A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila sorozatának második részét.
Crazy Bamboo és más finomságok
Nem lehet mindig erőből világpolitizálni, avagy széljegyzetek a jövő és a múlt fürkészéséhez minden létező és létezhetetlen irányban (2. rész)
Sorozatunk első része ITT olvasható!
…no, hát itt van, ránkpéntekedett, a nap legjobb híre pedig egyelőre az, hogy megdőlt a női félmaraton világrekordja, végre! A Magyar Távirati Iroda még délelőtt azt írta, hogy a kenyai Peres Jepchirchir 1:05:06 órás új világcsúccsal nyerte meg a nők versenyét a Rász el-Haimában rendezett félmaratoni viadalon. Ezúton is szívből gratulálok neki! Különösképp, hogy a szám új csúcstartója ezúttal a honfitársa, Florence Kiplagat által két éve felállított rekordot döntötte meg három másodperccel. Az Egyesült Arab Emírségekben megtartott futóversenyen Jepchirchir nagy csatát vívott a 2009-es félmaratoni világbajnokkal, az ugyancsak kenyai Mary Keitanyval, aki végül 1:05:13 órás egyéni csúccsal lett a második. A harmadik a szintén kenyai Joyciline Jepkosgei lett, méghozzá 1:06:08 órával, ami közel három perccel jobb eredmény, mint az eddigi legjobbja. A férfiaknál is élvezetes és magas színvonalú verseny zajlott. A győzelmet a vb-ezüstérmes kenyai Bedan Karoki harcolta ki 59:10 perccel, kilenc másodperccel megelőzve az etióp Yigrem Demelasht. A bronzérmet az ugyancsak kenyai Augustine Choge érdemelte ki 59:26 perces eredménnyel – legalábbis így foglalta össze jelentésében az eredményeket a távirati iroda.
Időközben meg még a teám is elfogyott a céges kis gurulós szekrénykém fiókjából – nem kellett hozzá egy óra, ahogy a fent említett kenyai Bedan Karokinak sem a félmaratoni táv teljesítéséhez –, s íme, a Crazy Bamboo-nak máris annyi… Jó kis fantázianév ez a zöld tea és a zsenge bambuszlevelek keverékének; eperdarabok, borsmenta, napraforgószirom, citromkarika és természetes aroma… Valódi különlegesség, de nemcsak ínyenceknek. Kellemesen beillatosította itt egy-egy bögrényi ilyen forró ital az egész nagy hodályt, amit egylégterű szerkesztőségnek szokás nevezni. Vagyis a deszket. S az sem teljesen biztos, hogy éppenséggel minden kollégám legnagyobb örömélre… (Bár, szerencsére, szóvá nem tette soha senki…) Így most marad a kávé, amit persze egyáltalán nem bánok, csak hát egy kicsit más az élmény; meg, ha már ennyire sokadik, mint ez is itt ma, a jobbomon gőzölögve a billentyűzet mellett, akkor jobban esik egy kis változatosság. No, de nagyjából mindegy is, épp csak mesélem, anélkül, hogy különösebb jelentőséget szeretnék itt és most tulajdonítani mindennek…
De akárhogy legyen is – jelentőség ide vagy oda, teával vagy kávéval nedvesítve –, ahhoz képest, hogy tegnapelőtt a londoni elemzők még azt mérlegelték, méricskélték, hogy milyen intézkedéseket hozhat majd az új amerikai elnök, Donald Trump, az Egyesült Államokban is erősen érezhető piaci túlsúly, vagyis a kínai árudömping ellensúlyozására (vámok és miegyebek…), addig tegnapra már teljesen megváltozott a helyzet. Hogy is mondjam csak? Trump immár sokkal, de sokkal, de sokkal, de sokkal békülékenyebb hangnemben tárgyalt távol-keleti hivatali kollégáját. Talán figyelmeztette volna valaki, hogy nem lehet mindig és mindenkivel szemben erőből politizálni?! S főleg nem világpolitizálni… Ugyancsak a távirati iroda tudósított ugyanis arról, hogy az amerikai elnök – jelentőség ide vagy oda, egy kellemes illatú tea vagy kávé mellett – a kínai hivatali kollégájával folytatott telefonbeszélgetésében megerősítette, hogy kormányzata tiszteletben tartja majd az úgynevezett egy Kína elvét. A tengerentúlon akkor még csütörtök este volt, nálunk már péntek reggel, vagy legalábbis minden kétséget kizáróan hajnalodott… A Távol-Keleten talán már az ebéden is túl voltak! Nehéz lesz hát eldönteni – bőséggel lehet majd mélázni rajta –, hogy ez a beszélgetés tegnap vagy ma történt. Én nagyjából úgy vagyok vele, hogy ami csütörtöki esemény, az legyen fenntartások nélkül csütörtök – vagyis mindig a helyi idő a mérvadó! –, akármely időzónában is történjenek az események, amelyekről a hírügynökségek tudósítanak. Tehát, ha hajnalodott is már nálunk, vagy – habár én még mindenképp aludtam –, ha a pénteki reggelijüket készítettek is már egyesek az oromi határban, Budapest IX. kerületében, vagy éppenséggel a Zenta és Kőbánya közötti kétlakiság kiszámíthatatlan terepasztalán, annak még mindenképp tegnapnak kellett lennie. Másfelől azonban tovább fokozza a kételyeket, hogy egyikük Washingtonban ücsörgött, a másikuk meg nagy valószínűséggel Pekingben, kétszereplős a játszma… Egyikük előttünk jár az időben, a másikuk meg mögöttünk… Hova tekingessünk hát lányos zavarunkban, a múltba vagy a jövőbe? Hehe… Nem kellenek hát ehhez mérhetetlen történelmi távlatok, nem kell a végtelen világűr, tántorgásunk múlt és jövő között – a legkézenfekvőbb, leghétköznapibb jelenünkben is – bőven kínál nekünk lehetőségeket az eltévelyedésre… Csak nehogy a csábringók karjaiba fussunk eltévelyedésünkben!
