Alice Wyss és Gárdos Tódor, az Amnesty International európai
kutatóinak cikkét közli a New Internationalist.
*
„Nagyon nehéz volt az utazás, különösen a gyerekemnek” –
meséli a 27 éves afgán nő, Noor.* „Minden nap láttam, hogy retteg miközben a
könnyeit törölgettem.”
Noor Horgosnál, a szögesdróttal megerősített kerítésnél lévő
tranzitzóna előtt várakozik a magyar-szerb határon. Minden reggel – több száz
másik emberhez hasonlóan – idegesen nézi végig a kihelyezett listát, hogy
lássa, mennyit kell még várnia. Ez a lista határozza meg több száz ember
további sorsát – olyan emberekét, akik hónapok vagy akár évek óta úton vannak. Ez
egy várólista a Magyarországra és az Európai Unióba belépni akaró menekültek és
menedékkérők számára.
Noor arra kér minket, hogy egy kicsit távolabb beszélgessünk
a gyerekétől, mert már így is túl sok minden látott és hallott.
„Nagyon nehéz az életünk... Veszélyes volt elhagyni az
otthonunkat, de nem volt más választásunk” – meséli. „Az az álmom, hogy a
kislányom boldog legyen. Szeretném látni, hogy iskolába jár, tanul és végre
biztonságban van.”
Noor története ismerős: Afganisztánból Törökországba mentek,
onnan egy hajóval Görögországba, ahol megrekedtek rettenetes körülmények között
mielőtt Macedónián keresztül Szerbiába értek.
Most pusztán nevek és számok egy végtelen várólistán, miközben
próbálják túlélni a napokat. A táborok Kelebia és Horgos mellett vannak. Ezek
az úgynevezett „elő-tranzitzónák”, ahol azoknak kell várakozniuk, akik menedéket
akarnak kérni Magyarországon.
A tisztálkodási lehetőséget néhány csap és mobilvécé jelenti
a kerítés mellett. Nincsen zuhany, nincsen hely a gyerekeknek, ahol játszhatnának
vagy a felnőtteknek, ahol pihenhetnének. A legtöbb család egész nap itt van az
összetákolt sátraikban, hogy legalább ne a koszban vagy a tűző napon legyenek.
Sokan közük a hátukon cipelték vagy kerekesszékben tolták idáig öreg szüleiket,
hogy végre Európába érjenek. Találkoztunk egy mindenórás terhes nővel,
újszülött gyerekeiket magukkal cipelő asszonyokkal, és családokkal, akiknek mindenüket
hátra kellet hagyniuk, miután az Iszlám Állam vagy a tálibok megsemmisítették az
otthonukat.
Ezek a táborok – amelyeket először figyelmen kívül hagytak,
manapság pedig már őriznek a szerb határőrök – jelenleg nagyjából 600 embernek
adnak otthont. Horgosnál 400, többségében fárszit, Kelebiában pedig 200,
elsősorban arab és kurd nyelvet beszélő van. Nagy többségük kisgyermekes
család.
A közös nyelv miatt egyszerűbb a táboron belül egymással
kommunikálniuk, emiatt pedig nyugodtabbak az emberek. De a több hetes várakozás
így is idegtépő.
A konténereket, ahol a magyar hatóságok a kérelmek elfogadhatóságáról
döntenek, csak rövid időre nyitják ki reggelente. 15 embert engednek be egy nap
mindkét tranzitzónába. A kevés szerencsést a táborvezetők által összeállított
és a magyar Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal által „hitelesített” listák
alapján engedik be. Több szervezet készített felméréseket a táborban élők
körében, de hivatalosan nem szűrik ki a különleges bánásmódot igénylőket.
A lista legkisebb pontatlansága borzalmas következményekkel
járhat. E., egy 17 éves afgán, kísérő nélküli kiskorú a családjával jutott el a
határhoz. Azonban a neve valamiért nem szerepelt a listán a családtagjai
mellett, ezért 45 nap várakozás után (miközben senki sem kérdezett tőle semmit)
visszaküldték a táborba, és ezzel a lista alján találta magát. Egy másik listán
kéne lennie – mondták a hivatal emberei és kilökték az ajtón.
Kelebiában találkoztunk egy héttagú Észak-Kelet Szíriából
származó kurd családdal. „Hallottatok a városunkban történt hatalmas
robbanásról?” – kérdeztek minket. „Eljöttünk, mert az Iszlám Állam elfoglalta a
városunkat, megölték a férfiakat, a nőket pedig elrabolták.”
Korábban már eltöltöttek négy hónapot a borzalmas Idomeni
táborban a görög-macedón határon.
Az anya bármelyik pillanatban szülhet: hogy Szerbiában vagy
Magyarországon születik meg a gyermeke, azt még nem tudják.
Horgoson egy nyolctagú afgán családdal is beszélgettünk. A
legkisebb gyerek három éves, a beszélgetés közben a karunkba kapaszkodik,
játszani akar velünk. Az anyja súlyos beteg, komoly fájdalmai vannak. Annak
ellenére, hogy azonnali kezelésre lenne szüksége, nem jut be.
„Nagyon félünk” – meséli a férje. „Nem tudjuk, hogy mit csináljunk.”
Egy hónapja vannak Horgoson, a listán a 127. helyen szerepelnek. Mivel láthatóan
nincs esélyük arra, hogy korábban bejussanak és a nőt végre ellássák,
várakoznak, félnek és nem tudják, hogy mit tartogat számukra a jövő.
Azok, akik végül átjutnak a határon Magyarországra és az
Európai Unióba jutnak, azonban hamar rájönnek, hogy ez nem az ígéret földje.
Rengeteg nehézség és még sokkal több könny vár rájuk.
A menekülteknek nem lenne szabad az életüket kockáztatniuk
és megjárniuk poklot, hogy biztonságra leljenek Európában. Biztonságos és
legális migrációs csatornákra, és arra lenne szükség, hogy az emberi
méltóságukat tiszteletbe tartsák.
*Noor nevét a kérésére megváltoztattuk.
További információk:
Demeter Áron
+36-70-940-1043
Amnesty International Magyarország
Rózsa u. 44
1064 Budapest
Magyarország
Demeter Áron emberi jogi szakértő / média
Demeter Áron emberi jogi szakértő / média
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése