A mindent legázoló földi forgatagban

A Yuhar közli Szabó Palócz Attila írását A mindent legázoló földi forgatagban címmel.

*

A mindent legázoló földi forgatagban
Idők tánca – Egy egyedülálló kampánynyitó, illetve egy zenés darab, amelyik nagyobb figyelmet érdemelt volna

Huszonhat évvel ezelőtt, 2000 nyarán – tehát még Slobodan Milošević regnálása idején – egy nagyszabású projekttel készült a Vajdasági Magyar Szövetség az augusztus 20-i nemzeti ünnepünkre, illetve az akkoriban már szokásossá vált palicsi alkalmi rendezvényre. Az Idők tánca zenéjének megírására néhány hónappal korábban, egy másik nemzeti ünnepünk környékén, még márciusban kérték fel Bakos Árpádot, az ismert vajdasági magyar népzenészt, zeneszerzőt. „Én elsősorban énekes vagyok. Talán az énekes-zenész meghatározás volna a legpontosabb. A mögöttem álló jó pár év és a feladatok, amelyekkel találkoztam, hozták magukkal az igényt, hogy zenét is írjak” – vallotta magáról egy jóval későbbi, 2006-os interjúban, ami abból az alkalomból készült vele, hogy Szabadka Község Közművelődési Közössége 2005-ben neki ítélte oda a Bodrogvári Ferenc-különdíjat.

„Itt az út és rajta nyom, zsenge árnyakat

gázol el, hol átvonul a földi forgatag… […]

Lenn az út és rajta nyom, zsenge szárnyakat

nyom agyon, hol átvonul a népi forgatag.”

Az Idők tánca című táncjátékot nem játszották túl sokszor – ilyen tekintetben tehát, felettébb sajnálatos módon, egy rövid életű vállalkozásnak bizonyult –, a 2000. augusztus 20-i palicsi bemutató után vendégszerepelt a produkció Kanizsán és Horgoson, illetve felléptek vele a budapesti Petőfi Csarnokban, a ma már nem létező, lebontott városligeti PeCsában is, ahol egy napon két egymást követő előadást tartottak. Így azonban, hogy csak nagyon kevés alkalommal került színre, a szélesebb publikumhoz sem volt igazán alkalma eljutni, nem válhatott igazán ismertté a produkció, ami csak azért jelent gondot ebben az esetben, mert a dalszövegek és a zenei anyag minősége ennél mindenképp többet érdemelt volna. Bakos Árpád zeneszerzőként Beszédes István verseihez nyúlt, és helyenként szabadon kezelte azokat, engedve a dallamvilág kívánalmainak, úgymond dalszövegesítve a költői sorokat, a produkciót Hernyák György rendezte az ismert, akkoriban még igencsak fiatal, a pályájuk elején járó színművészek – ifj. Szloboda Tibor, Mess Attila, Erdélyi Hermina, Katkó Ferenc – mellett a péterrévei Szőke Tisza Tánccsoport tizenhat tagjának közreműködésével. Az eddig megnevezetteknél idősebb vajdasági magyar színésznemzedékek tagjai közül a darabban fellépett Kovács Frigyes, valamint a zenészek közül kiemelhetjük Vörös Csongor, Vlada Rusić, Varga Attila és Horváth Lehel nevét. S tegyük hozzá, hogy ifj. Szloboda Tibort ebben a második felsorolásban is említeni kellene, hiszen az Akik utaztok, merre mentek? című számban hegedűn is játszott.
Mivel csak néhány alkalommal került színre, az Idők táncát tehát csak kevesek láthatták, csak kevesen ismerhették meg. A legtöbben talán annak köszönhetően találkozhattak vele, hogy zenei anyaga cédén is megjelent. Hiszen így jutott el Vajdaságunk határain túlra is. S ennek köszönhető az is, hogy egyes dalait később más produkciókhoz is felhasználták, elhangzottak vidéki gyermekelőadásokban, vagy kisebb-nagyobb, helyi érdekű rendezvényeken.

Több volt tehát ez a produkció egy egyszerű hakninál – a nemzeti ünnepünkre politikai felkérésre készült egyszeri előadásnál (látta, aki látta… tudja, aki tudja…) – a rendező és a színészek számára, s ugyancsak több volt egy fél kézzel, rutinból összedobott alkalmi vállalkozásnál a zeneszerző és a zenésztársai számára. A helyzet komolyságát jelzi, hogy az eredeti tervek szerint az augusztusban megtartott bemutató, majd az azt követő néhány nyári előadás után a darab felkerült volna a szabadkai Népszínház repertoárjára, tehát eleve úgy tervezték, hogy rendszeresen játszani fogják. A produkció méretei azonban megdrágították az előadás játszását, repertoáron tartását, illetve a népes zenész- és szereplőgárda miatt az egyeztetési gondok is ránehezedtek a szervezésre, ezért végül is aztán az illetékesek elálltak ettől az elgondolástól. Pedig, ha a színház repertoárjára kerülhetett volna, és a társulatnak is lehetősége lett volna rendszeresen játszani, az nyilvánvalóan hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy az Idők tánca szélesebb körben is ismertté váljon. Így azonban csak benne maradt egy lehetőség, amiből akár sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Mondom ezt anélkül, hogy bárkit is hibáztatni szeretnék emiatt.

Hát most mit ne mondjak?! Sok ilyen esetet láttunk addig is, azóta is…

Itt azonban álljunk meg egy szóra. Mint már mondtuk is, a táncjáték (ős)bemutatóját a Vajdasági Magyar Szövetség augusztus 20-i, Szent István-napi ünnepségén tartották meg Palicson, tehát nem titkoltan, sőt, örömmel és büszkén felvállaltan egy politikai rendezvény keretében, aminek külön súlyt adott, hogy ez volt egyúttal a párt választási kampánynyitója, kampányindítója is, hiszen 2000 választási év volt, nem is akármilyen. A huszonhat évvel ezelőtti VMSZ azonban még nem a mai, nem a későbbi, távolról sem a 2015-ös vagy 2026-os VMSZ volt. Hiszen a 2000-es palicsi Szent István-napi rendezvény tulajdonképpen annak a választási kampánynak is a nyitóeseménye volt, amelynek végén – a balkáni polgárháborús helyzet és a vele járó (lét)bizonytalanság sok esztendeje, sok-sok felesleges és aljas, kegyetlen gyilkolás és szenvedés, egy ország szétesése után, és sokkal később, mint ahogy az országra, a népre, a hazára, a lakosságra, a kisebbségi közösségünkre nézve egészséges lett volna – Slobodan Milošević diktatúrája megbukott. Szóval ez még messze nem a Pásztor-házból származó uralkodók… izé… pártelnökök vezette VMSZ volt – akkor sem, ha a dinasztia egyes tagjai már akkor is közel álltak a csúcsvezetéshez –, a párt elnöki funkcióját akkoriban még Kasza József töltötte be, akit ugyan már akkor sem (meg korábban sem…) kedveltünk igazán, de az azóta eltelt idő mégis megmutatta, hogy mennyivel jobb és vállalhatóbb politikai vezető volt ő, mint azok, akik később megpuccsolták és ellopták, lenyúlták a pártját. Mint, akik átvették a helyét. Attól pedig persze messze járnak, hogy képesek lennének a helyébe lépni…

Mindebből következik, hogy a 2000-es VMSZ még egy vállalható párt volt azok számára is, akik nem értettek mindenben egyet vele, de értelmét és lehetőségét látták az együttműködésnek; a 2000-es VMSZ még egy vállalható párt volt azok számára is, akik nem voltak a tagjai, de egyes kiemelt fontosságú ügyek mentén és adott szituációkban helyét látták a közös munkának. De 2000 persze sok más tekintetben is egy igen eseménydús, mozgalmas évünk volt…

Az elmúlt tízegynéhány esztendő hozadékai teszik, hogy ma már magyarázkodni kell, ha valaki együttműködik a VMSZ-szel. Messzire jutott el ugyanis ez a párt attól, hogy 2000-ben még a DOS (Demokratska opozicija Srbije; Szerbiai Demokratikus Ellenzék) tagjaként szállt szembe Slobodan Miloševićtyel és az ország diktatórikus vezetésével, ma meg már koalícióban kormányoz azokkal – vagy legalábbis azok egy részével –, akik ellen huszonhat esztendővel ezelőtt részt vett az összefogásban. Lássuk be, a VMSZ gyakorlatilag átállt a másik oldalra, elárulva mindent, amiért 2000 októberében még a VMSZ-esekkel együtt vonultunk az utcákra…

Itt természetesen nem politizálni szeretnék, az összefüggések és a mindenféle áthallások csak az augusztus 20-i rendezvényt szervező, a zenés produkciót megrendelő párt nevének említéséből következnek. Ezért kell hát magyarázkodni! Mert az adott pillanatban tulajdonképpen természetesnek is tekinthető (volt…), hogy egy ismert vajdasági magyar népzenészt kérnek fel a műsor elkészítésére, a program összeállítására. Egységes zenés műként, színpadi alkotásként Bakos Árpád pedig – afféle műfaji meghatározásként, vagy alcímként – táncjátéknak nevezete el művét. A dalok megírásához – mint már jeleztem is – Beszédes István verseit használta fel, de megidéződött benne például egy al-dunai székely népdal dallama is.