De most csak azért, mert a világ csendőre, meg tulajdonképpen az egyetlen nagyhatalom, mondhatni globális nagyhatalom, világhatalom, most csak azért a washingtoni idő legyen a mérvadó, a meghatározó akár még számunkra is? Talán mégsem…
Már csak azért sem, mert mindenféle megfoghatatlanságok halmozódnak ebben is: ha ugyanabban a pillanatban törnek be egy kirakatot Washingtonban és Pekingben, akkor is megtörténhet, hogy az egyik eset a mi nézőpontunkból – vagyis a mi időzónánkból szemlélve – még tegnap történt, a másik pedig már ma, de még csak ezután, néhány óra múlva fog bekövetkezni…
Most akkor melyikük helyi idejét kell mérvadóbbnak tekintenünk, Donald Trumpét vagy Hszi Csin-pingét? Ki merészelne ítélkezni (ne adj’ Isten, kvázi igazságot tenni…) abban a kérdésben, hogy melyiknek kellene a számunkra mérvadóbbnak lennie? Hiszen az idő értelmezése mindig is zavarokat és kételyeket keltett, talán ezért is foglalkoztak vele oly sokat, oly mérhetetlen mélységekig a filozófusok, gondolkodók, de még a fizikusok is minden korokban, de egy kellemes tea illata talán kitisztíthatja a képzeteinket, vagy leginkább csak a képzelgéseinket… Egészségünkre! S bíbelődjünk addig is a hírügynökségi jelentésekkel, hiszen azt írják, hogy Trump amerikai elnök washingtoni helyi idő szerint csütörtökön este beszélt telefonon Hszi Csin-ping kínai elnökkel. És ekkor erősítette meg, hogy kormányzata tiszteletben fogja tartani az egy Kína elvét. A Fehér Ház közleményben tájékoztatta a nyilvánosságot kettejük egyeztetéséről. Eszerint hosszú és „rendkívül szívélyes” beszélgetést folytattak, és „Hszi elnök kérésére” Donald Trump megerősítette, hogy egyetért az egy Kína elvének politikai tiszteletben tartásával. Ennek alaptétele, hogy az Egyesült Államok nem ismeri el diplomáciailag Tajvan függetlenségét, hanem a szigetet Kína részének tekinti. A Fehér Ház közleménye szerint Donald Trump és Hszi Csin-ping több más kérdésben is eszmét cserélt, és meghívták egymást országaikba. Ahogy azt a protokoll szépen elő is írja… Habár megválasztása után Trump ugyancsak telefonon fogadta Hszi gratulációit, beiktatása óta mégis csak most beszélt vele először. Innen nézve: ma hajnalban. Hát igen, még emlékezhetünk, hogy Kína hevesen tiltakozott, amikor Trump decemberben, tehát még a beiktatása előtt, szintén telefonon beszélt Caj Jing-ven tajvani államfővel, és – egyes értelmezések szerint – már ezzel is sejtette, hogy hivatali idejében csak akkor támogatja majd az egy Kína elvét, ha Pekinggel megállapodásra tud jutni a kereskedelmi viták rendezésében. A mostani telefonbeszélgetés előtt az amerikai elnök a Fehér Házban konzultált Rex Tillerson külügyminiszterrel, biztos, ami biztos… Ne érhessék meglepetések! Az amerikai-kínai egyeztetésre pedig alig néhány órával azt megelőzően került sor, hogy Donald Trump a Fehér Házban – helyi idő szerint pénteken, vagyis ma – fogadta Abe Sinzó japán kormányfőt, akit a hétvégére a floridai nyaralójába is meghívott – jelentette a távirati iroda.
Bár utóbbi meg az elmúlt napokban egy egész más témában volt érintett a magyar sajtóban. Ezt most teljes terjedelmében idézem (végül is, nem hosszú…), az Indexen jelent meg Kolbert András rövid kis észrevétele, mondhatni kollegiális figyelmeztetése:
MOST EGY PICIT NE FIGYELJEN SENKI MÁS, CSAK A HIRADO.HU-S KOLLÉGÁK, DE TÉNYLEG
Helló, kiment a cikketek, az a címe, hogy Telefonon tárgyalt Trump Putyinnal, és abban van két apróság, az egyik, hogy Merkel nem osztrák kancellár (még, ki tudja, mi lesz holnap), a másik, hogy az a tweet, amit idéztek, az valami poénkodó hülyegyerek, az igazi USA-elnök a sima @POTUS, de nyilván ti sem gondoljátok komolyan, hogy Trump azért hívta fel Putyint, hogy megtudja, mit kell tennie a következő héten.
De az semmi, én a múltkor a HM Sajtóosztálynak úgy kezdtem egy levelet, hogy Tisztelt Sajtóosztáj, előfordul, szombat van. :D
Frissítés: na, látom, átment, de tovább is van. Bevallom, nekem sem tűnt fel, de a japán fickóval is van egy kis gond: Abe Sinzó a magyar átírás, és nem elnök, hanem miniszterelnök. Persze lehet ám, hogy van egy Abe Shinzo nevű elnöke Japánnak, fene tudja.
