Amikor tűzifává kell aprítani a nagy német hangversenyzongorát

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Amikor tűzifává kell aprítani a nagy német hangversenyzongorát címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Amikor tűzifává kell aprítani a nagy német hangversenyzongorát

Heinrich Böll, akit életében nagy kölni bohócnak neveztek, Asszonyok rajnai tájban című regényének (Magvető Könyvkiadó, Világkönyvtár sorozat, Budapest, 1987) egyik nemesi származású szereplője a maga emberséges és szelíd, ám mégis kifejezetten határozott módján lázad a mű sivár és önös érdekekért harcoló világa ellen. Barátja „balesetének” napján baltával veri szét, aprítja tűzifává a vagyont érő hangversenyzongoráját, majd elégeti az egészet. Tette a maga igencsak sajátos módján rituális cselekedet, és egyfajta fanyar eleganciát is hordoz magában. A mű főhősei persze az egészet egyszerű balhénak tekintik: mivel a pénznek nincs szíve, így nem vághatta abba a baltáját – mondják. Karl von Kreyl, ez a fiatal gróf, követőre talál: valaki éjszakánként bankárok hangversenyzongoráit szereli szét és készíti elő a kandalló mellé tűzifának.

„Mivel ebben a regényben minden a képzelet műve, csak a képzelt cselekmény színhelye nem, a szokásos óvónyilatkozatok egyikére sincs szükség. A hely vétlen, nem vélheti, hogy érintve van” – írja Böll mindjárt az elején. A színhely pedig Bonn. És mivel nem vélheti, hogy érintve van, valójában a város a főszereplő, s innen a rajnai táj. A bálok, misék és fogadások mesterkélt világában, miközben Böll hősei rendre mind miniszterek, bankárok és vezető politikusok, akad valaki, aki nem illik a képbe: Erika Wubler, a volt cipőbolti eladólány. A „szürke eminenciás” Hermann Wubler felesége megelégeli ezt a színjátékot. Nem ő az első, s mint később kiderül, nem is az utolsó. Az ex-Blaukrämerné, Elisabeth Blaukrämer, akinek a házasságát a miniszterrel az egyház is semmisnek nyilvánította (még ezt is sikerült elintézni jófajta kapcsolatok révén…), már szanatóriumban él. Egy olyan szanatóriumban, ahová azok kerülnek, akiknek az egyetlen betegsége az, hogy nem tudnak és nem is akarnak hallgatni az igazságról. Ebben a szanatóriumban aztán mindegyiküknek megadatik a lehetőség arra, hogy egészségi és főként pszichikai állapotuk odáig fajuljon, amikor már tényleg szükséges a szanatóriumi kezelés.

Böll azt mondja: „A velem valóknak mindenütt, ahol csak vannak.” A szerzőnek egyik főhősnője, Erika Wubler szájába adott szavaival: „Egyetlen szó, de még egy bíborosi sem hangzott el a bombák és a rakéták ellen, egy hang se. A tiéd se. Akkor miért csodálkozol, hogy oda a vigasz, oda az a makulátlan szépség, amelyet valaha még egy kenetes prédikáció se háboríthatott volna meg.”

Életművét lezáró regényében Heinrich Böll markáns nőalakokat ábrázolt. Olyan nőalakokat, akiket mi, miközben itt ülünk ebben a valóságnak nevezett szanatóriumban, gyengeségeikkel együtt is erőseknek és törhetetleneknek láthatunk. Még ha tudjuk is róluk – hiszen szépen mondja Böll –, hogy nem azok. És nem kell párhuzamokat keresni, hiszen: „a hely vétlen, nem vélheti, hogy érintve van”. Mindegy tehát, hogy Bonn, Brüsszel, Budapest, Kerepestarcsa, Bivalytaszajtanád, Alsó- vagy Felsőmocsolád. A szerző regényét a hidegháború éveiben írta. Hogy ma mit tekintünk a hangversenyzongorával behelyettesíthető jelképnek, az mindenkinek a magánügye – van, aki számítógépmentes napot tart, van, aki kikapcsolja a tévét.

De hogy időnként valóban jólesne tűzifává aprítani ezt a jelképes valamit, ezt az izét, ezt a micsodát, már Erika Wubler idézett gondolatain is túlmutat: mert a kellő szavak megfelelő helyen nem hangzottak el.

(Magyar Hírlap, 2007. április 30.)