„A falról térkép sarka lóg,

beütve fejsze nyele csüng,

a tájrajzi részlet alól

eltűnt a pontos lényegünk.

Beléphetünk, beléphetünk,

a falon túlra érkezünk,

a tájrajzi részlet alá,

beütni, -vágni névjegyünk.”

„A falról térkép sarka lóg,

a térképen újabb falak,

ahol megváltunk, és ahol

fokossal minket váltanak.”

A Magyar Szó – amely akkoriban, a Varjú Márta előtti időkben még ugyancsak nem volt azonos a mai, s mondjuk 2015 óta datált halovány vázával, lecsupaszítottságában is szánalmas önmagával – 2000-ben még egy megbízható, hitelességét kényesen őrző és féltő, arra sokat adó újság volt. Mondom ezt csak azért, mert ma már azért is magyarázkodni kell, ha a Magyar Szóra hivatkozunk, vagy a Magyar Szót említjük… De 2000-ben ez még egy nagyon is vállalható újság volt – büszkén kimondható névvel –, ma azonban már rég nem az. Csak, hogy az alapokat is tisztázzuk…

Szóval…

A Magyar Szó tehát így tudósított az augusztus 20-i ünnepség programját beharangozó sajtótájékoztatóról:

Idők tánca
Ősbemutató a Szent István-napi ünnepségen

Augusztus 20-án, a millenniumi Szent István-napi ünnepség keretében lesz az Idők tánca című táncjáték ősbemutatója. A zeneszerző Bakos Árpád, a versek Beszédes István alkotói műhelyében születtek, a nagyszabású produkció rendezője Hernyák György.
A tegnapi sajtótájékoztatón Bakos Árpád szólt arról, hogy a táncjáték zenéje – mint más szerzeményei esetében is – népzenei alapokra épül, Beszédes István versei mai fogantatásúak.
– Elérkezett az idő, hogy a magunk módján, saját erőnkből létrehozzunk egy önálló előadást, amellyel a millennium évében méltóképp megünnepelhetjük Szent István napját. Az alkotói folyamat során elkerülhetetlenül szembesülnünk kellett a kérdésekkel: honnan? merre? meddig? miért?, miközben tudtuk, hogy mi egyetlen kérdésre sem adhatunk biztos választ, de a kérdéseket fel kell vetnünk. Szóljon rólunk, szóljon hozzánk, szóljon értünk a zene, a dal, a tánc – ezekkel a szavakkal ajánlja Bakos Árpád a figyelmünkbe az Idők tánca elnevezésű produkciót.
Palicson, a Vigadónál, a tó partján felállított alkalmi színpadon fellépnek a Népszínház magyar társulata és a Kosztolányi Színház művészei: G. Erdélyi Hermina, Hernyák György, Katkó Ferenc, Mess Attila (ének), ifj. Szloboda Tibor (hegedű, ének), Kovács Frigyes (vers), valamint Horváth Lehel (ének). A zenészek: Bakos Árpád (összesen 8 hangszeren játszik, amelyek között van koboz, sargia, moldvai kaval, töröksíp, és énekel is), Vörös Csongor (billentyűs hangszer, kísérő ének), Vlado Rusić (billentyűs hangszer, gitár, ütősök), Varga Attila (kaval, duda és furulya). Fellép a péterrévei Szőke Tisza Tánccsoport 16 tagja is. A koreográfus Terzin Róbert. Az előadás szerves részét képező film rendezője Siflis Zoltán.
A táncjáték hanganyaga CD-lemezen is megjelenik, a Szabadkai Rádió adja ki, a felvétel a Kreaton stúdióban készült.
Horváth László, a polgármesteri hivatal protokollosztályának képviselője arról szólt, hogy az augusztus 20- ai ünnepség idén kettős jubileum jegyében zajlik: a magyar keresztény állam megalapításának 1000. és a kereszténység 2000 éves évfordulója. Szilágyi Dorottya, a VMSZ szabadkai irodájának vezetője ismertette a tervezett programot: 17 órakor ünnepi szentmise lesz a Szent Teréz-székesegyházban, majd 19 órakor kezdődik a hagyományos Szent István-napi műsor Palicson, a Vigadó előtt, a tó partján, a VMSZ elnökének köszöntőjével, kenyérszenteléssel, majd 20 órakor mutatják be az Idők tánca című produkciót. Ezt követi az e napon immár hagyományos népünnepély. Most is több településről várnak részvevőket a nagyszabású rendezvényre. 

m. k. [Mihályi Katalin]

(Magyar Szó, 2000. augusztus 5.) 

Az ünnepnaphoz közeledve a lap egy újabb beharangozóval jelentkezett:

Ősbemutató Palicson
A VMSZ Szent István-napi műsorával indítja választási kampányát 

A VMSZ a hagyománynak megfelelően az idén is Palicson tartja a központi Szent István-napi ünnepségét, amely ezúttal a kettős jubileum – a kereszténység 2000., illetve a magyar állam ezredik évfordulója jegyében kerül megszervezésre. Az augusztus 20-ai ünnepség kapcsán tegnap sajtótájékoztatót tartott a VMSZ, amelyen Szilágyi Dorottya irodavezető ismertette az ünnepi programot, Hernyák György rendező pedig az Idők tánca című zenés táncjáték vasárnapra beharangozott, az ünnepség fénypontját jelentő ősbemutatója kapcsán nyilatkozott. Az előadásról szólva kiemelte, hogy mind a szerzők, mind az előadók kivétel nélkül vajdaságiak, amire hosszú idő óta nem volt példa tájainkon.
A millenniumi ünnepség keretében 17 órakor Szabadkán, a Szent Teréz Székesegyházban ünnepi szentmisét celebrál dr. Pénzes János katolikus püspök, majd 19 órakor Palicson, a Vigadónál ökumenikus kenyéráldásra, illetve kenyérszentelésre kerül sor a katolikus, a református és az evangélikus egyház képviselőinek részvételével. Ezután hangzik majd el Kasza József pártelnök ünnepi beszéde, amely egyben a VMSZ választási kampányának kezdetét is jelenti. A folytatásban a Népkör MMK műsora következik, 20 órakor pedig az Idők táncának említett ősbemutatóját tekinthetik meg az érdeklődők. Az előadásban fellépnek a Szabadkai Népszínház művészei és a péterrévei Szőke Tisza Tánccsoport tagjai. A táncjáték szövegét Beszédes István írta, zenéjét Bakos Árpád szerezte, a rendező pedig Hernyák György.
Az ünnepi műsort követő népünnepélyen a Martini együttes szórakoztatja majd az egybegyűlteket, a vacsoráról a Népkör étterem gondoskodik. A rendezvény helyszínére 50 helységből indít díjmentesen különbuszokat a VMSZ, ezzel kapcsolatban bővebb információt a 024/553-801-es telefonszámon lehet kapni Somogyi Tündétől. 

mr [Mihók Rudolf]

(Magyar Szó, 2000. augusztus 17.)

Az augusztus 20-i lapszámban pedig interjú jelent meg a zeneszerzővel, Bakos Árpáddal:

Korok, emberek… találkoznak, keverednek
Az idők tánca mai palicsi ősbemutatója kapcsán beszélgettünk Bakos Árpád zeneszerzővel 

Az Idők tánca című táncjáték ősbemutatója ma este lesz Palicson, a millenniumi Szent István-napi ünnepségen. Aki már hallotta a CD-n megjelent hanganyagot, azt mondja: méltán számíthat a sikerre.
Bakos Árpád márciusban kapta a felkérést, hogy készítse el a zenei anyagot, s ő pedig a versek szerzőjeként rögtön Beszédes István költőre gondolt. A produkció rendezője pedig Hemyák György. 

■ Bárhol is hangzik fel egy-egy zeneszámod, világosan felismerhető, ennek te vagy a szerzője.
– Kortárs etnozenével foglalkozom, s nemcsak a magyar, hanem a környező országok és népek zenéjére is építem alkotásaimat. Örülök annak, ha már itt-ott sikerül olyan hangzást elérni, amitől felismerhetővé válik, hogy ez az én zeném. Egyébként, én nem tudok olyan dalt elénekelni, ami nem igazán a sajátom, ha teljes mértékben, szövegében és dallamában is nem érzem a magaménak – vallja Bakos Árpád. 

■ Honnan az Idők tánca elnevezés?
– Franz Kafka egyik jegyzetében vagy a naplójában találkoztam e kifejezéssel, s nagyon megtetszett. Az időben keverednek a korok, keverednek az emberek… Ezen a helyen, ahol mi vagyunk, tudjuk jól, sokféle ember megfordul, akik annyiféle kultúrát hordoznak magukkal, ami valamilyen, talán szerencsés módon keveredik, s mi ennek részesei vagyunk, bármit teszünk is ellene. 