Meg van egy, sorrendben immár a százhuszonötödik – teszem hozzá immár jómagam –, az idén nyolcvannégy esztendős, Akihito nevű császára is…
Nem akarok nagyképűsködni itt, sem beleártani magam a fentiek vitájába, de a császári meg az elnöki rendszer mintha alapfokon kizárná egymást. Az ennél felsőbb fokokba pedig ezúttal sem merészelek beleszólni…
Talán mondanom is felesleges, mert úgyis sejtheti mindenki magától is, nélkülem is, hogy kis híján kirúgások lettek a fenti esetből, vagyis Kolbert Andrásnak ebből a kis gúnyolódó indexes bejegyzéséből. S persze nem az Indexnél… Ugye. No jó, nem szivárogtatok itt feleslegesen. De akkor is úgy tudom, hogy ennek a Trump-gyereknek már a szeme sem áll jól… vagyis már a POTUS = President of the United States sem elég jó név neki… Mintha nem elégítené ki! Mintha ezzel a funkcióval, ezzel a tisztséggel nem állna anélkül is az ismert világ csúcsán… Mintha megmászta volna a globális politikai Himaláját… Legalábbis a hivatalos tweetjeiben (a hivatalosnak tekinthető bejegyzéseiben…) más nevet használ; persze olyat, amely ugyancsak teljes joggal megilleti őt, vagyis tagadhatatlanul és elvitathatatlanul a sajátja… De amely ugyanakkor rettenetesen elszaporodott a világháló kacskaringós országútjain (de még a félreeső sikátoraiban is…), elsősorban a Twitteren, Donald Trump megválasztása óta. Egymásba lógnak a mindenféle hülyegyerekek, akik Donald Trump néven tweetelnek ki nagy általánosságban mindenféle szedett-vedett marhaságokat, de esetenként, ennyit legalább ismerjünk el nekik, olykor valóban kacagtató, akár frappánsnak is minősíthető, valódi, igazi poénokat is, amelyeken időnként szívből tudunk nevetni, hahotázva, nyerítve röhögni; így hát lehetnék akár én is, a magam egyszerűségében valamely POTUS a sok közül… De mindegy is, hiszen minden korábbi, s eredendően akkor – első pillantásra – még megalapozatlannak tűnő gyanúmat megerősíti ez az interneten terjesztett újabb fájl, egy szelíd kis gif-animáció, amely néhány napja tűnt fel, s természetesen hozzám is eljutott a Facebook közösségi portál révén – 2017 nem az a kor, amelyben az ilyesmiből szándékosan vagy szándékunk ellenére (bárhogyan is…) ki lehetne maradni:
Ettől a fájltól, no és persze elsősorban annak eszmei-politikai tartalmától alkalmasint még Peres Jepchirchir is megrettenne és messzire futna, sőt, talán újabb világcsúcsot is beállítana közben – a nagyközönség elkápráztatására. Tavaly a nagy-britanniai Cardiffban két aranyérmet is nyert, az is félmaratoni táv volt, szerintem akkor olvashattam róla először, még ha nem is vagyok a hosszútávfutás megszállott, s még kevésbé naprakész követője. Nézem most a Wikipédia-oldalát (magyarul persze nyoma sincs, angolul böngészgetem, elérhető még német, francia, holland és lengyel nyelven; 1993. szeptember 27-én született, tehát nem egész egy évvel idősebb lányomnál; versenyezni ehhez képest talán későn is, csak négy évvel ezelőtt, 2013-ban kezdett, bár akkor tíz kilométeren két győzelemmel tűnt fel dél-afrikai versenyeken, hazájában, Kenyában pedig harmadik lett a Kisumu Marathon, bár erről a versenyről meg már nem is igazán jutnak el hozzánk, ide, Közép-Kelet-Európába, no meg persze a Kárpát-medencébe a tudósítások…), s látom ám, hogy tehetségére akkor figyeltek fel igazán, amikor bekerült Gianni Demadonna csapatába, s ekkortól kezdett el meghívásokat kapni a komolyabb, nevesebb, rangosabb európai versenyekre is.
Időközben pedig (amíg ezek a lányok a félmaratoni távon futkároztak…) kiderült az is, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök beleegyezett abba, hogy Szlovéniában találkozzon amerikai hivatali kollégájával, Donald Trumppal. Ezt épp az imént jelentette be a Kreml, ha már így ránkpéntekedett, s ezzel valóra vált Borut Pahor szlovén államfő álma, vagy legalábbis kedvező fogadtatásra lelt a kezdeményezése, hogy ő legyen a csúcstalálkozó házigazdája. Majd szépen megírják ezt is a holnapi lapok… Már ahol, ugye, hír lesz majd ebből. Azt azonban vélhetően már sokkal kevésbé és jóval kevesebben írják majd meg, hogy a most elfogyott teám fantázianeve a Csendes-óceán térségéből ered. A Crazy Bamboo, vagyis az őrült bambusz ugyanis egy, a mai Indonéziához tartozó Maluku-szigetcsoportban (vagy régi nevén, a Fűszer-szigeteken…), a Fülöp-szigetektől délre honos hagyományos népi tánc. Én sem tudtam ezt mindaddig, amíg az első csomagnyi ilyen keveréket meg nem vettem a szaküzletben, s csak azután néztem utána, már a forrón gőzölgő teával a billentyűztem mellett. Persze, több éve már ennek is, hiszen régi barátomat sem, aki tulajdonképpen rábeszélt erre az igencsak kellemes és több szempontból is előnyös beszerzésre, több esztendeje nem láttam már… S vélhetően a belátható jövőben nem is fogom. A Maluku-szigetek földrajzilag három, közigazgatásilag két részegységre tagolódnak, de ebben most ne vesszünk el. S hát igen, a múlt század kilencvenes éveiben az egykori Jugoszlávia széteséséhez vezető véres délszláv polgárháborús időkkel, vagyis a mi elidegeníthetetlen, és születésünktől fogva megadatott régiónkkal rokonítják ezt a térséget is a helyi vallási konfliktusok. A muzulmán többségi lakosság mellett ugyanis harmincnyolc százaléknyi protestáns keresztény, továbbá hat százaléknyi római katolikus népesség él a szigeteken (ami jóval magasabb arány Indonézia teljes populációjához képest…). Így történt hát, hogy 1999-ben és 2000-ben a szigetcsoporthoz tartozó Halmaherán több ezren vesztették életüket a vallási konfliktusokban. Nyugodjanak hát békében mindahányan! S habár a Crazy Bamboo-t valóban táncként jegyzik, ez tulajdonképpen a leginkább csak egy szórakoztató játék, manapság leginkább turistabolondítónak mondhatnánk. :D Az pedig azonban már csak az én személyes és különleges kiváltságom, hogy pontosan tudom, mit írt alá a fenti felvétel eredetijén az új amerikai elnök. Íme, a megdönthetetlen bizonyítékom is erre:
„Az ezredforduló után bemutatott, a transzszexualitás témakörét megjelenítő filmek origóját azok a 2000-es évek elején készült művek jelentik, melyekben – egyértelmű szimpátiával ugyan, de még csak – színes egzotikumként, egy-egy egyéni, sőt egyedi élettörténet keretein belül jelenik meg a problémás nemi identitás kérdése.