Politikai Kálvin

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Politikai Kálvin címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Politikai Kálvin

Ahogy olvastam én, ugyanúgy olvashatta bárki más is a nemrég megjelent hírt: „Lenin-interjú, Buharin-levél, a The Daily Worker című amerikai munkáslap fotóanyaga, Joe Hill végrendelete, ilyen és hasonló történelmi dokumentumok szerepelnek az Egyesült Államok Kommunista Pártjának archívumában, amelyet a párt a New York-i Egyetemnek ajándékozott” (MTI, 2007. március 26.)

Michael Nash, az egyetemi könyvtár igazgatója a La Repubblica című olasz napilapnak adott interjúban kivételes szerencsének minősítette az adományt, és reményét fejezte ki, hogy az anyagokban választ találnak azokra a régóta tartó vitákra is, amelyek az amerikai kommunisták és Moszkva kapcsolatára vonatkoznak. A lap ízelítőt közölt a gyűjteményből, és kiemeli azt a beszámolót, amelyet egy Minor fedőnevű radikális újságíró írt egy beszélgetésről, amelyet Leninnel folytatott Moszkvában, 1918-ban. Lenint a beszámoló szerint elbűvölte Amerika, bizonyos vonatkozásban „nagy országnak” tartotta. Ugyanakkor megkérdezte az újságírót: mit gondol, mikorra érkezhet el oda a forradalom – a bolsevik vezérben fel sem vetődött, hogy a forradalmi hullám nem éri el az Amerikai Egyesült Államokat. Minor el volt ragadtatva interjúalanyától, akit „politikai Kálvinnak” nevezett.

Néhány évvel ezelőtt szomszédom úgy döntött, hogy helyet csinál magának a lakásban. Mert már alig fértek be feleségével. Felhalmozódtak a régi, már huzamosabb ideje nem használt dolgaik, amelyektől hol nosztalgiából, hol meg más, leginkább megmagyarázhatatlan kötődések okán nem tudtak megválni. Egy radikális mozdulattal szomszédom úgy döntött, hogy mindent kihajít a szemétre. Vannak reggelek, amikor ilyen elhatározással ébred az ember. Soha többé egy szál cigi sem, soha többé egy korty pia sem, soha többé egy bögre kávé sem, soha többé az öregecskedő asszonyt…

Franc se tudja, én valahogy sohasem voltam elragadtatva Lenintől, Minorral nehezen vergődtünk volna zöld ágra ebben. Már akkor sem bírtam az „ipsét”, amikor középsuliban felelnem kellett volna marxizmus tantárágyból a proletárdiktatúra témaköréből, s mondtam Tökszi néven elhíresült tanáromnak, hogy „én úgy gondolom, igazságos diktatúra nincsen – ha proletár, ha nem”. Tökszi régi bútordarab volt az iskolánkban, az igazi nevére talán már ő sem emlékezett, régi vágású oktatóként már szüleimet is tanította. Egyébként történelem-filozófia szakos tanár volt, így egyáltalán nem véletlen, hogy rásózták a marxizmus oktatását. De amolyan szórakozott tanártípus is volt, az ezzel kapcsolatban létező összes sztereotípiának megfelelő, s ebből eredt az évtizedek óta ráragadt gúnyneve is. Könnyen, alig néhány kérdéssel el lehetett téríteni a tananyagtól a történelem és a filozófia sokkal izgalmasabb területei felé. Így előfordult nemritkán olyan is, hogy teljes tanítási órákat töltöttünk el – hangsúlyozom: marxizmus tantárgyból – úgy, hogy közben a Bibliáról, a világvallásokról, II. János Pál pápa politikai jelentőségéről beszélgettünk. Ezek az órái valóban izgalmasak voltak.

De Lenint már akkor sem kedveltem, nem is nagyon értem, miért csillant fel a szemem, amikor a szomszédom által folytatott spontán lomtalanítás alkalmával megláttam a szovjet forradalom nagy hősének kislemezét. A szemétben. Bakeliten. Régi, fekete korongon. „Csillogó fekete lemezeken Little Richard énekel”, és Lenin mondja el beszédeit. Akkor már ismét volt lemezjátszóm, a bakelitekhez kötődő nosztalgiám jegyében szereztem egy régit (nem akartam újkeletűt venni, amilyet a DJ-k, a lemezlovasok használnak…), szlovén gyártmány, méteres hangszórókkal, az ablakot is alig lehet kinyitni tőlük (lemosni meg aztán végképp lehetetlen…). Abba, Boney M, Eagels, Doors, Beatles, Korni Grupa, Bijelo Dugme, Fleetwood Mac, Smokie, Jefferson Airplane, Rolling Stones és Lenin. Mi tagadás, furcsa, de érdekes válogatás. Hiszen, mint azt Menyhárt Jenőtől tudjuk rég, „minden egyformán popzene”.