■ A versek képezték az alapot, vagy pedig a zene ihlette a szöveget?
– Volt, amikor a vers született meg előbb, és ehhez készült el a dallam, de megtörtént az is, hogy Beszédes István kapta meg a zenei anyagot, s ehhez írta a szöveget. 

■ Ennyiféle ritka hangszer kevésszer csendül fel egy-egy produkcióban, nyolc hangszer van a Bakos Árpád névnél feltüntetve.
– Igyekeztem minden dalban egy-egy olyan hangszert bemutatni, amely épp arra a fajta zenére jellemző. Ha egy picit keletiesebb a hangzás, akkor macedón kavalon játszom, ha archaikusabb, akkor a moldvai kavalt használom. Varga Attila dudán és kavalon, Vörös Csongor és Vlada Rusić billentyűs hangszereken játszik, de a ritmusok „feljátszásánál” is segítettek, s ifj. Szloboda Tibor hegedűjátékát is hallhatjuk. A dalokat a szabadkai Népszínház és a Kosztolányi Színház művészei adják elő: G. Erdélyi Hermina, Katkó Ferenc, Mess Attila, Hemyák György rendező, és Horváth Lehel, aki ugyan nem színész, de nagyon jól énekel. Egy vers is elhangzik Kovács Frigyes előadásában. A koreográfiát Terzin Róbert készítette, s közreműködik a péterrévei Szőke Tisza tánccsoport. 

■ Mit jelent számodra, hogy létrejött ez a produkció, amit remélhetőleg láthatunk még, s az, hogy a Szabadkai Rádió megjelentette CD-n is az Idők táncát?
– Nagyon nagy dolog, hogy épp most létrejöhetett. Remélem, mindenkire ösztönzőleg hat, aki alkotni szeretne, vagy alkotással foglalkozik, hogy még mindig tudunk itt dolgozni, mert az alkotáshoz megfelelő ez a környezet, történjen bármi is. S ez a produkció is azt bizonyítja, hogy még mindig össze lehet gyűjteni az embereket valamilyen jó cél érdekében, s végig is lehet vinni azt, amit eltervezünk. Bízok abban, hogy ha nem is az egész táncjáték, de annak részei kőszínházban is láthatók lesznek; bár lehetséges, hogy teljes egészében bekerülhet őszre a szabadkai színház terveibe. 

■ Úgy tudom, az ősbemutatót követően sem sok időd jut pihenésre.
– Szeptember elején utazom Budapestre, ahol a Téka együttessel készítem a második zenei anyagomat, az első egy kazetta volt, most egy CD-t fogunk kiadni közösen. Októberben pedig Szkopjéban macedón zenészekkel magyar, moldvai népzenét fogok CD-re játszani. Ez is egy nagyon érdekes kihívás lesz – hallottuk Bakos Árpádtól.
MIHÁLYI Katalin
(Magyar Szó, 2000. augusztus 20.)

Az Idők tánca ma már a YouTube-on is elérhető:

Az előadásból mindössze egy fénykép – Hevér Miklós felvétele – jelent meg a Magyar Szónak a palicsi ünnepségről készült beszámolója mellett:

Itt hívjuk fel olvasóink figyelmét, hogy cikkünk végén a cédé teljes anyagát meghallgathatják! Érdemes közben megfigyelni, hogy Az első lépés című nyitószerzemény gyakorlatilag két részből áll: a) Egy lépés; b) Tánc. Ez pedig csak azért érdekes, hogy felidézhessük a produkció hangulatát: az Egy lépés című résznél az előadás még nem kezdődött el, ez csak afféle felvezetése, megalapozása volt a darabnak. A nézők közben még a helyüket keresték, vagy épp az ismerőseiket üdvözölték, talán csevegtek is, de mivel a hangszórókból figyelmeztetően már megszólalt a zene, lassan minden bizonnyal el is csendesedtek. A ráhangoló felvezetés után pedig 3:40-nél kezdődött el a valódi műsor.
A cédé utolsó dalaként hallható remix természetesen csak zenei különlegesség, az előadásnak ez nem volt a része.
Technikai megvalósításában az előadás play back módszerrel került színpadra, tehát a szereplők a helyszínen nem énekeltek, a dalok teljes egészében felvételről hangzottak el. A színészek közül többen is érintettek voltak a Tanyaszínház tárgyesztendei bemutatójában és turnéjában, Bakos Árpádnak tehát ezzel a nehezítő tényezővel is számolnia kellett. A stúdiómunkálatokat tehát úgy kellett megszervezni, hogy egy-egy szereplő dalainak felvételét mindig arra a rövid időszakra időzítsék, amíg ő rendelkezésre tudott állni. Ugyanez nehezítette a rendező munkáját is, aki külön dolgozott a péterrévei táncosokkal és a Tanyaszínházban foglalt színészekkel, és csak a közös jelenetek próbáira kellett mindenkit egyszerre behívnia.

Mess Attila felénekli a Vaskapuban című dalt a szabadkai Kreaton stúdióban

„A Menny kapuján egy vaskilincs,

a kaszás learat ma,

özvegysírás-rívás

be nem juthat alatta.

Mert őérte van a háború,

a mindenható úrért,

bár szajkózzák az okosok,

hogy a léten túlért.

Épp e léten túlért,

engem annyi bú ért.”

Bakos Árpi személyre szabott dedikációja a cédé borítójának belső hátlapján az akkoriban immár második közös munkánkra utalt a szabadkai Gyermekszínházban, ahol – Ágoston Pribilla Valéria igazgatónő vezetése idején – először a János Vitéz című darabon dolgoztunk együtt, majd pedig a mesefeldolgozásaim alapján rendezte Rumi László a Mátyás király bolondja című előadást. Ez utóbbinak a bemutatójára készülődtünk épp, amikor az énekes és zeneszerző aláírta nekem a kiadványt…

A következő alkalmak egyikét fogjuk kihasználni arra, hogy egyszer még majd erről is részletesen meséljünk! 🙂

A cédéborítót Kreszánkó Viktória tervezte.

A fenti összeállításunkban idézett újságcikkek az alábbi lapszámokban jelentek meg:

Magyar Szó, 2000. augusztus 5.

Magyar Szó, 2000. augusztus 17.

Magyar Szó, 2000. augusztus 20.

Magyar Szó 2000. augusztus 22.

Bakos Árpád: Idők tánca

01. Bakos Árpád – Az első mozdulat – a) Egy lépés – b) Tánc

Audió lejátszó

00:00

00:00

A hangerő növeléséhez, illetőleg csökkentéséhez a Fel/Le billentyűket kell használni.

1. 01. Bakos Árpád – Az első mozdulat – a) Egy lépés – b) Tánc

6:10

2. 02. Bakos Árpád – Itt az út

4:25

3. 03. Bakos Árpád – Zsoltár

5:19

4. 04. Bakos Árpád – Párhuzamos utak

3:57

5. 05. Bakos Árpád – Vaskapuban

3:15

6. 06. Bakos Árpád – Akik utaztok, merre mentek?

5:57

7. 07. Bakos Árpád – Nem jár vicinális

2:39

8. 08. Bakos Árpád – Kápolnavirágok

4:59

9. 09. Bakos Árpád – A Bermudánál

2:20

10. 10. Bakos Árpád – Minden egyes méteren

2:45

11. 11. Bakos Árpád – Idők tánca

3:06

12. 12. Bakos Árpád – Hozd fel, Isten

6:56

13. 13. Bakos Árpád – Tánc (remix)

6:01

 Szabó Palócz Attila

(Yuhar, 2026. június 9.) 

Ha egy szolgáltatás ingyenes, a termék te vagy

A Yuhar közli Szabó Palócz Attila írását Ha egy szolgáltatás ingyenes, a termék te vagy címmel.

*

Ha egy szolgáltatás ingyenes, a termék te vagy
Miért hallgatott el a Yuhar? (Munkanapló 1.0)

Talán hosszabb ideje tervezzük már az újraindulást, mint amennyi ideig aktívan működött a honlapunk... Vagy valami ilyesmi. Nos, amikor 2018 márciusában elindítottuk a Yuhart, Barlog Karcsival még egymás mellett ültünk, egy első emeleti közös irodában, úgy könnyű volt aztán bármit is megbeszélni, eldönteni, majd pedig cselekedni, mondhatni, áldott állapot. Később aztán azonban más és más irányban vezetett az utunk tovább, s hamarosan már nemhogy nem egymás mellett, de még csak közös irodában sem ücsörögtünk munka közben, ami ugyan az egymás közti kommunikációt megnehezítette ugyan, de a lelkesedésünket, az elszántságunkat nem tudta letörni. Folytattuk hát így is tovább... Nem tudom, Karcsi nevében nem nyilatkozhatok, de az első törést az én személyes lelkesedésemben az okozta, amikor egyszer csak arra figyeltem fel, hogy néhány szolgáltató, amelyben addig fenntartások nélkül megbíztunk, egyszerűen csak kiherélte a korábbi anyagainkat. Ebből is ered a mai cikkünk címe: Ha egy szolgáltatás ingyenes, akkor a termék te vagy.

