Fülig érő májjal

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Fülig érő májjal címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Fülig érő májjal

A régi vicc szerint:

– Miről lehet felismerni a vidám alkoholistát?

– ???

– Fülig ér a mája!

Rejtő Jenő, azaz a legendás P. Howardunk A három testőr Afrikában című regényének nyitó soraiban egy nemzetközi gárdával ismerkedhetünk meg: „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.”

Hasonló nemzetközi csapatot hoztam össze én is a múlt hévégén, amikor heti vagy talán inkább havi nagybevásárlásra mentünk a családdal az egyik bevásárlóközpontba. Mint a vasárnapi nyitva tartás megszállott híve, az ilyen kellemetlenségek alól igyekszem kibújni, vagy ha ez már végképp nem jön össze, akkor legalább úgy időzíteni, hogy hétvégére essen. Annak a reményében teszem ezt, hogy ilyenkor kevesebben vannak, rövidebb ideig kell majd várakozni a pénztárnál, ilyenek. Persze sokszor kiderült már, hogy ezzel hiú ábrándokba ringatom magam, de annyiszor talán mégsem, hogy fixa ideámtól eltéríthessen.

Nemzetközi gárdámban persze nem volt sem gyalogos, sem őrvezető, sem géppuskás, sőt salátából is csak görögöt vettünk, de most az is tárgytalan. A söröspultok előtt elhaladva a bevásárlókocsinkkal azonban úgy válogattam a kedvenceim között, hogy egy olyan internacionális csapatot hozzak össze, amelyikben minden érintett, hagyományosan sörfőző nép legnemesebb nedvei gyűljenek össze. Így került a kosárba az ír fekete sör, a Guinness, és párja, a szájhagyomány szerint vörös, címkéje tanulsága alapján azonban bordó sör, a Kilkenny. Jött rögtön a nyomukban a Maccabee világos, üveges kóser sör egyenesen Izraelből, kicsit közelebbről pedig a származása szerint ugyan szlovák, de itthon gyártott és palackozott Zlatý Bažant, és nem kevésbé tudathasadásos állapotban a címkéje szerint Franciaországban készült, eredendően mégis ausztrál Mr. Foster, azaz a Foster’s serital: Australia’s famous beer. Ha már Franciaország, akkor nem maradhatott a polcon Elzász remeke, a strasbourgi származású Kronenbourg sem. Hehe, amelynek őshazája 1664 óta a város Chronenburg nevű negyede. Meggyőződésem, hogy ételből és italból mindenhol a helyi specialitásokat kell fogyasztani, Strasbourgban tehát a város messze földön híres termékét és jellegzetes sörét kell kortyolgatni. Jó, persze nem mindenhol és nem mindent kóstolna meg az ember, de ameddig a gyomrunk bírja, addig csak előre.

A hazai ízeket és színeket bevásárlókocsinkban most a Borostyán félbarna sörkülönlegesség képviselte. A csehek világos Pilsner Urquellje végső soron nem specialitás, minden sarki boltban és utcavégi kiskocsmában kapható, de attól még lehet finom.

Utóbb kezdtem búzasöröket válogatni: az osztrák Edelweisből a szűrt, a német Erdringerből pedig a szűretlen változatot. Valamint természetesen a búzasörök királyát, a belga Hoegaardent: „Különleges, minőségi belga fehér sör. Palackban utóerjesztett, élesztőtől opálos, szűretlen. Finom és rendkívüli módon frissít. Az eredeti receptek szerinti főzésnek köszönheti opálos megjelenését.”

Ha sörről van szó, a belgák a legőrültebbek. Mindenből, ami a kezük ügyébe kerül, ők sört főznek, még az olyan gyümölcsökből is, amelyekből máshol hagyományosan rendre pálinka készül. A Leffe apátsági sörkülönlegességből, amelyik most nem a padon és a nem a tálban, hanem a korsóban foglalt helyet, ezúttal a barna változatot választottam. A számadat pedig, hogy a belgáknak több mint négyszázötven, sőt mások szerint mintegy nyolcszáz fajta sörük van, már önmagában is elképesztő. Ennyit végigkóstolni sem lehet úgy, hogy az embernek ne érjen már félúton füléig a mája.

Ha megnézzük, valóban színes összeállítás ez így, s ha nem is szeretem az „eposzi jelzőket” (copyright by Sebeők János), valóban „festőinek” mondható: világos, barna, félbarna, vörös, bordó, fehér. És mindez sörből!