A 2001-es Hedwig és a Mérges Csonk szürreális meséjében egy egykori keletnémet fiút, jelenleg amerikai punk-rock énekesnőt ismerhetünk meg, akinek elrontott nemátalakító műtétjének nyomát a két lába közt található csökevényes maradvány és együttese neve is viseli. John Cameron Mitchell musical-adaptációjában az extrém sztorin felül művészi animációs betétek és koncertjelenetek emelik el a valóság szintjéről a történetet – és teszik lehetetlenné a főhőssel való azonosulást.
Hasonló megoldással él a spanyol 20 centiméter (2005) is, melyben a főhősnő egy egészen pontosan 20 centis problémával küzd, és amelynek almodóvarosan színes-szagos világában a transzneműsége mellett még narkolepsziával is sújtott Marieta történetét rendre musicalbetétek szakítják meg (mindig akkor, amikor a központi karakter váratlanul elalszik). Szintén tartalmaz szürreális elemeket az ugyanebben az évben bemutatott Reggeli a Plútón (lásd a beszélő vörösbegyeket), amelyben az excentrikus főhősnő identitásproblémáját még azzal fejelik meg az alkotók, hogy az elhagyott gyermekként felnőtt Patrick »Cicus« Braden saját anyját próbálja egy életen át megtalálni” – írta a Filmvilág című folyóirat tavaly januári számában Vajda Judit. Persze szinte semmi, tökéletesen jelentéktelen (mintha csak eltörpülne mellette…) ehhez képest az, hogy ma Magyarországon, a tegnapi lapzárta előtt épp (szó)játékos kedvükben lévő kollégáknak hála, a fél Békés megye ezen az újságcímen röhögött:
S ráadásul mindezt a címoldalon követték el, a vezető anyag címében…
De úgy tűnhet, ez a szójátékos kedv az egész napjukat meghatározta (vajon mit ünnepelhettek?…), hiszen kicsit lejjebb még rá is licitáltak erre:
A gúnyolódás szándéka nélkül mondom, hogy én már az első pillantásra nyerítve felröhögtem, amikor megláttam a Csalfa szarvasmarhás címet… Mintha valami gyermekvers lenne, abból a lehető legrosszabb fajtából, amolyan gügyögős, ahogy az idióta felnőtt elképzeli, mi tetszhet a kicsiknek, de persze fogalma sincs róla, ezért hord össze mindenféle sületlenségeket. Szerencsére épp a liftben voltam, egyedül, úton a negyedik félemelet felé (tiszta labirintus ez az épület… én másfél hónap alatt sem ismertem ki magam benne/rajta…), így nagy valószínűséggel senki sem halhatta. Ha meg mégis, hát akkor ezúton is bocsesz…
Mi tagadás, az embernek időnként adódik viccelődős kedve, amikor szívesen elsütne ilyen poénokat, de hát annyi önuralmat is szinte mindig összekapar magában, hogy aztán végül mégse tegye meg. Hasonló a helyzet, mint a rossz szóviccekkel, hiába ötlik eszembe olykor-olykor szinte kapásból egy egész sorozatnyi, mégis megkímélem a környezetemet ezektől. Ez nagyjából még meg is oldható. Nekem inkább az nem akar sehogy összejönni – sohasem –, hogy a régi felesleges cuccokat, kacatokat kidobjam. Mondom ezt csak azért, mert épp az imént hajtogattam össze gondosan, kivaslaghatva, nehogy gyűrődés maradjon rajta, a ma elfogyott teámnak a kiürült papírtasakját. Crazy Bamboo, vagy az őrült bambusztánc… Arra gondoltam, hogy egyelőre még nem dobnám ki, inkább elteszem, hogy magammal vigyem, amikor legközelebb a teaszaküzletbe megyek… S lazán csak felmutathassam ott az eledónak, hogy ilyet kérek! A Demmers Teahausban. No jó, de hát ennyit, éppen csak ennyit, hogy Crazy Bamboo azért mindenképp meg tudok jegyezni… Vagy mégsem? Mindegy is most már… Szagolgatom még egy kicsit a csomagját, de a papír, úgy tűnik, nem vette be/át a teaillatott, vagy legalábbis nem igazán, nem teljesen, nem a különleges ízvilág teljességében, mert én leginkább csak a borsmentát érzem a csomagon. Mondjuk, itt azt írja, hogy két-három percig ajánlott áztatni. Bevallom, én ezt nem nagyon tartottam be, az illata és a színe alapján ítéltem meg, hogy kellőképp kiázott-e már, s én mindig egy kicsit tovább hagytam benne a forró vízben. Íllések és pofonok…
No, de mutatom ezt a címlapot, nyugodtan lehet velem nyeríteni duettben:
„»Meg akartam mutatni, milyen ma Törökországban nőnek lenni« – foglalja össze Deniz Gamz Ergüven ankarai születésű, de régóta Franciaországhoz kötődő rendezőnő első egészestésének küldetését. A Mustang a fiúk nyakában ülve megvívott vízicsata önéletrajzi élményéből indul ki, és testközelből vázolja fel azt a sorsokat megpecsételő, szívszorító küzdelmet, melyben a női hősök szabadságvágyánál csak a hagyományoktól vezérelt közeg agresszív férfiközpontúsága erőteljesebb. Mindebből talán már sejthető: Ergüven olyan játszmában borít asztalt, melyben előre leosztotta, és később sem próbálta megkeverni a lapokat.