Mielőtt nekiveselkednénk annak, hogy belegabalyodjunk történetünk ügyes-bajos dolgaiba, illetve eltévedjünk az események kibogozhatatlan és átláthatatlan labirintusában, egy olyan megakvízt ajánlok most olvasóink figyelmébe, amely még a Yuhar szünetelése idején készült, néhány évvel ezelőtt, ugyancsak egy ingyenes szolgáltató szerverén, ezért csak remélni tudom, hogy még egy ideig elérhető lesz. Használja ki mindenki a lehetőséget, amíg még lehet...

Kérem, hogy megfontoltan válaszoljanak a kérdésekre, de ne Google-keresések segítségével, hiszen az nem igazi megfejtés, hanem leginkább csak csalás és önámítás.

Kérem továbbá azt is, hogy csinálják végig a kvízt, és a végén, ahol a rendszer kéri, adják meg az e-mail címüket is, mert a megfejtők között könyvjutalmakat sorsolunk ki.

Jó szórakozást kívánok minden kedves olvasónknak!

Nos, ha egyszer már eljutottunk idáig...

Akkor most próbáljuk meg komolyan venni magunkat.

A Yuhart anno önerőből, saját pénzből, s elsősorban lelkesedésből, elkötelezettségből indítottuk el, ez pedig együtt járt azzal, hogy szerény megoldásokat kellett alkalmaznunk, hiszen nem állt mögöttünk semmiféle intézményi háttér, közpénzekkel feldagasztott/felduzzasztott folyószámla, propagandagépezet vagy bármi más, ami biztos alapokat jelenthetett volna. S mivel mindent saját zsebből, gyakorlatilag a konyhapénzből elcsenve fizettünk, igyekeztünk hát költségkímélő megoldásokat használni. Ebből következett, hogy igénybe vettünk olyan ingyenes szolgáltatásokat is, mint a YouTube, a Scribd vagy az Issuu. És természetesen: mások...

Ingyenes szolgáltatók és az általuk nyújtott szolgáltatások... A Scribddel már korábban is voltak keserű tapasztalataim – a 2016 előtti szkennelt és rendszerezett sajtógyűjteményem, vagyis több száz órányi munkám eredményét vélhetően egy gombnyomással tüntették le a világ(háló) színéről egyik pillanatról a másikra –, ezért ezt a szolgáltatót csak a megfelelő távolságtartással használtuk. Az Issuu jónak tűnt, és ráadásul ugyanazon az addigra már megismert elven működött, mint az itt említett előző, a kistestvére, felhasználóbarát módon, egyszerű kezelőfelülettel, ám látványos – és legfőképp: praktikus – eredménnyel a beillesztett anyagoknál.

Egy ideig rendesen is működött ingyenes szolgáltatóként az Issuu, és használtuk is ezerrel, alaposan exploatáltuk, kihasználtuk a honlap által biztosított lehetőségeket – és mindezeket következetesen beépítettük a Yuhar anyagaiba –, hamarosan azonban elkezdtek érkezni tőlük a mindenféle hurráoptimista hangvételű e-mailek. Azt írták, hogy milyen különleges alkalom, egyedülálló lehetőség, special offer, most vagy soha, megfogtuk az Isten lábát, ennél jobb lehetőséget aztán sehol a világon soha  nem fogunk sem találni, sem kapni, most aztán az egész golyóbis a feje tetejére állhat... A nagy hurráoptimizmusnak persze az volt a végkicsengése, hogy vagy fizetsz, vagy meghalsz. Válts most prémium szolgáltatásra! De én nem akarok prémium szolgáltatásra váltani, nagyon is megelégszem azzal, ahogyan eddig használtam! Még három  napig van lehetőséged arra, hogy a prémium szolgáltatást válaszd, és akkor te leszel a legnagyobb király a földkerekségen! Deadline! A határidő letelte után pedig, mivel nem kértünk a prémium szolgáltatásból, lenullázták az addigi munkánkat, ha nem is olyan durván, mint a korábbi tevékenységem esetében, még a Yuhar előtti időkben, a Scribd. A cikkeinkbe beillesztett PDF-fájlok attól kezdve nem voltak lapozhatóak, a bemutatott újságokat pedig csak az Issuu oldalát lehívva érhették el a látogatóink. Ha egy szolgáltatás ingyenes, a termék te vagy! Így lettünk mi selejtes termék első körben az Issuu közreműködésének köszönhetően...

Olyanok ezek a honlapok, mint a drogdílerek. A beetetés fázisában kezdetben még ingyen adják az árut, de amikor már rászoktál és függő lettél, akkor bizony megkövetelik a pénzüket. És keményen bevasalják rajtad annak az árát is, amit korábban ingyen nyomtak a kezedbe.

Ahhoz persze, hogy lábra tudjunk állni – vagyis újraindulni –, nem elég emelt fővel szembenéznünk a problémákkal és kihúznunk magunkat, de le is kell porolnunk az öltözékünk. :-) Vagyis: át kell néznünk a régi anyagokat, és helyreállítani az okozott károkat. Lehetőleg oly módon, hogy ne fordulhasson elő velünk még egyszer semmi hasonló. Ezt igyekszem most szépen lassan elkezdeni.

A legmegtépázottabb anyagaink egyike lett az Apunk a Spunk! című összeállítás, amelyből eltűnt az egy óra és negyvennégy perces videó, valamint három PDF-fájl is, tehát szinte alig maradt meg benne valamicske mindabból, amit meg szerettünk volna mutatni olvasóinknak. Labdarúgó-világbajnokságot játszottak ugyanis 1982-ben, akkor épp Spanyolországban – Long live Naranjito! –, és 2018-ban is, akkor pedig Oroszországban, amikor a régi eseményekről írtunk. De labdarúgó-világbajnokságot játszanak majd az idén nyáron is, ezúttal az Egyesült Államokban, Kanadában és Mexikóban, amikor igyekszünk rendbe rakni a régi dolgainkat. A spanyolországi vébé volt az első, amelyen negyven csapat vett részt, és az idei lesz az első, amelyen már negyvennyolc válogatott lép pályára.

Történt pedig, hogy 1982-ben, a valenciai Spanyolország-Jugoszlávia mérkőzésen a dán Henning Lund-Sørensen játékvezető gyakorlatilag elcsalta a meccset a házigazdák javára, aminek köszönhetően a délszláv válogatott nem jutott tovább a csoportkörből. A mérkőzés felvétele korábban még elérhető volt a YouTube-on, ezért azt onnan illesztettük be az összeállításunkba. Csak hát a FIFA-ra nem számítottunk...

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség ugyanis nagy általánosságban nem tiltja az égisze alatt lejátszott régi mérkőzések felvételeinek terjesztését, tárolását, megosztását, hiszen ez még jót is tesz a brandjének, kivételt csak az olyan vitatott – mondhatni botrányos – esetekben tesz, mint amilyen ez a spanyol-jugoszláv meccs is volt. A nyilvánvalóan elcsalt, megbundázott, vitára okot és alkalmat adó meccsek esetében azonban rögtön előkerül a szerző jogokra való hivatkozás... A szerzői jogokkal való hivalkodás!

Így hát a YouTube-ról eltávolították a videót, amit mi is felhasználtunk.

