgáló bazilikából nyílt. De ha fürdőként nézünk rá, akkor ez a fürdő bizony nagyon kicsi. Mindössze két aprócska medencéje volt, amiben legfeljebb pár ember fért el. Az egyiket a régészek hideg-, a másikat melegvizes medenceként határozták meg. Logikusan csak arra gondolhatunk, hogy ez a fürdő a rangos, kiemelt vendégek és kíséretük, barátaik kényelmét szolgálta, talán afféle ókori luxuswellnessként.
Hol fürödtek akkor az egyszerű emberek? Hol mártóztak meg a vízben a fájós lábú iparosok, a meddőséggel küzdő asszonyok, az izomsérüléssel kínlódó katonák, miután lerótták tiszteletüket a nimfák és az istenek előtt? Nem tudjuk. Talán nem is fog soha kiderülni. De azért a hely természeti adottságaiból kiindulva megfogalmazható egy feltételezés. Még a 19. századi térképek is ábrázolnak egy melegvizű patakot, ami a mai kórház területéről folyt le a Mrzli potok (Hideg-patak) nevű erecske felé. Ezt a mára eltűnt, csatornába terelt patakot a forrástól a kórházba vezetett termálvíz táplálta. De a forrásnak mindig kellett, hogy legyen ehhez hasonló túlfolyója, sőt ennek kezdeti szakaszát, egy mély kőcsatornát fel is tárták a régészek. Könnyen lehet, hogy ezen a termálvizes patakon volt valamilyen egyszerűbb fürdőhely, ahol az emberek megmerítkezhettek a gyógyhatású vízben. Ebben az esetben a szentélykörzet nyitott medencéje azt a célt is szolgálhatta, hogy a földből rendkívül forrón feltörő vizet elviselhető hőmérsékletűre hűtse.
Kis horvát Karlsbad
Varasdteplic Közép-Európa nagy múltú történelmi fürdőhelyei közé tartozik. Máig megőrzött valamennyit a boldog békeidők hangulatából, bár a 20. században hírneve elhalványult, és egykori fénykora ma már inkább csak megfakult emlék.
Az itteni hévízforrásokban minden korszakban fürödtek, de a modern fürdőhely születése a barokk korra tehető, amikor a káptalan fejleszteni kezdte a birtokát. Miután a fürdő faépülete leégett, 1779-ben téglából emeletes Gyógyszállót építettek a várkastéllyal szemben, a termálforrástól lecsorgó – ma már nem létező – melegvizes patak mellett. A gyógyulni érkező vendégek addig is a várban kaptak szállást, de a döntés Varasdteplic fejlődése szempontjából fordulópontot jelentett: a fürdő helyszíne ezzel távolabb került a termálforrástól, ahol az ókor óta mindig működött.
A barokk Gyógyszálló kiugró szárnyának földszintjén kávéház működött, ami később elegáns, öntöttvas előtetőt kapott, fölötte az emeleti nagyteremben rendezték a fürdőbálokat. Az épület alapvetően szállodaként szolgált, és fedett folyosó kötötte össze az új fürdőházzal, ami az Aquae Iasae-t a 4. században újjáépítő keresztény császárról a Konstantin fürdő nevet kapta.
A fürdő előtt egy nyolcszögletű nyitott medencében gőzölgött a forrástól idevezetett termálvíz. Ennek praktikus szerepe volt: Varasdteplicen a víz annyira forró, hogy le kell hűteni, mielőtt fürdeni lehetne benne. Már a római forrásmedence is ezt a célt szolgálhatta, és máig nyitott hűtőmedencék sorakoznak a kórház épülete előtt. Olyan működtetési folyamatosság ez kétezer éven keresztül, ami a természeti adottságokból következik, és egészen lenyűgöző.