Mikor a tanév vége szélnek ereszti az öt eleven kamasz-lánytestvért, ők még nem is sejtik, hogy otthonuk – egy eldugott török település, illetve a nagymama és a nagybácsi uralta háztartás – kérlelhetetlenül szabályozott világa mekkora árat szab az említett gyermeki szórakozásnak. A kisközösségben velejéig erkölcstelennek minősülő játék miatt ugyanis híre megy Sonay és húgai könnyűvérűségének, így a pótszülők a további megaláztatásokat elkerülendő bekerített »feleség-gyárrá« alakítják a házat. A lányok pedig ezentúl az élettel teli serdülőkor élvezete helyett konyhai leckékbe, »formátlan, szarszínű ruhákba« és elrendezett házasságokba kényszerítve találják magukat” – ez pedig már Árva Márton írása volt, ugyancsak a tavaly januári Filmvilágban, a Mustang című filmről, amelynek különleges érdekessége, hogy Oscar-esélyes alkotás volt, akkor még a Saul fia vetélytársa. Moziban, sajnos, elszalasztottam, itt ha nem néz meg valamit azonnal az ember, utóbb már szinte semmi esélye sincs… Jaj, de hány és hány, mennyi és mennyi filmmel jártam már így… Mert épp olyan volt a beosztásom, hogy nem tudtam pont akkor elmenni, vagy úton voltunk, talán épp otthon, Zentán, esetleg Szabadkára vagy Újvidékre kellett mennünk, mindegy is. De egy-két héttel később már semmit sem lehet megnézni, még az úgynevezett művészmozikban sem. A Saul fiát elcsíptük, a Mustangot elszalasztottuk. Bezzeg, figyelemesebbnek kellett volna lennünk…
Ahogy a békési online kiadásban is figyelemesebb volt aztán már valaki – talán nem is csak a Mustangot, de A dán lányt is látta (tehát nem magunktól alakult úgy az érdeklődésünk, ahogyan, hiszen az ezek a filmek által felvetett témák töltötték ki egy évvel ezelőtt a napjainkat…) –, ugyanis mire kikerült az internetre, addigra már megváltozott a kérdéses cikk címe:
„Ime, hát megleltem hazámat”… És a fent említett, a két elnök közötti amerikai-kínai telefonos egyeztetésre pedig – most, hogy az tegnap történt vagy már ma, ne vesszünk el az egyre jelentéktelenebbnek tűnő részletekben – alig néhány órával azután került sor, hogy elkészítettem végre a már tegnapelőtt is tervezett tipikus turistafotót a Batthyány térről nézve a túlpartról, az Országházról. Ködös idő volt, meg a telefonom is gyengének mutatkozik az ilyesmire (vagy csak én nem tudom rendesen kezelni… bizony számolnunk kell ám ezzel a lehetőséggel is, hiszen ez is benne van a pakliban…), de hát talán nem kell majd szabadkoznom miatta, legalábbis úgy remélem. Hiszen, aki képeslapminőséget akar, majd úgyis beszerzi, nem kellek ahhoz én – sőt, egy hevenyészett Google-keresés is sokat lendíthet a dolgokon –, ez meg tulajdonképpen amúgy is csak a pillanatot rögzíti, ahogy épp munkába igyekeztem tegnap délelőtt, abban a reményben, hogy lapul még egy kis Crazy Bamboo a fiókomban. De aztán persze, mint már többszörösen jeleztem is, kiderült, hogy mégsem… Kínomban így hát csak a céges automatából vettem egy Diabeta nevű, az oldalán csokival bevont mogyorós kekszet, s fruktózou, ugyanis az összes feliratában csak szlovák szöveget találtam a csomagolópapírján, még szerencse, hogy a kép legalább felismerhető volt, s nem valami stilizált miskulanciákat nyomtattak rá. Meg egy étcsokis-málnás Cerbona müzliszeletet… További szerencsés körülmény tehát, hogy az elmúlt néhány napban jócskán gyülemlett fel aprópénz a pénztárcámban – olyan vagyok, mint egy rosszvasas, és a súly is lehúzza a nadrágomat (ha majd a térdemnél kezdem el hordani, kérem, hogy sebtében szóljon rám valaki!) –, így szinte kifoszthattam az automatát. Valamivel le is kell öblíteni ezt a rengeteg nagyon egészséges kaját, nemde? És épp azon sopánkodom, hogy teám nem maradt?! Vettem hát még egy meggyes Márkát is – aminek a forró italhoz persze semmi köze sincsen; a hiányához azonban annál is inkább –, s ezt már nem is annyira az íze kedvéért… A Márkát ugyanis tulajdonképpen sohasem szerettem, s gyermekkoromban, valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben nem is igazán értettem, miért nem akarnak nekem Gyulán, a Budrió nevű, viszonylag lepukkant külsejű-belsejű kocsmában, a Béke sugárút oldalában igazi kólát adni. Én otthon, Zentán mindig azt vedeltem kiskölyökként, miért gondoltam volt éppen itt bármi másra… Miután cseppet sem kedvesen közölte velem a pincér – aki tipikus nagyzolós hülyegyereknek (POTUS jelentkezik!) vagy felvágós külföldinek nézhetett –, hogy olyan italt ők nem tartanak, valamit csak kellett volna rendelnem, ha már ott rontottam a levegőt, ha már ott foglaltam azt az asztalt, amelyhez tulajdonképpen semmiféle érdek vagy érzelmi szál sem nem kötött. A kérdésre pedig, hogy akkor lenne már szíves elősorolni, mi a választék, mindig elhangzott a Traubi szóda mellett az is, hogy Márka. Jó, akkor kérek egy Márkát – végre itt van legalább egy szó, amit ismerek is –, sorolt még néhány gyümölcsöt, vagy mit, hogy milyen ízek, ízesítések közül választhatok. Egy helyen hát, a gyulai Budrió bárban ittam valamikor régen Márkát, meg most, a céges automatából. Szemközt