Javítom hát most ennek a régi cikkünknek ezt a hibáját – másik szolgáltatóról linkelem be az archív felvételt –, de a mérkőzés rögzített anyagát akár itt is megtekinthetik olvasóink:

A Spunk novosti, az újvidéki magyar kiadóház, a Forum szerb nyelvű képregényújságja abban az évben sorozatot közölt a címlapján, amelyben bemutatta Jugoszlávia válogatottjának csoportkörös világbajnoki ellenfeleit. Az elcsalt valenciai mérkőzés és a kiesés után azonban ez a széria nyomban félbe is szakadt... Talán ezt sem mondhatjuk véletlennek. Ugyanebben az Apunk a Spunk! című összeállításunkban PDF-formátumban tettük közzé azt a három lapszámot is, amelyet Honduras, Észak-Írország és Spanyolország válogatottjának fotója ékesített. Ma már ezek is hiányoznak a 2018-as publikációból. Most ezek közlését is frissítem egy másik tárhelyről, ugyanakkor pedig itt is átlapozhatják ezeket olvasóink:

Nem sokkal később két frissítést is „kiadtunk” az Apunk a Spunk! című összeállításunkhoz, amelyek ITT és ITT érhetőek el. Most mindkettőben pótolnunk kellett a Sunk novostinak azokat a lapszámait, amelyek az Issuu nagyvonalúságának köszönhetően vesztek el belőle időközben. Egyelőre itt tartunk most, szépen lassan haladunk tovább a toldozgatás-foltozgatás rögös útján. Addig is pedig, amíg ezzel bíbelődünk, időközben egy színház- és sajtótörténeti puzzle-játékra hívjuk olvasóinkat. Kilenc évvel ezelőtt, 2017 decemberében ugyanis a Szabad Magyar Szó számára készítettünk egy feladványt, amelyben az Újvidéki Színház akkori bemutatójára reflektáltunk. A társulat Christopher Marlowe II. Edward vészterhes uralkodása és siralmas halála című művét vitte színre Lénárd Róbert rendezésében. Az előadás címszerepében Puskás Zoltán színművész tért vissza a színpadra. További szereplők: Mészáros Árpád (Gaveston / Lightborn), Jankovics Andrea (Izabella), Pongó Gábor (Rice ap Howel), Banka Lívia (Lady Mortimer), Gombos Dániel (Mortimer), Giricz Attila (Idősb Spencer), Ozsvár Róbert (Spencer), Kőrösi István (Kent), Német Attila (Stratford), László Judit (Margaret) és Szalai Bence (Eddy). A játékunkban feldolgozott felvételen Puskás Zoltán látható II. Edward szerepében. A puzzle kirakási szintideje három perc… Minden kedves olvasónknak nagyszerű szórakozást kívánunk hozzá!

S miközben az apró puzzle-darabkákat rakosgatjuk, addig se feledjük: ha egy szolgáltatás ingyenes, a termék te vagy...

(Yuhar, 2026. május 11.)

A Babitsék hálószobájának kulcslyukánál koslató utókor kíváncsiságának kielégítésére…

A Yuhar közli Szabó Palócz Attila írását A Babitsék hálószobájának kulcslyukánál koslató utókor kíváncsiságának kielégítésére… címmel.

*

A Babitsék hálószobájának kulcslyukánál koslató utókor kíváncsiságának kielégítésére…
Tanner Ilona, alias Török Sophie arca a fenyőágak között, avagy a Landwirtschaftsausstellung nyomában

Az alábbi összeállításunkkal tulajdonképpen kerekre zárunk most egy történetet. A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatában két évvel ezelőtt megjelent írások felidézéséhez ugyanis egy másik, korábbi ciklusunk vezetett el bennünket tavaly, az év végén. Néhány napon készítünk majd erről egy alapos, tényfeltáró leltárjegyzéket is... Addig azonban hadd mondjuk itt el, hogy Conrad Keller nagyszabású – és nagyszerű! – műve, A tenger élete 1897-ben, alig két esztendővel az eredeti német nyelvű megjelenés után látott napvilágot magyarul, ezért a Yuhar kronológiájában ezt az összeállításunkat most ehhez az évszámhoz igazítjuk. Előző összeállításunkat itt érhetik el olvasónk:

A cikóriába ojtott tájra eszmélő festőművészet

Laza kóválygásaink időben és térben - amelyekhez már hozzászokhattak rendszeres olvasóink - most aztán várhatóan az alábbiakban válnak majd igazán csak hektikusakká. Mondom is, hogy miért: a múltból, nagyjából negyven év távlatából, 1976-ból fürkésszük a jövőt; azt a jövőt, amelyet azonban időközben már meghaladtunk... Vagyis 2000-et.

A Családi Kör 2017. december 7-i számában a Képhistóriák rovata két anyagból állt össze, amelyek – legalábbis az eredeti szerzői szándék szerint – szépen kiegészítették egymást: az első komoly és történelmi távlatokba, messzeségekbe ívelő volt, míg a másik inkább csak vicces, könnyed és szórakoztató szeretett volna lenni:   

 

A fülesmedúza és a díszdoktor találkozása

Conrad Keller nemcsak zoológusként volt nagyszerű, de kiváló festőművész is válhatott volna belőle 

 

„A medúzákkal egészen új és alakokban gazdag állatkörbe léptünk, melynek mai ágai is vannak úszó alakokkal, de egyúttal nagyszámú ülő fajt is magában foglal” – írta A tenger élete című nagyszabású munkájában Keller Konrád, vagyis eredeti nevén Conrad Keller zoológus, a zürichi egyetem tanára. Kötetét Csopey László fordításában 1897-ben adta ki Budapesten, magyar nyelven az 1872-ben indult Természettudományi Kiadó-vállalat, amelynek sorrendben ez volt a hatvanadik kiadványa. Az eredetivel egybevetette: Paszlavszky József. 

Keller kötetének magyar változata kétszázhetvenegy ábrát és tíz színes táblát is tartalmazott, utóbbiak egyike mai Képhistóriánk tárgya. A nyolcas tábla címe: Medúzák a Földközi-tengerből. Balra fent: Himanthostoma loriferum; jobbra fent: Aurelia aurita (vagyis a ma használt egyszerűbb nevén: fülesmedúza); alul: Cassiopea polypoides. 

Conrad Keller nemcsak nagyszerű zoológus, korának kiemelkedő természettudósa volt, de sokoldalú személyiség, akinek képzőművészeti tehetsége is megmutatkozott kötetében: a táblákon látható ábrázolásokat ő maga készítette a bemutatott élőlények élő példányai alapján. Mint írta: „Testök rendesen szigorúan sugaras alkotású és a sugaras jellemtől való eltérés ritka; az általános alakjok harang, ernyő vagy erősen lapított korong, melyen a középen levő száj, ellentétben az ülő polipokéval, kevés kivétellel lefelé van fordítva.” 

Kellert a zürichi egyetem 1920-ban díszdoktorává avatta. A nagyszerű tudós két hónappal a nyolcvankettedik születésnapja után hunyt el 1930-ban. Érdekességként említhetjük itt, hogy A tenger élete című munkájának előszavát 1895 húsvétján keltezte, tehát az eredeti német nyelvű és a magyar változat megjelenése között akkoriban szűk két év is alig telt. 

 

Szőrös tükörtojás

 

Ez persze csak „egy jól irányzott” optikai csalódás, hiszen a képen valójában egy összetekeredve pihengető, henyélő, lustálkodó, heverésző macska látható, a jószág testén pedig, amit a tojássárgájának nézhetnénk, kérem tisztelettel, az ott nem más, mint egy narancs. Ezernyi ehhez hasonló vicces fotó kering az interneten, elsősorban a Facebook közösségi portálon. S általában jellemző az ilyen felvételekre, hogy ha egyszer elszabadulnak, akkor később már szinte mindig teljességgel megállíthatatlannak bizonyulnak, megosztások százai jelzik útjukat, meg persze azt is, hogy az embereknek, a felhasználóknak tetszik az ilyesmi. Bízunk hát benne, hogy olvasóink is örömmel fogadják most tőlünk…

Mire pedig felocsúdnánk ámulatunkból, a számlálhatatlan és követhetetlen mennyiségű megosztásnak hála, máris szinte mindenki látta, nem lehet ezt megúszni. Nem lehet a fényképek nagy globális körforgásából kimaradni. Így jutott el hozzánk is az itt látható kép, s ekként is adjuk most tovább közszemlére téve…

Egy héttel később, 2017. december 14-én ugyancsak két anyaggal jelentkezett a Képhistóriák rovata: ekkor előbb egy szép és nemes horvát szokás, hagyomány előtt tisztelegtünk, majd pedig egy korábbi, épp ehhez a témánkhoz vezető ígéretünknek is eleget tettünk... Jobb és kellemesebb ugyanis beváltani az akár könnyelműen és átgondolatlanul megfogalmazott ígéreteket is, mint megpróbálkozni annak a szónak a kiejtésével, hogy Landwirtschaftsausstellung:  

 

Mert emlékezni jó…

Feszty Árpád, akárcsak a korabeli osztrák-magyar elit nagy része, szívesen töltötte idejét a tengerparti Lovran városában 

 

A horvát az egy büszke nép. És büszke a magyarokkal közös történelmére is. Mi sem bizonyítja ezt jobban és szemléletesebben, mint hogy a horvát tengerpart településeit járva rendre különféle emléktáblákba botlunk, amelyek jelentős magyar személyiségek helyi kötődéseinek, látogatásainak állítanak emléket. Az Abbázia melletti üdülővárosban, Lovranban – olaszos nevén: Lauranában – hunyt el 1914-ben a neves magyar festőművész, Rehrenbeck Árpád Szilveszter, vagy ahogyan manapság mi már sokkal jobban ismerjük, Feszty Árpád, a jelenleg Ópusztaszeren látható, A magyarok bejövetele című nagyszabású alkotás, vagyis a Feszty-körkép megálmodója és kivitelezője. Emlékét 2003 óta őrzi emléktábla a tengerparti városban. 