(Magyar Hírlap, 2007. április 10.)

Hóember a gyermek titkos sírhelyénél

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Hóember a gyermek titkos sírhelyénél címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Hóember a gyermek titkos sírhelyénél

Amikor megjelent Kontra Ferenc horvátországi magyar író Drávaszögi keresztek című regénye (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988), még nem is sejthette sem a szerző, sem olvasója, hogy a tragédiák (a kötetben főleg családiak) egymásba fonódó sorozata, amelyeket gyermekkorának kedvelt helyszíneiről megelevenített, alig néhány év múlva – ezúttal valamelyest modernebb formában – a valóságban is megismétlődnek a Drávaközben és Horvátország baranyai területén. Amikor a témát már jószerével csak az emlékezetből, idős emberek elbeszéléseiből lehetett felidézni – mint tette azt Kontra regényében –, újra kitört a háború. A 20. század utolsó európai háborús láncolata vonult végig a Balkánon, az egykori Jugoszlávia volt tagállamain. Szlovénia, Horvátország, Bosznia, Macedónia, Koszovó.

A tanyák életének ma már megszűnő félben lévő világát ábrázolja a szerző a regény első részében. Egyik főhőse, a paraszti család ifjú sarja, Jani, a történet elején még kisfiúként figyeli környezetét. Kontra úgy szövi a mű cselekményét, hogy a bemutatott – rendre tragédiában végződő – emberi sorsok fájdalmasan érintsék hősét. Így formált élethelyzetében különösen érdekes és megható az a gyermeteg és makacs szeretet, amely Janit egy egyszerű kosárhoz köti – hiszen a szemléletesen bemutatott tanyai világban még minden ilyen apróságnak jelentősége volt –, talán csak azért, mert ő választotta ki, amikor megvették. Idézem: „…ezt vittem magammal a hegyre, akkor is, amikor a fülét dróttal kellett megerősíteni, amikor régen lekopott róla a díszítés…”

A szerző akkor tér át a tanyák világának ábrázolásáról a drávaközi falvak bemutatására, amikor a család a faluba költözik (ezt a mű szempontjából talán szükségszerű elemnek is mondhatjuk), azonban Jani addig megszokott élete ekkor összeomlik, elsősorban a személyes vonatkozások miatt, s új fogódzókat keres: „…egy ismerős tekintet. Fájdalom bujkált az arc könnyű árnyékaiban. Márványbőrén tökéletes összhangban helyezkedett el az orr arányos vonala, a szemek tiszta íve…”

Szalma Mariska, akinek a fényképéről beszél idézett szavaiban a mesélő, nem tűnik fel a regényben, csak a fényképét találja meg a kisfiú frissen vásárolt falusi házuk padlásán, s az a rituális mozdulat, amellyel visszahelyezi régi helyére, tisztelgés egy irreális álom előtt.

A regény Annája is rituálisan viszonyul a múlthoz. Gyermekének titkos sírhelyénél – a falutól ez igen messze esik – hóembert épít. A gyermek koraszülött volt, ezért halt meg. Forgács Pista, az apa, nem is tudott arról, hogy gyermeke fogant, született és meghalt.

Egy regény rituális jegyei és terei ezek, amelyek a szerző gyermekkorának helyszíneiről felidézve legalább annyira valósak, mint bármely elmesélt történet. A padláson hagyott fénykép ma már valószínűleg akkor sem lenne meg, ha a történet úgy igaz, ahogy írva van. És amikor hóembert építenek, akkor sem biztos, hogy azt a gyermeket szórakoztatják vele, akiről úgy gondolták, ott van titkon eltemetve. Talán már az álmok sem annyira irreálisak, mint egykor régen, a háború előtt voltak. Vagy hát nem is volt az álmokkal semmi baj. Önmagában a háború volt irreális.

(Magyar Hírlap, 2007. április 3.)