Békeharcos bozótvágó késsel

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Békeharcos bozótvágó késsel címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Békeharcos bozótvágó késsel

Békeharcosnak vallotta magát Albert Einstein Egy harcos pacifizmusért címen publikált szövegében: „Én nemcsak pacifista, hanem harcos pacifista vagyok. Én harcolni akarok a békéért.” Akárhogy vegyük is, az egyik legfurcsább szóösszetételünk a „békeharcos” – a béke és a harcos fúziója –, hiszen második tagja alapvetően ellentmond az elsőnek. De nemcsak ellentmond neki, hanem egyenesen felszámolja, megsemmisíti, érvényteleníti. Mégis így, ilyen formában használjuk, s amikor kimondjuk, a legtermészetesebbnek tűnik.

A békeharc az egyik legveszélyesebb dolog a világon, hiszen aki harcosan kiáll a békéért, a béke mellett, automatikusan veszélybe sodorja magát. Kevés olyan önkényurat, egyeduralkodót, hadvezért jegyez a történelem, aki megtűrte volna a béke hirdetőit maga mellett. Aki teret engedett, helyt adott volna a békeharcnak.

Minden tomboló diktátor, akinek százak, ezrek, tízezrek élete szárad a lelkén, mindig a békét tűzte ki végcélként, „meghódítom a világot, aztán békében uralkodom”. Nem békeharcos, s nem a békét kívánja (hivatott...) szolgálni az, aki fegyverrel száll érte harcba. Nem békeharcos az, aki fegyvereket gyárt, a fegyverek tökéletesítésén dolgozik, aki fegyvereket halmoz fel – hogy aztán azokkal védhesse meg szükség esetén képzelt békéjét.

Nincs nagyobb abszurdum annál, mint amit a múlt század szocialista rendszere sulykolt belénk: „úgy dolgozzunk, mintha ezer évig béke lenne, de úgy készüljünk, mintha holnap kitörne a háború” (copyright by Josip Broz Tito, a „láncos kutya”). Ezzel pedig automatikusan igazoltnak is tekintette a fegyverkezést. Erre hivatkozva az iskolákban, hogy már a kis nebulók fejébe is beleverjék, évtizedeken át úgy tanították, hogy két fajtára osztották, megkülönböztették az igazságos és igazságtalan háborúkat. Évtizedeken át ezt hazudták tanáraink. Igen, hazugság volt, ugyanis igazságos háborúk nincsenek. Nincs olyan eszme, amelyik érvénnyel igazolni tudná a kiontott életeket. Igazságos háborúk nincsenek – csak a pusztítás, a pusztulás marad utánuk, csak halál és szenvedés, haláltábor, megaláztatás, terror, öngyilkos merénylő, csak embertelenség van.

Nem hirdetheti fegyverrel a kezében senki, hogy az igazság mellette áll. Nem hirdetheti a békét az, aki gyilkolni is képes volna érte.

Afganisztánban koreai keresztény misszionárius túszokat gyilkoltak meg a tálibok. Néhány hete volt a srebrenicai vérengzés évfordulója. Irakban még nem számolnak jubileumokat, csak az áldozatok számát jegyzik. De már azt is egyre kevésbé… Koszovó státusa a háború után nyolc évvel még mindig rendezetlen. Napjaink válsággócai sem a békéről szólnak, pedig a szilaj hadurak továbbra is a békére esküsznek, amikor katonákra bízzák a „megoldást”. „A háborús ösztönöket lehetetlen egyetlen generációból kiirtani. Teljes kiirtásuk nem is lenne kívánatos. Az embereknek tovább kell küzdeniük, de csak olyan célokért, amiért küzdeni érdemes: és ezek nem a képzelt országhatárok, faji előítéletek vagy a meggazdagodás vágya, amelyek a patriotizmus zászlójába burkolóznak. A mi fegyvereink a páncélosok és lövedékek helyett a szellem fegyverei legyenek” – írta Einstein.

Azóta pedig eltelt már néhány évtized. Úgy tűnik, vannak dolgok a világban, amelyekben ennyi idő túl kevés ahhoz, hogy változásokat hozzon.

(Magyar Hírlap, 2007. augusztus 24.)

Ahogy a Reggeli Próféta is írja

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Ahogy a Reggeli Próféta is írja címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Ahogy a Reggeli Próféta is írja

Lehet a Harry Potter-könyveket szeretni vagy nem szeretni, a sorozat sikere vitathatatlan. Hogy rögtön kitegyem a jelzőtáblát, elmondom, hogy én igenis azok közé tartozom, akik szeretik és kedvüket lelik benne. Azt egyébként sem szeretem, ha emberek úgy mondanak véleményt színházi előadásról, hogy meg sem nézik, meg persze könyvekről is anélkül, hogy elolvasnák. Pedig, mi tagadás, sokan vannak – többen is, mint amennyi tolerálható lenne –, akik csuklóból utasítják el a jelenséget, és hozzák meg negatív értékítéletüket, pedig bele sem lapoztak a könyvbe.