Varasdteplic újkori fejlődésének kezdete egybeesik azzal, hogy a Felvilágosodás korában a megszerveződő modern államigazgatás javítani akart a közegészségügy helyzetén. A Habsburg Birodalomban a megyei főorvosi hálózatot Mária Terézia uralkodása idején hozták létre, és a feladat sok becsvágyó fiatal szakembernek kínált karrierlehetőséget. Közéjük tartozott a luxemburgi születésű, de a Bécsi Egyetemen tanult Jean-Baptiste Lalangue, aki 1770-ben diplomázott, és azután Varasd megyébe nevezték ki. Az eredetileg pár évre tervezett horvátországi tartózkodásból tartós letelepedés lett: Lalangue megtanult horvátul, és polgárjogot szerzett a városban. A közeli Varasdteplic hévízes fürdője felkeltette az érdeklődését, és ennek hatására kezdett el a gyógyvizekkel foglalkozni. A gyógyfürdőzést Magyarországon és Horvátországon Lalangue helyezte tudományos alapokra, amikor 1783-ban megjelentette az első magyar (és latin) nyelvű monográfiát a magyarországi gyógyvizekről (A’ magyar országi orvos vizekről – és a cím még barokkos hosszúságban folytatódik).
Nem valószínű, hogy ehhez Lalangue az egész országot bejárta volna, inkább létező munkákból gyűjtött adatokat, de egységes módszertan szerint mutatta be az összes ismert gyógyfürdőt. Műve a magyar orvosi és tudományos nyelv születése szempontjából is fordulópontot jelentett. Lalangue-nak úgy kellett megbirkóznia a nem létező szaknyelv problémáival, hogy a magyar még csak nem is volt az anyanyelve (a horvátok ugyancsak nagyra tartják saját tudományosságuk egyik megalapozójaként, Varasdteplicen pedig utcát neveztek el róla.)
Varasdteplicről viszont nem hallomásból írt, minden bizonnyal bőségesen rendelkezett saját benyomásokkal, és megállapította, hogy vize a híres badeni fürdőére hasonlít. Ízületi problémákra, rühre, menstruációs zavarokra, meddőség ellen és belgyógyászati problémákra ajánlotta, és tőle tudjuk, hogy már ekkoriban is használták pakolásként a termálvizes iszapot: „Ennek a’ Fördönek fenék sepreje, melly vagy a’ forrásbann, vagy a’ folyásbann, vagy pedig a’ Fördőbenn találtatik, ha külsőképen alkalmaztatik, felettéb használ és orvosol.”
A fürdőhely fejlődésnek indult: az országút túloldalán felépült a következő Habsburg uralkodóról elnevezett József fürdő, és 1844-ben a többitől távolabb, az Alsóvárosban külön ingyenes közfürdőt építettek a parasztok számára. A termálforrás környékét 1820-ban parkosították, és 1866-ban már kéthektáros fürdőparkban sétálhattak a vendégek. A fürdőpark Varasdteplic fő ékessége volt: alsó részét a forrás körül francia díszkertnek alakították ki szabályos parterre-ekkel, a termálforrás fölé csinos pavilont építettek, a park 1865-ben épített kapuját egy nimfát ábrázoló eredeti római domborművel és egy antik feliratos márványtáblával díszítették. Fölötte a hegyoldalt angolparkszerűen képezték ki kanyargós sétányokkal, kilátóponttal, kínai stílusú pavilonnal.
A második világháborúig tartó időszakban Varasdteplic soknemzetiségű fürdőhely volt, ahonnan Közép-Európa más területeiről is rengeteg látogató érkezett:
osztrákok Stájerországból és Bécsből, olaszok Fiuméből és Triesztből meg persze magyarok is. Az utóbbiról nemcsak hazaküldött – jellemzően horvát, magyar és német feliratos – képeslapok tanúskodnak, hanem újságcikkek is. 1904-ben egy Tihanyi Lajos nevű szerző például arról számolt be, hogy a 2-es számú fürdőszálló bérlője, Weiss József igaz magyar érzelmű ember, „szolid ár mellett jó magyar ételekkel és italokkal szolgál vendégeinek”, és kizárólag magyar dalokkal mulattatja őket. Krausz Jakab és Rózenberg Ferdinánd vegyeskereskedőkkel szintén lehetett magyarul társalogni. A 20. század elején a József fürdő szállodája pompás szecessziós épületként épült újjá, amiben moziterem, liftek és villanyvilágítás volt. Ezt a legelegánsabb európai fürdőhelyekhez illő épületet szintén magyar születésű építész tervezte: a horvát területeken dolgozó Baranyay Aladár.