Habár manapság Abbázia jóval ismertebb és idegenforgalmilag frekventáltabb helyszín, mégis Lovran volt ez első települések egyike az Isztriai-félszigeten. A libur nép élt itt, amikor a régi rómaiak elfoglalták, de uralták egy-egy időszakban a keleti gótok és a bizánciak is. Több, a római kortól évszázadokon át hozzánk egyre közelebb datálódó korábbi említése után 1153-ban, a szicíliai normann király szolgálatában álló arab történetíró, Abu Abdalláh al-Idríszi A vágyakozónak gyönyörködtetése – A világtájak átszelése című, az akkor ismert világot leíró művében Al-Wranah néven említette a települést, amelyet gazdaságilag fejlett, kereskedelemmel rendelkező városként írt le. 

A Monarchia idején Lovran az osztrák-magyar elit egyik kedvelt nyaralóhelye volt, így egyáltalán nem csoda, nem kirívó eset – vagyis nincs abban semmi különcség –, hogy Feszty Árpád is szívesen töltötte itt az idejét. S akkoriban még a tengerparton haladó villamoshálózat kötötte össze a várost Abbáziával és a környező településekkel. Ennek sajnos, ma már a nyomai egyáltalán nem fellelhetőek, a síneket leaszfaltozták, ezek helyén – ezek felett – halad az országút, amelyen nyaranta a magyar turisták is az autópálya felé igyekeznek. 

A városban azonban a történelmi kötődéseknek megfelelően nemcsak magyar, de olasz, osztrák, lengyel és egyéb emléktáblákat is szép számmal találunk. Mert a horvát büszke nép. Így hát büszke a történelmére is. Mi sem természetesebb hát a számukra annál, mint hogy megbecsülik annak emlékeit. 

 

A szakállas eljövetele

Az ígéret szép szó, de a Landwirtschaftsausstellung még szebb 

 

Hosszabb sorozatban dolgoztuk fel az idén júliustól szeptember végéig összesen tíz részben a hatvan évvel ezelőtt, 1957-ben indult vajdasági magyar gyermeklap, a Buksi történetét. A ma már rendszerint legendásként felemlegetett újság első száma december 26-án jelent meg, tehát az igazi születésnapot azonban majd csak most, néhány hét múlva ünnepeljük. Mint a nyáron már jeleztük is, sajtótörténeti sorozatunkban a jelentős jubileum valódi dátumán egy rész, egy epizód erejéig még visszatérünk a témához, ez pedig a Családi Kör december 28-i számában esedékes. A széria eddig megjelent utolsó részében úgy fogalmaztunk, hogy „…időközben is érdemes lesz figyelmesen olvasni lapunkat, mert teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, időről időre bemutatunk majd addig is egy-egy rövidebb […] képregényt, amely eredetileg a Buksi régi számaiban jelent meg.” Márpedig, ahogy mondani szokás, az ígéret szép szó… 

S mi tartjuk is magunkat hozzá! Mert az adott szó kötelez… 

Nyári sorozatunkban már írtunk arról is, hogy A szakállas című képregénysorozat főhőse a Buksi 1958. január 2-án megjelent második számában tűnt fel először a lap oldalain. Most az ő megjelenését, debütálását idézzük fel Képhistóriáinkban, azzal a nem titkolt üzenettel, hogy már csak két hét, és a Buksival foglalkozó sorozatunk is újra jelentkezik… 

Olvassák, keressék az év végén is a Családi Kört!

Mindezek után egy hét szünet következett a Családi Körben a Képhistóriák című rovat életében, majd pedig 2017. december 28-án Babits Mihály emléke előtt tisztelegtünk:  

 

Babitsék karácsonyai

Török Sophie szinte az őrületbe hajszolta magát a gyermek utáni vágyakozásban, a család szenvedéstörténete azonban egy váratlan fordulattal, rendhagyó módon ért véget 

 

„Mit akarsz? Hová sietsz? Talán / azt várod hogy a fal aminek nekirepülsz / mint gyermekjátékot rugója, visszadob / utadnak elejére ahelyett / hogy az Idő fenéktelen / gödrébe suhintana?” – tette fel a kérdést Babits Mihály A felnőtt karácsony című versében. S talán érdemes elgondolkodnunk ilyenkor, ünnepek táján azon is, hogy mit várunk mi, felnőttek a karácsonytól. Illetve miben jelent számunkra mást, mint egykor, hajdan – ahogy mondani szoktuk: „megboldogult” – gyermekkorunkban. Babitsék magánélete szinte teljesen ismert, hiszen már évtizedekkel ezelőtt megjelentek a naplók, így még a hálószobatitkaik is kínos részletességgel nyilvánosságra kerültek. Az utókor szemérmetlenül ott koslat hálószobájuk kulcslyukánál. 

Csak hát ugyanez az utókor szem elől téveszti, hogy Babits felesége, Tanner Ilona éppen azért foglalkozott olyan részletesen a naplójában a szexuális életükkel, azért számolgatott oly aprólékosan, mert gyermekre vágyott, a terhesség és az anyai örömök azonban nem adattak meg neki. Babits Mihály és Tanner Ilona – akit Török Sophie néven jegyez az irodalomtörténet (s mint olyan, nem tévesztendő össze Kazinczy Ferenc feleségével) – 1921. január 15-én házasodott össze, alig háromhavi ismeretség után. Feljegyezték róluk azt is, hogy addig mindössze hét alkalommal találkoztak. A nő nemcsak felesége, hanem később ápolója, sőt, múzsája is volt a mindig befelé forduló Babitsnak. Gyermekre vágytak, különösképp Ilona, de talán épp egy korai abortusza miatt (amihez külügyminisztériumi főnökének zaklatásai vezettek…) nem tudott teherbe esni. Különös aktualitást ad hát mostanság ennek a történetnek a még mindig igen heves érzelmeket felkavaró, épp a napjainkban zajló és egyre inkább kibontakozó, egyre több régi esetet a felszínre hozó és az érdeklődés középpontjába állító, több közismert és népszerű művészember erkölcsi és szakmai bukásához vezető szexuális zaklatási botránysorozat… 

Az Asszony a karosszékben című versében, 1926-ban Török Sophie így sírta el bánatát: „…És én még / anya sem voltam!… / mit vétettem én? hogy minden / nyüzsgő életek között e néma / bölcs mennybolt alatt a borzas / kotlót irigylem! Betelt / élete kéjes nyugalmát: amint / meleg szárnyai alá / rejtegeti tengernyi csibéjét.” S mint ebből is láthatjuk, minden vers egy kis élettöredék is egyben, s így, ha valami kimaradt volna a naplókból, a költeményekből nyugodtan kiegészíthető. Hiszen itt tetten érhető minden, a vívódás, az asszonyi tépelődés, a kétségbeesés és az elkeseredés. 

Történt pedig, hogy cselédjüket Sophie öccse, Tanner Béla teherbe ejtette. A kicsi 1928. március 12-én jött világra, a gyermektelen házaspár pedig örökbe fogadta, Babits Ildikó néven anyakönyvezték és saját gyermekükként nevelték. Vele teljesült be Török Sophie álma. Babitsék útja a gyermektelenségtől eddig a fordulatig egy valóságos passió. Török Sophie kis híján az őrületbe hajszolta magát… Szenvedéstörténet, amelynek végkifejletében egy drámai csavarral oldódott meg a helyzet. Mai képünk a családi fotóalbumból való, itt pózolnak rajta immár mindhárman, Babits Mihály a már nagyobbacska Ildikóval, és Tanner Ilona, alias Török Sophie arca a fenyőágak között. Márpedig, ha egy kérdéssel kezdtük mai elmélkedésünket, akkor figyeljük meg most, oly sok év távlatából az arcukat: onnan aztán leolvashatjuk a mély és őszinte válaszokat… 

A hangulat és a kép kompozíciója mindent kifejez. Ahogyan az idézett vers későbbi strófája is megfogalmazta: „A gyermek megnőtt s szép játékjait / elrugta. (…) A szív hideg és kemény mint a föld. / Tudjuk már hogy ölni s halni születtünk.”

 

A Buksi című újság, vagyis a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek legendás vajdasági magyar gyermeklapjának második számában, 1958. január 2-án debütált A szakállas című képregény:

 

A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatának 2017-ben megjelent epizódjait egybefűzött gyűjteményként itt találhatják meg olvasóink:

 

A mai összeállításunkban idézett cikkek a Családi Kör alábbi számaiban jelentek meg:

(Yuhar, 2019. január 17.)

Tévelygések és kalandozások térben és időben

A Yuhar közli Szabó Palócz Attila írását Tévelygések és kalandozások térben és időben címmel.