éltek Elefánték, Olga és Elemér, meg akkor talán még ifj. Elemér is, mindig náluk laktunk, amikor Gyulán voltunk, és tőlük jártam át ide, elütni az időmet, mintha szórakozni mennék, pedig iszonyatosan távol voltam én attól attól, de az elvárásoknak legalább megfelelve. Kellő nyösztetés után, csak hogy már megszabaduljak a noszogatásoktól… Valami régi típusú játékautomaták sorakoztak egykor ebben a bizonyos Budrióban, a fal mellett, a bejárati ajtóval szemben, szoros, katonás rendben, s iszonyatos mennyiségű, ma már a nosztalgia meg a retró kategóriájába keveredett sárga kétforintost dobáltam be ezekbe a herkentyűkbe. Igen, és a személyzet – ezek szerint – sohasem volt kedves, sem előzékeny. Mert emlékszem arra is, hogy amikor a kétforintosokból kifogyva papírpénzt akartam érmékre váltatni náluk, mindig találtak valami okot, kifogást, ürügyet, ami miatt problémázhattak… Ahelyett, hogy rendes kólát szeretek volna nekem! No, de mindegy is (ma már egészen biztosan van náluk rendes kóla is, sőt, ezernyi féle-fajta, ahogy a rendszerváltás óta már elszaporodtak ezek is, s talán inkább a Márka üdítő lehet a ritkább, a bizonytalanabb…), hiszen egy ugyanolyan ködös emlék ez a régmúltamból, amilyen ködösre sikeredett ez a telefonos felvételem az Országházról:
„Az Utolsó tangó Párizsban sikerének köszönhetem azt a lehetőséget, hogy leforgathattam a Huszadik századot. Mindez akkoriban történt, amikor Pasolini vitát kezdeményezett, reménytelen és tragikus vitát arról, milyen a nép kultúrája. Szerinte ezt a kultúrát a kizárólagos fogyasztás teljesen megsemmisítette. Meg akartam győződni arról, vajon létezik-e még a paraszti világ Emilia tartományban, létezik-e még paraszti kultúra, van-e mondanivalója a múltról, a jelenről, a jövőről. Azt hittem, olyan filmet fogok forgatni, amely egy kultúra lassú felszívódását ábrázolja. Amint elkezdtünk kutatni, rájöttem, hogy valami nagyon is élő dologról készül majd a filmem. Egyetlen magyarázat van erre: Emilia az a tartomány, amely szocialista volt, amióta csak szocialisták léteznek, s kommunista, amióta csak kommunisták vannak. Emilia parasztjai csakis ezzel a szocialista és kommunista meggyőződésükkel fejleszthették ki kultúrájuk tudatát, és csakis így foghatták föl, hogy ezt a kultúrát meg kell védelmezniük” – nyilatkozta Bernardo Bertolucci, a talján mester az Elan című német lapnak még valamikor 1978 táján a Huszadik század című filmjéről, én meg sebtében, mondhatni kapásból idézem itt, csakis azért (és semmi másért…), hogy legyen ebben a történetben a sok-sok trumpológia mellett egy kis emelkedettség is, ami elszakíthat talán bennünket ettől a földhözragadtságtól, iszonytató sivárságtól, s visszavezet bennünket lassan, apró lépésekben, mondhatni apránként ebből az elsivárosodó jelenből a múlt és jövő párhuzamos fürkészésébe. Délután van, de csak azért, mert dél már elmúlt, egyébként pedig viszonylag korai még az időpont… De egy óráig már csak néhány perc van hátra. Nem számolom, öt, négy, három, kettő, zéró, így telnek majd el, menthetetlenül, visszahozhatatlanul, miközben talán elcaplatok a céges (mondhatni: üzemi…) konyháig még egyszer, egy újabb kávét készíteni magamnak. Merthogy a Crazy Bamboo-nak annyi…
Majd fel kell tölteni belőle újra a tartalékaimat…
Ha meg nagyon nem lenne meg ez a film illegálisan, akkor íme még ez is:
Én az elmúlt napokban/hetekben leginkább a múltat fürkésztem, facebookos ismerőseim és követőim, üzletfeleim és hitelezőim naprakészen értesülhettek erről. S akkor is a Magyar Távirati Iroda anyagaiban mélyültem el. Mondjuk, az ma már könnyűszerrel akár sajtótörténeti kutatásnak is minősíthető, hogy a tőlünk időben a lehető legtávolabb eső jelentéseket, tehát archív anyagokat böngésztem…
Ha minden úgy igaz, ahogy reménylem (hűűű… micsoda régen nem használtam már ezt a kifejezést… talán legutóbb még az Egy színinövendék naplójából című sorozatomban, valamikor a kilencvenes években, a Családi Körben… vagy talán csak itt-ott egyik-másik kóbor versben…), akkor sikerült megtalálnom a legelső, a legrégebbi jelentést, amelyben a hírügynökség említette Szabadkát: 1887. június 23-át írtak akkor százharminc évvel ezelőtti, távoli eleink. Ahhoz képest, hogy apai nagyapám 1903-ban, apai nagyanyám pedig 1906-ban született, ez alsó értéken is pluszban legalább még legalább egy nemzedéket jelent, de könnyen megtörténhet, hogy annál többet is…
Azt írták:
Fontos ugyanakkor a német nyelvű változat is, amely Maria-Theresiopolisként említi Szabadkát. A történeti környezetet, az események hátterét pedig majd Szabadka helytörténeti irataiból kell kiegészítenünk hozzá. Mondjuk, nem vet ránk, vajdasági magyarokra cseppet sem jó fényt, hogy már ekkor is egy választási csalássorozat miatt kerültünk be a nemzetközi hírfolyamba… [Frissítés: Mivel nem vagyok németes, sok-sok buktatót rejteget számomra az ilyen szövegváltozatok összehasonlító elemzése. Ezért is, s ezúton is köszönöm kedves olvasónk segítségét a német nyelvű verzió értelmezésében.]