Ennek a civilizált polgári világnak a második világháború vetett örökre véget. Mi maradt meg belőle? A fürdőpark alsó részét az 1953-ban meginduló régészeti feltárás mára eltüntette, de a hegyoldali angolpark és a kapu máig megvan. A József fürdőt 1943-ban felgyújtották a partizánok, mert ide szállásolták be magukat a megszálló német erők. A háború után a romos épületet gyorsan lebontották, helyén park van.
A barokk Gyógyszállót 1954-ben kórházzá alakították, megvan ugyan, de nem tudja többé betölteni központi szerepét a fürdőhely életében, még a földszinti kávéház helye is üresen áll. A történelmi Konstantin fürdőt egy modern kórházi toldalék kedvéért elbontották. Megmaradt viszont az egykori Fürdőpromenád a Gyógyszálló előtt, amit szépen karbantartanak, a sétányt kísérő ezüstjuharfák, hatalmas japán- és gyantásciprusok megidézik az egykori fürdőhelyi környezet minőségét. Kivételes érték a várkastély oldalhomlokzata előtti öreg hársfasor, amit valószínűleg még 1763-ban ültettek. És áll az egykori szállodák közül is néhány, köztük egy különösen szép, romantikus homlokzatú épület a főút mellett, amit két kisfiú szobra díszít.
Annak, hogy Varasdteplic jórészt az emlékeiből él, megvan az oka: a fürdőhely fejlődése a 20. század második felében félresiklott, és máig nem tudott magára találni.
A víz, amiben nem lehet fürödni
Miután az ember belemártotta a kezét a római medence vizébe, beleszagolt az erős kénes gőzbe, csak egyet akar: mielőbb megfürdeni ebben a vízben. Nem látszik ez olyan extrém kérésnek egy városban, amely kétezer éve a gyógyító hatású termálvizéről híres, de Varasdteplicen teljesíthetetlen. Legálisan legalábbis.
Igazi közép-európai abszurd következik: Varasdteplic fürdőhelyként gyakorlatilag nem működik. Pedig 1900-ban még három fürdő várta a híres-neves víz miatt ideérkező vendégeket, de ezek közül már egyik sincs meg. Mint említettük, a József fürdő helyén szecessziós nagyszálló épült, majd ez 1943-ban elpusztult, a történelmi Konstantin fürdőt pedig 1954-ben megkapta a Speciális Rehabilitációs Kórház, így az szintén megszűnt. A harmadik, a Népfürdő egészen különleges dolog: egy reformkori közjóléti létesítmény, ahol ingyen fürödhettek a szegényebb néposztályok tagjai. A Konstantin államosítása után egy darabig még valószínűleg üzemelt, de valamikor később bezárták, talán a 80-as években. Az épület azóta üres és romos, a 20. század második felében egy átépítés sajnos tönkre is tette, de alapformája és ívelt utcai hűtőmedencéje azért felismerhető. Érdemes lenne múzeummá alakítani, mert kevés hasonló létesítmény maradt fenn az egykori Monarchia területén.
Miután a zágrábi káptalantól Jugoszlávia elvette itteni birtokait, minden a kórházé lett: a várkastély, a régi Gyógyszálló és maga a termálforrás is.
Ha Varasdteplicen a vizet keressük, minduntalan beleütközünk a kórházba.
A Speciális Rehabilitációs Kórház Horvátország legfontosabb ilyen intézménye, az ország minden részéről betegek százai gyógyulnak itt, a környék jelentős munkaadója – de Varasdteplicet mint fürdőhelyet gyakorlatilag fogva tartja. A Gyógyszállót 1976-ban az egykori hátsó kert helyén egy jellegtelen 202 ágyas bővítménnyel egészítették ki, amely előtt ott gőzölögnek a Varasdteplicen hagyományosnak számító hűtőmedencék (a Konstantin fürdő előtti régi, nyolcszögletű hűtőmedencét, ami a Fürdőpromenád dísze volt, viszont 1962-ben betemették, így az már nem látható). A szocializmus idején kiadott képeslapok tanúsága szerint ettől a Terme elnevezésű kórházi szárnytól északra volt egy szabadtéri strandmedence: ez vette át a régi fürdők szerepét. Ennek az egykori termálstrandnak azonban már hiába is keresnénk a nyomát, a terület évtizedekig elhagyatott volt, majd néhány éve egy korszerű kórházi épület került a helyére.