Az ész megáll és egy helyben sedereg. Még szerencse, hogy a korsó nem követi példáját. Illetve majd csak néhány elfogyasztása után teszi azt...

De addig is: Egészségünkre!

(Magyar Hírlap, 2007. szeptember 29.)

A színész is ember

Szabó Palócz Attila feltölti első videóját a Videa.hu-n létesített videotárába:

A tökéletesített lenyúlási technika

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A tökéletesített lenyúlási technika címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A tökéletesített lenyúlási technika

Nem akarok én most ebből nyelvtani problémát csinálni, de a söntés mögött álló embert, fiatal srácot nem lehet pincérnek nevezni. A pincér vagy pincérnő az az ember, aki kijön a kocsmaasztalunkhoz, kedvesen megkérdezi, hogy mit innánk, majd tanult és sokáig keservesen gyakorolt, adott esetben B2-es mosollyal kihozza a rendelést. Végül, amikor pedig haza indulnánk, vagy az elfogyasztott italok jellegének (alkoholt tartalmazó vagy alkoholmentes) és mennyiségének (mérték a vödör, tartó az asztal) függvényében hazatámolyognánk, hazavánszorognánk, hazadülöngélnénk, hazaandalognánk, hazaténferegnénk, hazaosonnánk, hazabandukolnánk; igen, no akkor a pincér – még csak ilyenkor kedves igazán – szembesít bennünket a számlával, az elfogyasztott mennyiségek, hektoliteretek ellenértékének összegével. Amit ott helyben megtérítünk neki némi borravaló kíséretében. Vagy rosszabb esetben maradhatunk mosogatni.

A söntés mögött álló fiú vagy csajszi valami egészen más. Ő nem pincér. Esetenként lehet csapos, de amikor csak a hűtőből adja ki az italt és a kísérőt (jobb helyeken gyorsítónak is nevezik) a pénztárgépből, azaz a számlát, nos, akkor hozzá sem nyúl a csaphoz. Minden igazi, vérbeli csapos sértésnek venné, ha ezeket a kollégáit már csak a hétköznapi, igencsak pongyola szóhasználat szintjén is kiegyenlítenénk vele. Ők a vendéglátó-ipari kiszolgáló személyzet nagyon fontos láncszemei. De nem pincérek, és nem csaposok.

Nos hát, néhány napja ázottan és vizesen és sárosan és koszosan odamentem egy ilyen láncszemhez a Szigeten egy korsó csapolt sörért. A félliteres műanyag poharat, ezt az undormányt is otrombaság korsónak nevezni, de ez már egy másik nyelvtani kérdés: jelentésmódosulásnak vagy jelentésbővülésnek is nevezik. Ma már ugyanis bármit, még ezt a műanyag undormányt is nyugodt lélekkel korsónak lehet nevezni; bármit, aminek fél liter az űrtartalma. Szóval, adja ki a söntés mögül ez a figura a korsónyi mennyiségű, műanyag pakolásos sörömet, és mondja is az árát, hogy háromszáznyolcvan forint. Ezressel fizetek, s látom ám, hogy bociszemekkel nagyon néz ám, várja a bűvös mondatot:

– Négyszázból kérek vissza!

Vagy még jobb:

– Ötszázból kérek vissza.

Megszokott mondatok, gyakran elmondom én is, mindannyian ismerjük.

De állok ott a Sziget sarában lucskosan, nézek rá, és nem értem meg, miért akar mindenáron „lenyúlni”. Itt ez a rengeteg francia, német meg sok más külföldi, aki úgysem érti, mit mondanak neki, amikor kiadják a piáját. Miért nem nyúlják le inkább őket? (Naná, hogy megteszik.) Hiszen egész évben rajtunk gyakorolnak, rajtunk edzenek. Nem kaphatunk még ilyenkor sem egy kis kimenőt? Mi, kísérleti malacok.

Jól edzésben tartott láncszemem pedig durcásan keresgél az apró között, mintha nem találná azt a nyomorult húszast. Pedig csörög az erszényben bőséggel, a hangjából ítélve több kávéautomatát is ki lehetne üríteni azzal a mennyiséggel. Arra számít, hogy kapcsolok, észreveszem magam, és eszembe jut kimondani a bűvös mondatot. Igen, eszembe is jut, de látva immár performance-értékű mutatványát, inkább ráhagyom – csinálja csak. Sörömnél vagyok, ráérek megvárni a produkció végét. Sőt még rajongva vissza is tapsolom.

