Kis magyar gospel

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kis magyar gospel címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Kis magyar gospel

Ha ismer a művészettörténet igazán keresztény szellemiségű zenei műfajt, akkor a gospel egyértelműen az. Habár nálunk kevésbé ismert, amerikai filmekben rendszeresen találkozhatunk vele, visszaköszön, mint a jól nevelt gyermek, és megfigyelhetjük: szinte mindig vidám jelenetekben hangzik fel. A mosolygós arcok felszabadultan, színlelt ájtatosságtól mentesen szólítják meg általa Jézust. Sajnos azonban mindebből nagyon kevés jön át a magyar tévénéző, illetve a moziközönség számára. A dalszövegeket ugyanis rendszerint nem fordítják le a forgalmazók, s miközben a szinkronizált filmekben az egész világ népessége – az eszkimótól a bantu bennszülöttön át az amerikai elnökig és a klingon harcosig; mindenki – csakis és kizárólag magyarul szólal meg, addig a dalokat ritka, de annál siralmasabb kivételekkel, az összes szereplő a film eredeti nyelvén énekli, és még csak nem is feliratozzák hozzá a szöveget.

Hadd legyek egy kicsit – elfogultságomat nem is titkolva – szubjektív: kevés dolog tud annyira bosszantani, mint a szinkronizált filmek. Elképesztőnek tartom, hogy vannak emberek, akik például Woody Allen rajongóinak mondják magukat, és időközben soha nem hallották a színész-rendező hangját eredetiben, filmjei csak úgy váltak a kedvenceikké, hogy Kern András mondta alá – és ne áltassuk magunkat, hogy holmi felejthetetlen alakítást nyújtott: egyszerűen csak felolvasta – a szivacsfalú stúdióban a szöveget. De Woody Allen ebben az esetben csak egy példa – akárcsak Kern András is – a számtalan közül, ugyanígy említhetnénk akár az olasz neorealizmus, vagy a francia újhullám jeles képviselőit. Vagy a kortárs Hollywood mai tömegprodukcióit, amelyek számlálhatatlan rajongót vonzanak.

Mert bánom is én, a mindenesti tévésorozatokat – Isaurát és helyszínelő társait – szinkronizálják kedvükre, ezek felejthető kis szösszenetek, színészek, forgatókönyvírók és rendezők elsősorban azért vállalják a közreműködést mindezekben, hogy a megélhetésüket biztosítsák, kevesen akadnak közöttük, akik a művészi kiteljesedésükként élik meg ezt a munkát. De igazán agyrém, amikor teszem azt, Marcello Mastroianni, Anita Ekberg vagy Giulietta Masina szólal meg magyarul. Abszurd. Előre szóltam, hogy szubjektív leszek, de ha csak tehetem, feliratosan nézem a filmeket, az eredeti hanggal, hiszen a némafilmek alkonya óta ez is teljes értékű része egy-egy alkotásnak. A filmszínész ugyanúgy játszik a hangjával, mint arcának rezdüléseivel vagy testbeszédével, nem lehet azt valami mással, aláolvasott fordítással helyettesíteni, kiváltani.

Falssá válhat a gospel, ha nem szívből és felszabadultan éneklik. Akárcsak Marcello Mastroianni játéka, ha a szivacsfalú stúdióban fahangon olvassák olaszos szájmozgása alá a magyarszöveget. Az öröm és az őszinteség ilyenkor ugyanúgy hiányzik belőle, mint a kis magyar gospelből a hit, amelyikkel az égieket megszólítani érdemes. Nagy kár, hogy megfelelő felirat nélkül az eredeti tartalmat gyakran nem is sejtheti az átlagközönség.

(Magyar Hírlap, 2009. augusztus 28.)

Brazíliába kéne menni…

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Brazíliába kéne menni… címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Brazíliába kéne menni…

Kevesen tudják, de Brazíliáig nem kell a tengerentúlra, Dél-Amerikába menni, elég leereszkedni az M5-ös autópályán a határig, a Délvidékre, és a vajdasági Topolya városa mellett letérni az útról, Közép-Bácska faluvilágába. Itt található egy egészen másfajta, másmilyen Brazília, mint amilyennek földrajzi ismereteinkből a tengerentúli országot ismerjük, és amelynek történetét még valamikor gyermekkoromban hallottam. A história igazát azonban sohasem kutattam, nem tudhatom tehát, mennyi belőle a valóság, és mennyi az, amivel a népi romantika jóindulatúan kiegészítette, megtoldotta.

A legenda szerint becsületes délvidéki magyar parasztemberek annak idején, a nagy népvándorlások korában, felkerekedtek, és megindultak, hogy márpedig ők kivándorolnak az újvilágba, a gazdagságáról akkortájt nagyon híres, távoli és titokzatos Brazíliába, a remény földjére. Meg is indultak ők így szépen, a kor közlekedési eszközeihez, lehetőségeihez képest szekéren, kocsikkal, mindenki épp azzal, amije volt, vagy, amire sikerült felkéredzkednie. Néhány napig járták a pusztát, haladtak le szépen Dél felé, hogy a tengert, talán Fiumét s annak kikötőjét elérjék, de aztán a nagy elhatározás, a nagy lendület, a nagy nekibuzdulás valahogy alábbhagyott bennük, elszállt belőlük az útnak indító hév, és előbb csak néhány napig, majd egy álló hétig is ott maradtak, ahol legutóbb letáboroztak. A hétből hónapok lettek, a hónapokból évek – lassan már mindenki kezdett úgy nézni rájuk, mint akik letelepedtek, befogadta őket – a jóságos lelkű vándor őrülteket – a környék lakossága, csak ők meséltek még mindig arról, hogy bezzeg, ők bizony Brazíliába mennek... Nem mentek. A táborhelyen lassan nádfödeles házak nőttek ki a földből, vályogból verve, a szekértábor tanyaközösséggé, faluvá változott. Mivel azonban így szinte véletlenszerűen alakult ki ez a település a semmiből, sokáig még neve sem volt, csak a rövid utat látott világvándorokra ragasztott gúnynevük alapján mondta a köznyelv Brazíliának a falujukat, amit utóbb már viccesen, nagyokat nevetve ők maguk, és az utódaik, leszármazottaik is elfogadtak, és emelt fővel vállaltak. Annyira röghöz kötöttek voltak, még elhagyni sem tudták a földet, amelyikre születtek, nem tudtak, nem sikerült hűtlenekké válniuk hazájukhoz.

Brazília sohasem vált nagy faluvá, kisvárossá, sohasem volt számottevő lakossága, nagyjából mindig is ötven–száz család lakta, akármilyen változásokat hozott is a történelem. Jöttek aztán később mindenféle vidékrendezések, szabályozások, átalakulások, akkortájt kapta a telep a Bárdossyfalva nevet, mert akkor már hivatalosan is tudomást vettek róla, majd a szerb közigazgatás adta neki az akácfára utaló, ugyancsak szép hangzású Bagremovo nevet – aminek Akácfalva lenne a magyar megfelelője.

A történet igazát sohasem kutattam, nem tudhatom tehát, hogy mennyi a valóság belőle, de akkor is szép, ha az egész csak kitaláció, és egy szó nem sok, annyi sem igaz belőle, vagy ha az egész csupán egy nem túl szigorú értelemben vett népmese.

(Magyar Hírlap, 2009. augusztus 7.)