A méltatlan állapotokon már a Tito-korszak végén is változtatni próbáltak, és 1981-ben felépítettek egy hatalmas, brutalista komplexumot a hegyoldalban a város szélén. Ez a Minerva: egyszerre kórház, szálloda, fedett fürdő és Aquapark olimpiai úszómedencével és csúszdákkal. Borzalmas építmény, rideg, kopár betonteraszok egymásra halmozott sokasága, ami a barokk városka, sőt a környező szelíd táj léptékétől is teljesen idegen. Urbanisztikai szempontból teljes tévedés: a történelmi központból kiesik, egy aszfaltozott parkolón át közelíthető meg kerítések között. Ha az ember az egykori Fürdőpromenádra, a kávéházra, a gondozott parkra gondol, vörös düh önti el az agyát, és a jugoszláv tervezőket örökre Tiranába száműzné.
Belül ugyanilyen kedélytelen, sivár minden. A 21. században nem így néznek ki a működő fürdők, de mindegy – legalább a céljának biztos megfelel. Az Aquapark csak a nyári szezonban működik, szeptember 1-jén bezárják. A teplici források 58 fokos hőmérsékleten fakadnak fel a földből, de a Minervában képtelenek egy szabadtéri medencét működtetni hűvösebb időben. A főbejáratot is bezárják, a mélygarázs mellett egy szervízbejáratra emlékeztető ajtót kell megtalálni, ami a fedett fürdőhöz vezet. Biztos jó ötletnek tűnt az idegenforgalmi és a kórházi funkciók közös menedzsment alá vonása 1981-ben, de a gyakorlatban nem működik. Kórházak nem tudnak fürdőt üzemeltetni.
Bent homályos, sivár hodályban közepes méretű úszómedence betontribünnel (kinek, miért?), egy langyos ülőmedence, sekély gyerekmedence. Nincs egy büfé, végképp nincs egy szauna, az álmennyezetről gyanús lé csöpög a vízbe. Sok mindent lehet mondani Magyarországra, de Zalakaroson, Hajdúszoboszlón, Harkányban – vize alapján Varasdteplic ezekkel játszhatna egy ligában – ez elképzelhetetlen lenne.
Na de hol a termálvíz? Mert ami ezekben a medencékben van, az nem ugyanaz, mint ami ott gőzölög a római forrásmedencében, és ami máig szabadon folyik az utcai ivókutakból, mosómedencékből. Ott a víz megkóstolható, arcot moshatunk benne, kénes, forró csoda. A Minervában nem ilyen, ez nyilvánvaló.
Nosza, megkérdezzük a jegykiadó pultban ülő lányt: hol a termálmedence? Oh, hát oda külön kell venni jegyet 5 euróért. Bazen 6 a neve, igen, tényleg nincs sehova kiírva. Mindegy, megveszi az ember a jegyet, és elindul a rejtélyes Bazen 6 felé. Lifttel kell felmenni az épületszörnyben egy szinttel feljebb, elhagyatott kórházi folyosókon végigsétálni, aztán egy bezárt ajtón feltűnik a felirat: Bazen 6. Benyitunk.
Egy kórházi vetkőző után a világ legrondább fürdőmedencéje tárul elénk.
Meglepő módon van a vízben négy-öt vendég, felfoghatatlan, hogy találtak ide. Egy fehér ruhás kórházi alkalmazott elveszi a jegyet, gondosan kirakja a többi mellé egy asztalkára, és figyelmeztet, hogy a Bazen 6 mindössze egyszer vehető igénybe. Pisilni azért ki lehet menni, a WC-ben törött csempe, a padlón rongyok, itt is víz csöpög fentről.