*

Tévelygések és kalandozások térben és időben
„Sohse nyugtalankodjatok . . . . a mi vérünket hányja”, avagy különböző korok rangos és neves művészeinek, tudományos elméinek síron túli találkozása

Azt hiszem, az alábbi összeállításunk a legszemléletesebb bizonyítéka annak, hogy a Családi Kör című hetilap valójában véletlenül, véletlenszerűen indult Képhistóriák című rovata 2017 októberének végére vetkőzte le kezdeti esetlegességét – és az ezzel tagadhatatlanul együtt járó esetlenségét is –, ekkorra alakult ki valamiféle körvonalazódó és értékelhető arculata, s ekkor már nem csak más, korábbi publikációkból – elsősorban a Szabad Magyar Szóból – átvett, átemelt írásokra és képekre támaszkodott, hanem egyfajta sajátos, a saját öntörvényűségére alapozó koncepció mentén kezdett működni. Immár önálló, saját, direkt ennek a rovatnak a számára készült írásokkal is. Az alábbi összeállításunkban például csak egy olyan anyag található, amelynek volt valamiféle előképe más helyeken is... Mivel az itt idézett egyik írás, afféle „gúnyirat”, amelynek Emich Gusztáv könyvkereskedő, kiadó és nyomdász volt a szenvedő alanya, 1868. június 28-án jelent meg a Borsszem Jankó című szatirikus lapban, a Yuhar kronológiájában ezt az összeállításunkat ehhez az évszámhoz időzítjük.

Előző összeállításunkat itt érhetik el olvasónk:

Egy furcsa, szokatlan és legfőképp kanalizálhatatlan kollegiális kapcsolat emlékképei

A Családi Kör című hetilap egyik rovata, a Képhistóriák nyomán megkezdett időutazásunk folytatódik: az alábbi összeállításunkban felkeressük Márai Sándor San Diego-i otthonát, s ha nem is ott helyben, a szomszédos templom udvarában, de egy kontinenssel idébb megtaláljuk a kulcs helyét is; Móra Ferenc költészete nyomán indulunk pajzán kalandozásra zsenge fiatal lányok ölelésében, majd pedig az amerikai Tennessee Williamsre emlékezünk; végül pedig Görgényi István festőművész alkotásait csodáljuk meg...

A Családi Kör 2017. október 26-i lapszámában például egy akkoriban még egészen friss, alig néhány hónappal korábbi eseményre reagált a Képhistóriák rovata:  

A tiltakozás alakváltozásai

Elégedetten nyilatkozott a G20-csoport júliusi, hamburgi találkozóján elért eredményekről, de Angela Merkel német kancellár ezzel együtt is vállalta a felelősség rá eső részét a tanácskozás idején történt utcai zavargásokért. A politikus az idén nyáron egy tévéinterjúban elmondta, hogy nem egyedül határozott arról, hogy Hamburgban tartsák meg a csúcstalálkozót, de részt vett a döntés meghozatalában, a tanácskozást pedig az általa vezetett szövetségi kabinet a hamburgi kormánnyal – vagyis a tartományi rangú város vezetésével – közösen szervezte. 

A balhét valakinek mindig „el kell vinnie” – jut eszembe minderről. Már persze, ha balhé van… Márpedig, szó se róla, mindig akad egynéhány bajkeverő, aki csináljon. Aki csak arra vár, hogy csinálhasson… Akármennyire is vállalta tehát Angela Merkel a felelősséget a történtekért, tény, hogy civilizált módon is lehet tiltakozni, protestálni. Akármiről legyen is szó… Vagyis nemcsak randalírozva, autókat gyújtogatva, egy egész várost és annak életét felforgatva, polgárháborús helyzetet teremtve fejezheti ki a(z ellen)véleményét az, aki valóban másként gondolja… 

A hamburgi randalírozók persze nem gondoltak semmit sem másképp, s kifejezni is leginkább csak a tehetetlen dühüket akarták, amit képtelenek kanalizálni… Rovatunkhoz éppen ezért most egy olyan fotósorozatból választottuk ki az itt látható két felvételt, amely a méltóságteljes, civilizált, művészi értékű tiltakozás pillanatait, immár megrendezett jeleneteit örökítette meg. Ha valamit, hát ez az, amit igazán meg tudunk becsülni! Azt pedig, aki csak macskaköveket hajigálni, autókat gyújtogatni, a rendőrséggel háborúzni – magyarán: balhézni – utazott az idén nyáron a német városba, egyáltalán nem. 

Art of Protest – olvashattuk júliusban a képek alatt. Vagyis magyarul: A tiltakozás művészete. S mennyivel szebb ez így, nemde? Érezhetően megvan benne az emberi méltóság, amit oly gyakran szeretünk feltételezni magunkról, még ha a legtöbbször a nyomába sem érhetünk; sőt, nemcsak az ellenfél, de önmagunk megbecsülése is. Ami a macskakő-hajigálásban és miegyebekben, kiegyebekben bizonyossággal fel nem lelhető… A július elején történt zavargásokért, ezekért az „elfogadhatatlan dolgokért én is éppen úgy felelős vagyok, mint Olaf Scholz (Hamburg első polgármestere), és nem is bújok ki a felelősség alól” – mondta az említett tévéinterjúban Angela Merkel. Arra az újságírói felvetésre reagálva pedig, hogy Scholz bocsánatot kért a hamburgiaktól a zavargásokért, azt mondta, hogy határozottan elítéli a történteket, és köszönettel tartozik a rendőröknek a munkájukért. Történt mindez ugyanakkor, amikor Merkel pártja, a jobbközép CDU hamburgi szervezete épp Olaf Scholz távozását követelte. A kancellár ezért úgy fogalmazott, hogy az elnökség és a választmány – a hamburgi tagok kivételével – kiáll Scholz mellett. Hozzátette: pártelnökként személyesen is elmondta a hamburgi szervezet képviselőinek, hogy nem helyesli a követelésüket. Azonban a CDU „sokszínű párt”, amelyben mindenki önállóan alakíthatja ki álláspontját – jegyezte meg. 

A tizenkilenc legnagyobb fejlett és felzárkózó gazdaságot, valamint az Európai Uniót összefogó G20-csoport vezetőinek találkozója „tartalmilag nagyon fontos volt”, mert a nemzetközi közösséget a párbeszéd-képtelenség fenyegeti, de Hamburgban mégis sikerült letisztázni sok fontos ügyet. Azokban a kérdésekben pedig, amelyekben mégsem tudtak konszenzust kialakítani, legalább nyíltan kimondták, hogy nincs egyetértés; politikai/politikusi körökben ez is ritkaságszámba megy. „Ennyiben nagyon elégedett vagyok a csúcstalálkozóval” – mondta Angela Merkel. 

Az immár tizenkét esztendeje hivatalban lévő kancellárt az ARD országos német köztelevízióban júliusban sugárzott interjúban megkérdezték arról is, hogy kitölti-e a következő négyéves ciklust, ha a szeptemberi szövetségi parlamenti választások után is megőrzi a kormányfői tisztséget. Hát igen, ezen már túl vagyunk, a választási eredményeket is ismerjük, Merkel marad… A kancellár azonban már a nyáron megerősítette, hogy az újabb törvényhozási ciklus végéig, vagyis 2021-ig folytatni akarja a munkát. Mint mondta, senki sem ura teljes egészében az élete alakulásának, és senki sem tudja, hogy mit hoz a jövő, de mindenképpen további négy évre vállalja a megbízatást, ha tisztségében maradhat. Ehhez kívánunk most neki ezúton is jó egészséget! 

A július 7-én és 8-án megtartott G20-csúcs idején zajlott zavargásokban csaknem ötszáz rendőr megsebesült, és a hatóságok őrizetbe vettek több mint kétszáz tüntetőt. Akárhogy összegezzük is a történteket, annyi mindenképp egyértelmű, hogy nem érte meg… 

A tiltakozás méltóságteljes formáival és módszereivel sokkal többet értek el azok, akik az itt látható képeken szerepelnek, illetve, akik – rendezőként-e vagy szervezőként, egyre megy – megkomponálták ezeket a jeleneteket… Mert ezek teljes értékű jelenetek, még ha valóságból, a realitásból vettük is. Ugyanígy lehetnének akár egy filmből vagy színházi előadásból is. A művészet teret nyert az utcákon, és nemcsak azokkal szemben diadalmaskodott, akik ellen a valós tiltakozása szólt, hanem azok felett is, akik ugyanilyen célzattal, de elhibázott módszerekkel randalíroztak a külvilág, a kívülállók, a semlegesek elborzasztására. 

 

Egy héttel később, 2017. november 2-án viszont több mint száz, vagy ha akarjuk, hát akár bő kétszáz évre is visszatekintett a Képhistóriák rovata a múltba:  

 

„Feleljen róla Szent Péternek”

Egy magyar lapkiadó görbe tükörben, avagy Emich Gusztáv kigúnyolása 

November 3-án, vagyis holnap ünnepelhetné kétszázharmadik születésnapját Emich Gusztáv (1814–1869) könyvkereskedő, kiadó és nyomdász, ha persze ennyire ritkamód hosszú életű ember lenne, illetve lett volna. Mint ahogyan nem volt… Isten nyugosztalja! 