Egy újabb, immár a környező településeket is érintő jelentést 1909. október 19-én fogalmaztak meg a távirati iroda munkatársai. Ebben egy tragédiával végződő esti mulatságról, kocsmai mulatozásról, duhajkodásról, és egy vasúti balesetről tudósítottak:
Íme, hát itt tartunk most…
S a következő napokban majd igyekszem egy a fent bemutatottnál jobb, élesebb felvételt is készíteni még a Duna túlpartjáról, az Országházról – a szemközti oldalról, vagyis a Batthyány térről nézve…
Ezt pedig még csak úgy, teljesen öncélúan így a végére illesztve:
Mert ez az, ami ma igazán fontos!
Most pedig gyorsan lecsukom a laptopom, mert perceken belül kezdődik Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszéde a Várkert Bazárban, arra majd a napi munkám miatt is figyelnem kell, meg hát egyébként is vigyázban áll majd itt mindjárt az egész ország…
*
Crazy Bamboo és más finomságok
Nem lehet mindig erőből világpolitizálni, avagy széljegyzetek a jövő és a múlt fürkészéséhez minden létező és létezhetetlen irányban (2. rész)
Sorozatunk első része ITT olvasható!
„A hidegháború idején a szocializmus központosított kultúrpolitikája a szexuális másság minden formáját kriminalizálta és letiltotta a filmvászonról. A nyugati társadalmak mára megértették, a többségi társadalomnak nincs mitől tartania: a melegség vagy a transzneműség nem bűntény, nem ragályos betegség, hanem egyéni sorsprobléma. Kelet-Európában azonban a »melegháború« a hidegháború után is folytatódik.” (Kis Katalin)
…no, hát itt van, ránkpéntekedett, a nap legjobb híre pedig egyelőre az, hogy megdőlt a női félmaraton világrekordja, végre! A Magyar Távirati Iroda még délelőtt azt írta, hogy a kenyai Peres Jepchirchir 1:05:06 órás új világcsúccsal nyerte meg a nők versenyét a Rász el-Haimában rendezett félmaratoni viadalon. Ezúton is szívből gratulálok neki! Különösképp, hogy a szám új csúcstartója ezúttal a honfitársa, Florence Kiplagat által két éve felállított rekordot döntötte meg három másodperccel. Az Egyesült Arab Emírségekben megtartott futóversenyen Jepchirchir nagy csatát vívott a 2009-es félmaratoni világbajnokkal, az ugyancsak kenyai Mary Keitanyval, aki végül 1:05:13 órás egyéni csúccsal lett a második. A harmadik a szintén kenyai Joyciline Jepkosgei lett, méghozzá 1:06:08 órával, ami közel három perccel jobb eredmény, mint az eddigi legjobbja. A férfiaknál is élvezetes és magas színvonalú verseny zajlott. A győzelmet a vb-ezüstérmes kenyai Bedan Karoki harcolta ki 59:10 perccel, kilenc másodperccel megelőzve az etióp Yigrem Demelasht. A bronzérmet az ugyancsak kenyai Augustine Choge érdemelte ki 59:26 perces eredménnyel – legalábbis így foglalta össze jelentésében az eredményeket a távirati iroda.
Időközben meg még a teám is elfogyott a céges kis gurulós szekrénykém fiókjából – nem kellett hozzá egy óra, ahogy a fent említett kenyai Bedan Karokinak sem a félmaratoni táv teljesítéséhez –, s íme, a Crazy Bamboo-nak máris annyi… Jó kis fantázianév ez a zöld tea és a zsenge bambuszlevelek keverékének; eperdarabok, borsmenta, napraforgószirom, citromkarika és természetes aroma… Valódi különlegesség, de nemcsak ínyenceknek. Kellemesen beillatosította itt egy-egy bögrényi ilyen forró ital az egész nagy hodályt, amit egylégterű szerkesztőségnek szokás nevezni. Vagyis a deszket. S az sem teljesen biztos, hogy éppenséggel minden kollégám legnagyobb örömélre… (Bár, szerencsére, szóvá nem tette soha senki…) Így most marad a kávé, amit persze egyáltalán nem bánok, csak hát egy kicsit más az élmény; meg, ha már ennyire sokadik, mint ez is itt ma, a jobbomon gőzölögve a billentyűzet mellett, akkor jobban esik egy kis változatosság. No, de nagyjából mindegy is, épp csak mesélem, anélkül, hogy különösebb jelentőséget szeretnék itt és most tulajdonítani mindennek…
De akárhogy legyen is – jelentőség ide vagy oda, teával vagy kávéval nedvesítve –, ahhoz képest, hogy tegnapelőtt a londoni elemzők még azt mérlegelték, méricskélték, hogy milyen intézkedéseket hozhat majd az új amerikai elnök, Donald Trump, az Egyesült Államokban is erősen érezhető piaci túlsúly, vagyis a kínai árudömping ellensúlyozására (vámok és miegyebek…), addig tegnapra már teljesen megváltozott a helyzet. Hogy is mondjam csak? Trump immár sokkal, de sokkal, de sokkal, de sokkal békülékenyebb hangnemben tárgyalt távol-keleti hivatali kollégáját. Talán figyelmeztette volna valaki, hogy nem lehet mindig és mindenkivel szemben erőből politizálni?! S főleg nem világpolitizálni… Ugyancsak a távirati iroda tudósított ugyanis arról, hogy az amerikai elnök – jelentőség ide vagy oda, egy kellemes illatú tea vagy kávé mellett – a kínai hivatali kollégájával folytatott