Ezen a szürreális helyen találkozunk a csodás római vízzel? A Bazen 6 vize langyos, szagtalan. Biztos engedtek bele valamennyi gyógyvizet, de hogy ez sem tisztán az, ami kint van a forrásnál, az biztos. Hogyan tovább?
Varasdteplic idegenforgalmát egyetlen hölgy próbálja átrángatni a 21. századba: Bernarda Cecelja. A matracgyártásból meggazdagodott, lelkes lokálpatrióta üzletasszony egy kisebb panzióval kezdte, aztán csinált egy kiváló pizzériát, és a Covid-korszakban felépítette Varasdteplic első és egyetlen luxusszállodáját. Wellness centerrel! És kifizetett a kórháznak rengeteg pénzt azért, hogy termálvizet is kapjon.
A Bazen 6 bizarr élménye után ellátogatunk Bernardához. Ez az ellenkező véglet: borsos ár, decens szállodai luxus, háromféle szauna, tágas medence mindenféle élményelemmel. Az átlaglátogatónak elég lenne egy normális fürdő, ami nem a brezsnyevi Szovjetunióból maradt itt, de azért a Minerva után a látvány biztató. Csakhogy: Bernarda medencéjében sincs termálvíz. Állítólag a kórház ragaszkodott hozzá, hogy a csövön idevezetett gyógyvízet nem adhatják tisztán, mert a varasdteplici víz annyira erős, hogy – szerintük – orvosi felügyelet nélkül nem szabad fürödni benne. A kör bezárult.
Varasdteplicen lehet műemlékeket nézni, jó tésztákat és pizzákat enni, kirándulni a környéken, sok mindent lehet, de fürödni a csodálatos vízben, azt nem lehet.
A varasdteplici egyébként a forró, kénes gyógyvizek közé tartozik, de a kéntartalma sokszorosan múlja felül például a mezőkövesdi Zsóry-fürdőét, emellett nagy mennyiségben tartalmaz hidrogén-karbonátot, kálciumot és más nyomelemeket. Nagyon jót tesz az ízületeknek, izmoknak, megszünteti a szervezetben a gyulladásokat, és főként: fantasztikus érzés benne lenni.
A káptalani templomvár
A mai Varasdteplic szerény mérete ellenére egyáltalán nem falu, hanem hangulatos kisváros. Régen is annak tekintették: a Gyógyszálló körüli, magasabban fekvő, elegánsabb részét Felsővárosnak, a Bednja folyó lapálya felé lejtő domboldal utcáit, ahol a szegényebbek laktak, Alsóvárosnak nevezték. Habár gyógyhely volt, ezért rendelkezett a városias élet minden kellékével, a régi épületeken látszik, hogy a lakosság jelentős része földműveléssel foglalkozott: a házak alatt hatalmas borospincék rejtőznek, az udvarokon impozáns pajták állnak. A történelmi örökség nagy része erősen pusztuló állapotú, sok az üres régi ház, félő, hogy a következő egy-két évtizedben a ma még figyelemreméltóan intakt városmagból csak néhány kiemelt műemlék marad meg.
Ezek közül kiemelkedik egy különleges épületegyüttes, amely egy dombon magasodik a városka közepén. A komplexum tekintélyes méretű templomból, várkastélyból és a későbbi házak alatt is jól felismerhető körítőfalból, sarokbástyából áll. Valójában káptalani templomvár: egyszerre spirituális, gazdálkodási és földesúri központ.
A sötét századok a birodalom pannoniai összeomlása után errefelé 600 évig tartottak. Miközben Aquae Iasae romjai lassanként eltűntek a tömörödő sár alatt, szlávok telepedtek meg a vidéken. A hévízforrásokat bizonyára ők is értékelték, mert amikor 1181-ben III. Béla király oklevelében először említik újra a települést, már Toplissa néven szerepel – a Teplic, Toplica, Tapolca helynevek Közép-Európában mindig hévízforrásokra utalnak. (A városka horvát neve az elmúlt kétszáz évben mindvégig Varaždinske Toplice volt; ennek többféle magyar változata is létezett, a leggyakrabban előforduló Varasdteplic mellett például használatos volt a Varasdtoplica, Varasdtoplice és a német Warasdin-Töplitz forma is. Időnként a Varasdfürdő magyarítással is találkozhatunk.)