Amint ez a korsó kiürült.

(Magyar Hírlap, 2007. szeptember 12.)

A csengelei pihenőhely árnyékában

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A csengelei pihenőhely árnyékában címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A csengelei pihenőhely árnyékában

Hiába szólt a feleségem kedvesen és bizakodóan, hogy van élet százhatvan alatt is, praktikus okokból nem akartam lassítani. Minél előbb érkezünk, annál előbb kezdődhet a megbeszélt sörözés a cimborákkal. Ráadásul hétköznap utaztunk, sehol egy árva kamionstop, nem győztem kerülgetni a teherautókat. Dobos Attila dalát is – „Nem haragszik rád a kislány, fő, hogy megérkezz” – legutóbb gyermekkoromban hallottam, amikor még apám barátai gyűltek össze egy szerény kis bulizásra. Nálunk most Rolling Stones szólt egy régi kazettáról, Angie, Satisfaction, ilyenek… The best of. Ja igen, és persze a kutyasétáltatásról szóló zeneszám. Az egyik kedvencem. A sok közül.

Allan Fish, az oaklandi múzeumban 1970. október 27. és november 8. között megtartott performance-át ezzel a mottóval hirdették meg: a haverokkal való sörözés a művészet legmagasabb foka. Valószínűleg hasonlóan vélekedhetett Dmitrij Sesztakov, az 1993-ban megalakult Orosz Sörivók Pártjának (a kérdés csupán terminológiai, és elsősorban a fordítókra tartozik, de más források szerint egyszerűen csak: Orosz Sörpárt) első elnöke is. Az akkor még igencsak gyermekcipőben járó politikai szervezet alakuló kongresszusán máris megkezdődött a platformosodás: a világos és a barna sör kedvelői vitába keveredtek egymással, amit Sesztakov a kongresszus után úgy kommentált, hogy további belső harcokra is fel kell készülni. A pártnak a megalakulásáról szóló híreken túl később már nemigen jutott szó, sem történelemformáló szerep az orosz belpolitikában; talán azért sem, mert Moszkvában feltehetőleg még mindig a vodkát részesítik előnyben.

Izgalmas jelenet lehetett volna azonban, ahogy Dmitrij Sesztakov megáll az oaklandi múzeum épülete előtt 1970 őszén, és tört angolsággal érdeklődik: itt zajlik a performance? A részeg hajnalon pedig Allan Fish-sel együtt bolyongva a város utcáin, ha csak verbális szinten is, de megválthatták volna a világot. Sok-sok ilyen este, együtt eltöltött, átdorbézolt éjszaka pedig valószínűleg a valós időben jegyzett dátumoknál sokkal korábban, talán már az első kakasszóra is enyhülést hozhatott volna a hidegháborús nagyhatalmi hangulatba.

A Commodore 64-esek letűnése óta nem vagyok a számítógépes játékok megszállottja, de barátaim mesélik, hogy van egy komputeres stratégiai játék, amelyikben, ha ügyes a játékos, akár úgy is alakíthatja a dolgokat, hogy az egyiptomi fáraók korától indulva és a világtörténelmen végighaladva, már az ezerhatszázas-ezerhétszázas években is felfedezheti az emberiség az áramot. Ennyi erővel akár a hidegháború végét is előbbre lehetne, illetve lehetett volna hozni.

Csak aztán vigyázzanak jól a nagyhatalmi politika irányítói, amikor hajnalban hulla részegen hazabotorkálnak, mert bizakodástól egészen biztosan nem mentesen, de asszonyaik valószínűleg távolról sem fogadják majd olyan kedvesen a barátokkal való sörözés terén kifejtett művészi ambícióikat, ahogyan feleségem felhívta figyelmem arra, hogy bizony van élet százhatvanon alul is.

Talán egyszerűbb receptekben kellene gondolkodni. Megállni a csengelei pihenőhelynél, és nyújtózkodni egyet. Aztán pedig majd nyugodtan platformosodhatunk, hogy ki melyiket kedveli, a barnát-e, vagy a világosat. Nagy szerencse, hogy dúl a pluralizmus: a csapoltat, az üvegeset és a dobozosat is egyformán szeretjük.

(Magyar Hírlap, 2007. szeptember 1.)