Őt ábrázolta az 1868. június 28-i számának címlapján publikált karikatúráján a Borsszem Jankó című szatirikus lap. S habár ez még csak az újság első évfolyama volt, bizony nemcsak a korabeli magyar lappiacon, de a közéletben is új, addig szokatlan jelenség volt ez a kiadvány, nem is mindig tudták hova rakni, hova tenni, hogyan értékelni már az indulása idején sem. Már a megjelenése, feltűnése pillanatában sem… Így hát önmaga szokásait, önmaga hagyományait (magyarán: az arculatát…) is magának – illetve a lap szerkesztői gárdájának – kellett kialakítania. A politikai megítélése pedig ezerféleképp változott fennállásának későbbi évtizedi alatt is, leginkább annak függvényében, hogy épp ki érezte találva, illetve sértve magát a karikatúrák, az élcelődés céltáblájává, vagy éppen gúny tárgyává válva. Ahogy mondani szokták, az 1868-ban indult „legnépszerűbb dualizmuskori élclap”, a Borsszem Jankó – amely Ágai Adolf főszerkesztő gondozásában került az olvasók asztalára – elsősorban művészi igényű karikatúráival és szatirikus írásaival hívta fel magára a figyelmet. Itt szólok: jelentős jubileumot ünnepelhet hát jövőre a magyar sajtótörténet, ugyanis 2018-ban lesz a Borsszem Jankó indulásának százötvenedik évfordulója. Kár, hogy akárcsak Emich Gusztáv kiadó sem élte meg a kétszázharmadik születésnapját, úgy az élclap sem tartott ki ilyen sokáig… 

A Borsszem Jankó ötven év alatt több mint kétezer fős viszonylag állandó olvasótábort szervezett maga köré – szép, tiszteletet parancsoló példányszámmutató volt ez az adott kor viszonyai közepette –, később pedig a csökkenő népszerűség mellett is egészen 1938-ig rendszeresen megjelent. Ágai Adolf, az újság első főszerkesztője beszélt egy alkalommal arról, hogy a Borsszem Jankó születése az akkoriban kormányzó Deák-párthoz, egészen konkrétan Andrássy Gyula miniszterelnökhöz kötődött, aki látva az Üstökös és a Bolond Miksa című lapok baloldali – tehát ebben az időszakban ellenzéki – fordulatát, egy olyan élclapot szeretett volna létrehozni, amely válaszol a negyvennyolcas alapokon politizáló és a kormány munkáját bíráló körök támadásaira. Nos, másfél évszázad távlatából talán rámondhatjuk ma már erre, hogy tette ezt nem kis sikerrel… 

Ennek szellemében minden szám címlapján egy-egy nagyméretű színes karikatúra jelent meg, amelyhez a kísérőszöveget a második oldalon találhatták meg az olvasók. Emich Gusztávról például ezt írták 1868. június 28-án: „Ezen eős nemes család létezése constatálva van mind Emewke (olv. Emőke) vára romjainak létezése, mind a »Budapesti Közlöny« junius 23-ki száma által – melynél fogva ezen várnak Emich Gusztáv senior által a majoresco többi ősi birtokaihoz való annectálása törvényesittetik. Ezen aristocraticus múlt, jelen és jövő mellett is: Emewkey Gusztáv kiválóán szabadelvű gondolkozással bir, legalább a szabad sajtónak hű barátja, a mennyiben évtizedek óta szabadon sajtolja – az Írókat. Vas Gereben – feleljen róla Szent Péternek – crudelis viczczet mondott egyszer Emichre. 

Azon aggasztó hir járt, hogy a magyar nyomdászok legkiválóbbja, vérhányásba esett. 

Nekünk, kik őszinte részvéttel említettük előtte a balesetet, igy felelt nedélyesen: 

– Sohse nyugtalankodjatok . . . . a mi vérünket hányja.” Ezekért a sorokért, valljuk be, Emich Gusztáv vélhetően nem zárta a lelkébe szeretettel a Borsszem Jankó szerkesztőgárdáját…

A következő lapszámban, 2017. november 9-én pedig ismét két rövidebb anyagból állt össze a Képhistóriák rovata: ezek közül az első valóban eredeti, erre a célra készült friss írás volt, s csak a második volt addigra már valamiféle előképe a Szabad Magyar Szó oldalain:  

 

Ének a sírkertben

La Fontaine, Édith Piaf, Jim Morrison és Molière szomszédságában, avagy séta a hírességek végső nyughelye körül 

Így, röviddel halottak napja és mindenszentek után talán nem veszik zokon tőlünk olvasóink, ha egy temetői felvételt is beillesztünk mai összeállításunkba. Szöőr Annának tartozunk köszönettel ezért a nagyszerű fotográfiáért, amely 1990 novemberében készült Párizs híres sírkertjében, a Père-Lachaise temetőben. „Az első utam Édith (Gassion) Piafhoz vezetett. Együtt nyugszik a kétévesen elhunyt kislányával, akinek a halálát soha nem dolgozta fel” – mesélte a kép szerzője, amikor néhány nappal ezelőtt megosztotta felvételét a Facebookon. A francia főváros legnagyobb temetője negyvennyolc hektáron terül el, s olyan nagyságok nyugszanak itt, mint Jean de La Fontaine francia író, Clarence John Laughlin fényképész, Marcel Marceau pantomimművész, Amedeo Modigliani olasz szobrász és festő, Molière, a francia drámaírók (talán…) legnagyobbika, aki mellesleg színházi rendező és színész is volt egy személyben, Jim Morrison amerikai zenész és énekes, Frédéric Chopin lengyel zeneszerző, Frankel Leó magyar származású francia politikus, Zách János Ferenc magyar csillagász és még nagyon sokan mások… 

A képen látható családi sírboltban az énekesnő és gyermeke mellett nyugszik még Louis-Alphonse Gassion, Édith Piaf édesapja is, hiszen talán elmesélnem is felesleges újra, hogy a Piaf egy utóbb felvett művésznév, ami a francia szlengben verebet jelent, s ezzel a művésznő vézna testalkatára utalt a névadója, vagyis az első menedzsere. A hányattatott sorsú családot így hozta össze végül a sors. 

Nagyon remélem, hogy mindhármukért gyújtott legalább egy-egy mécsest valaki a múlt heti ünnepen.  

 

A szörnyeteg születésnapja

A raszta hajú űrlény eljövetele, avagy a nap, amikor a hollywoodi tréfa forgatókönyvvé nőtte ki magát 

Jelentős filmtörténeti évfordulót ünnepelt az idén nyáron a szakma és a közönség: harminc évvel ezelőtt, vagyis 1987. június 12-én mutatták be az amerikai mozikban a Predator című alkotást. Érdekességként jegyezzük itt meg, hogy évfordulós alkalmi cikkében a Port.hu internetes filmportál szerzője raszta hajú űrszörnyetegként határozta meg a címszereplőt, aki az időközben eltelt három évtizedben az egyik legnépszerűbb sci-fi ikonná nőtte ki magát az Alien és a Terminator mellett. Pedig a forgatókönyvíró testvérpár, Jim Thomas és John Thomas tulajdonképpen nem is csinált mást, csak összegyúrta a kor két kultikus háborús eposzát, a komolyabb mélységeket távolról sem érintő Rambót és a Kommandót, s ezekhez adta hozzá izgalmas, különleges fűszerként A nyolcadik utas: a Halál, vagyis az Alien-mítosz tudományos-fantasztikumát. 

Szűcs Gyula úgy fogalmazott: „A Predátor ötlete egy hollywoodi poénból nőtte ki magát filmtervvé.” A Rocky negyedik részének 1985-ös bemutatója után ugyanis „mindenki arról beszélt Hollywoodban, hogy Stallone már mindenkivel összecsapott a ringben, akivel lehetett, így lassan már nem marad más ellenfele a folytatásokra, csak E.T.” Jim és John Thomas tehát komolyan vette a tréfát, és egy forgatókönyvben feldolgozta azt. Az ötletre pedig a Kommandó producere, Joel Silver mozdult rá elsőként. 

Ebben a változatban azonban – az eredeti elképzelés szerint – Arnold Schwarzenegger egyedül szállt volna szembe az ekkor még Vadásznak (Hunter) nevezett Predátorral. De a főszereplőnek ez nem tetszett, meggyőződése volt ugyanis, hogy a filmben egy egész zsoldos csapatnak kell kísérnie őt a dzsungelben. Mindezt pedig azzal magyarázta, hogy az idegen lény akkor lesz igazán félelmetes, ha látványosan betojik tőle egy csomó izomhegy. Hát így történt…

 

A Borsszem Jankó című szatirikus lap 1868. június 28-i számában jelent meg az Emich Gusztávról készült karikatúra és a hozzá tartozó „gúnyirat”:

 

A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatának 2017-ben megjelent epizódjait egybefűzött gyűjteményként itt találhatják meg olvasóink:

 

A mai összeállításunkban idézett cikkek a Családi Kör alábbi számaiban jelentek meg:

(Yuhar, 2019. január 10.)