Varasdteplic történetének különlegessége, hogy mindvégig egyetlen egyházi földesúr, a zágrábi káptalan fennhatósága alatt állt. Az említett királyi oklevél az 1130 körül regnáló Alexius bán adományát erősítette meg, és az itteni káptalani birtokokat csak 1946-ban államosította a szocialista Jugoszlávia. A két évszám között eltelt
több mint nyolcszáz évig a káptalan éppen olyan meghatározó tényezője volt a városka életének, mint a hévíz.
A káptalani komplexum sokáig erődítmény volt. Már 1376-ban fallal övezett kúriának mondják, 1497-ben castellumként emlegetik, Mohács után sánccal, árokkal, tornyokkal veszik körül. Csak a török kiverése után gondolhatott a káptalan arra, hogy az épületet lakályosabb kastéllyá alakítsák. Az 1695-ös átépítésre emlékeztető felirat máig olvasható a kapu fölött.
A Szent Márton-templomon a későbbi barokk átalakítás miatt alig látszik a gótika, de hátrasétálva felfedezhetjük a szentélyen az Anjou-kor elegáns, dekoratív támpilléreit és csúcsíves ablakait. A kastély (Stari Grad) mai formájában a dunántúli késő reneszánsz saroktornyos várkastélyok jellegzetes típusát mutatja: megvan a két saroktorony és a kiugró középrész (utóbbit a 19. században elegáns romantikus homlokzati díszítéssel látták el), az udvarban pedig mindkét szinten keresztboltozatos, félköríves nyílású loggia fut végig (az emeleten utólag befalazva). A várkastély azonban nem szimmetrikus: déli oldalát maga a templom alkotja, amely így vártemplom jelleget ölt. Valaha átjárás is volt a várudvar felől a szentélybe, nyilván a káptalanhoz tartozó egyházi személyek számára, akik előszeretettel vendégeskedtek a teplici birtokon gyógyulást keresve. A harangtorony is itt, a várudvarban áll, kívülről nem is érzékelhető, hogy milyen megdöbbentően magas és karcsú. Alsó szintjei valószínűleg még gótikusak, a háborús időkben az őrtorony szerepét is betöltötte.
A káptalani várkastélyt az államosítás után nagyrészt a kórház kapta meg, és utoljára 1953-ban tatarozták. Ekkor a földszintjén a római leleteket bemutató múzeumot helyezték el (ami most éppen zárva van), az emeletén kórházi szállásokat rendeztek be. A jugoszláv minisztertanács vendégházává alakított keleti szárny bejárata modern előtetős toldalékot kapott. Ez a maga nemében kimondottan csinos építmény, de megtöri az udvar harmóniáját, illetve a templom és a kastély közötti szoros kapcsolatot, ami az épületegyüttes fő jellegzetessége.
A Stari Grad soha nem kapott korszerű műemléki felújítást, nem volt benne falkutatás, nagy része üresen áll, vagy nem látogatható. Egyelőre titok, hogy mi mindent rejtenek a falak, lehet-e a szobákban a vakolatok alatt festett barokk díszítés, vannak-e feltárható középkori részletek. A falra fecskefészekszerűen rátapadó mellékudvari épületekben szegények laknak. Az ilyen mostoha sorsú műemlékek rengeteg titkot hordoznak. Remélhetőleg a varasdteplici káptalani várkastély is megmutatja egyszer lappangó középkori, reneszánsz és barokk értékeit.
Ezt a cikket nem közölhettük volna olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon. Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
Aquae Iasae római fürdőmedencéje (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
A régészeti terület a domboldalhoz simuló egykori templmocellákkal és fölötte a régi fürdőpark arborétumszerű 19. századi tájképi kertjével; az 1953-ban megindult ásatások előtt a romok is a díszpark alatt rejtőztek, de a feltárás miatt a park alsó része ma már nem létezik (fotó: Zsuppán András / Válasz Online)