A sorozat szerzőjének, J. K. Rowlingnak az egyik zseniális húzása volt, hogy a gyermekkorunkból ismert régi, klasszikus mesehősöket (jó és gonosz varázslók, boszorkányok, sárkányok, koboldok, házi manók, kentaurok, óriások és egyéb mágikus lények...) átemelte a jelenbe. Úgy kötötte össze a hagyományos mondavilágot a jelen megtapasztalható, mindennapi apró kis dolgaival, hogy közben kiváló humorral fűszerezve elmesélt egy hősiességtől sem mentes történetet. Tévedés lenne azt hinnünk, hogy ma, az internet, a globális felmelegedés, a műholdak, a számítógépes játékok világában még bárkit érdekelhetnének az elvarázsolt királyi leánysarjakról és hősiességtől dagadó mellű hercegi utódokról szóló történetek. Hiszen hol vannak ma már a királylányok és a fehér lovon érkező hercegek? Nagy-Britanniában, Luxemburgban, Belgiumban, Hollandiában, Svédországban és egyebütt, de egyes helyeken már így is sokkal inkább csak a bulvársajtó által futtatott botrányhősök, semmint uralkodók. Az arisztokrácia dicsősége felett úgy járt el az idő, amilyen kurta egy színműben a szerzői utasítás: jobbra el. Minden korban az hiteles, ami megélhető, ami tartalmaz a befogadónak kézzel fogható elemeket. Mintha Rowling egy nagy ívű történelmi tablót rajzolt volna meg: az őskortól indul, és ma, 2007 nyarán csak azzal érhet véget, hogy folyt. köv. A Harry Potter-sorozat hősei vasúton, buszon és autóval utaznak, újságot olvasnak (a Reggeli Próféta a legkelendőbb lap...), és tévét néznek, meg úgy általában: teljesen maiak. Ez egyszerűnek tűnik, de csinálta volna meg valaki helyette.

Azt mondják, a régész karrierje romokban hever, s van is ebben igazság, ha a feltárásokra, az ásatásokra gondolunk. Az elmúlt napok néhány híre azonban az ős- és ókorra, a régészek munkájára, sikereire irányította a figyelmet, így hát feltételezhető, hogy néhányuk karrierje épp felfelé ível. Ötvenezer éves kőszerszámokra bukkantak Észak-Franciaországban egy bevásárlóközpont építésekor; a Görögország déli részén végzett útmunkák közben egy háromezer éves, különleges mükénéi kori sírt találtak; a Zalaegerszeg és Boba közötti vasúti rekonstrukcióhoz kapcsolódva, ahol a megelőző feltárásokat egy évtizeddel ezelőtt végezték el, folytatódnak a munkák, mert római kori sírokra bukkantak.

Nemcsak a mai régészek tesznek ilyen felfedezéseket. Adrienne Mayor, az antik folklór kutatója Az ókor régészei című, 2000-ben megjelent kötetében, amelyik alcímében az Őslénytan a görög–római világban meghatározást viseli, arra vállalkozott, hogy felkutassa a mitológiai lények eredetét, s feltette a kérdést: „Mi van akkor, ha ezek a teremtmények nem csak a fantázia szülöttei?” Arra a következtetésre jutott, hogy a mitológiából ismert mágikus lények legnagyobb része valóban létezett, ha egy kicsikét másként is, mint ahogy a fantázia tovább éltette őket. Hiszen az ókor régészei is találhattak mamut- vagy dinoszauruszmaradványokat, s mivel nem tudták, hogy mikori és milyen lények lehetnek ezek, a leletekből ítélve mágikus tulajdonságokkal ruházták fel őket.

Mayor megállapítási szerint tehát szó sincs holmi miszticizmusról, a legendák és mitológiák is az adott korok realitásaira vezethetők vissza. Ahogy Rowling sem csinált semmi mást, csak a maga adott korához igazította mindazt, amit az ókor régészei egy kicsit félreértelmeztek. De gondoljunk csak bele: mennyi és mennyi csodálatos történettel lennénk ma szegényebbek, ha ők ott és akkor régen mindent pontosan meghatároznak. A Harry Potter-sorozattal biztosan.

Pedig kár lenne érte.

(Magyar Hírlap, 2007. augusztus 10.)