telefonbeszélgetésében megerősítette, hogy kormányzata tiszteletben tartja majd az úgynevezett egy Kína elvét. A tengerentúlon akkor még csütörtök este volt, nálunk már péntek reggel, vagy legalábbis minden kétséget kizáróan hajnalodott… A Távol-Keleten talán már az ebéden is túl voltak! Nehéz lesz hát eldönteni – bőséggel lehet majd mélázni rajta –, hogy ez a beszélgetés tegnap vagy ma történt. Én nagyjából úgy vagyok vele, hogy ami csütörtöki esemény, az legyen fenntartások nélkül csütörtök – vagyis mindig a helyi idő a mérvadó! –, akármely időzónában is történjenek az események, amelyekről a hírügynökségek tudósítanak. Tehát, ha hajnalodott is már nálunk, vagy – habár én még mindenképp aludtam –, ha a pénteki reggelijüket készítettek is már egyesek az oromi határban, Budapest IX. kerületében, vagy éppenséggel a Zenta és Kőbánya közötti kétlakiság kiszámíthatatlan terepasztalán, annak még mindenképp tegnapnak kellett lennie. Másfelől azonban tovább fokozza a kételyeket, hogy egyikük Washingtonban ücsörgött, a másikuk meg nagy valószínűséggel Pekingben, kétszereplős a játszma… Egyikük előttünk jár az időben, a másikuk meg mögöttünk… Hova tekingessünk hát lányos zavarunkban, a múltba vagy a jövőbe? Hehe… Nem kellenek hát ehhez mérhetetlen történelmi távlatok, nem kell a végtelen világűr, tántorgásunk múlt és jövő között – a legkézenfekvőbb, leghétköznapibb jelenünkben is – bőven kínál nekünk lehetőségeket az eltévelyedésre… Csak nehogy a csábringók karjaiba fussunk eltévelyedésünkben!
De most csak azért, mert a világ csendőre, meg tulajdonképpen az egyetlen nagyhatalom, mondhatni globális nagyhatalom, világhatalom, most csak azért a washingtoni idő legyen a mérvadó, a meghatározó akár még számunkra is? Talán mégsem…
Már csak azért sem, mert mindenféle megfoghatatlanságok halmozódnak ebben is: ha ugyanabban a pillanatban törnek be egy kirakatot Washingtonban és Pekingben, akkor is megtörténhet, hogy az egyik eset a mi nézőpontunkból – vagyis a mi időzónánkból szemlélve – még tegnap történt, a másik pedig már ma, de még csak ezután, néhány óra múlva fog bekövetkezni…
Most akkor melyikük helyi idejét kell mérvadóbbnak tekintenünk, Donald Trumpét vagy Hszi Csin-pingét? Ki merészelne ítélkezni (ne adj’ Isten, kvázi igazságot tenni…) abban a kérdésben, hogy melyiknek kellene a számunkra mérvadóbbnak lennie? Hiszen az idő értelmezése mindig is zavarokat és kételyeket keltett, talán ezért is foglalkoztak vele oly sokat, oly mérhetetlen mélységekig a filozófusok, gondolkodók, de még a fizikusok is minden korokban, de egy kellemes tea illata talán kitisztíthatja a képzeteinket, vagy leginkább csak a képzelgéseinket… Egészségünkre! S bíbelődjünk addig is a hírügynökségi jelentésekkel, hiszen azt írják, hogy Trump amerikai elnök washingtoni helyi idő szerint csütörtökön este beszélt telefonon Hszi Csin-ping kínai elnökkel. És ekkor erősítette meg, hogy kormányzata tiszteletben fogja tartani az egy Kína elvét. A Fehér Ház közleményben tájékoztatta a nyilvánosságot kettejük egyeztetéséről. Eszerint hosszú és „rendkívül szívélyes” beszélgetést folytattak, és „Hszi elnök kérésére” Donald Trump megerősítette, hogy egyetért az egy Kína elvének politikai tiszteletben tartásával. Ennek alaptétele, hogy az Egyesült Államok nem ismeri el diplomáciailag Tajvan függetlenségét, hanem a szigetet Kína részének tekinti. A Fehér Ház közleménye szerint Donald Trump és Hszi Csin-ping több más kérdésben is eszmét cserélt, és meghívták egymást országaikba. Ahogy azt a protokoll szépen elő is írja… Habár megválasztása után Trump ugyancsak telefonon fogadta Hszi gratulációit, beiktatása óta mégis csak most beszélt vele először. Innen nézve: ma hajnalban. Hát igen, még emlékezhetünk, hogy Kína hevesen tiltakozott, amikor Trump decemberben, tehát még a beiktatása előtt, szintén telefonon beszélt Caj Jing-ven tajvani államfővel, és – egyes értelmezések szerint – már ezzel is sejtette, hogy hivatali idejében csak akkor támogatja majd az egy Kína elvét, ha Pekinggel megállapodásra tud jutni a kereskedelmi viták rendezésében. A mostani telefonbeszélgetés előtt az amerikai elnök a Fehér Házban konzultált Rex Tillerson külügyminiszterrel, biztos, ami biztos… Ne érhessék meglepetések! Az amerikai-kínai egyeztetésre pedig alig néhány órával azt megelőzően került sor, hogy Donald Trump a Fehér Házban – helyi idő szerint pénteken, vagyis ma – fogadta Abe Sinzó japán kormányfőt, akit a hétvégére a floridai nyaralójába is meghívott – jelentette a távirati iroda.
Bár utóbbi meg az elmúlt napokban egy egész más témában volt érintett a magyar sajtóban. Ezt most teljes terjedelmében idézem (végül is, nem hosszú…), az Indexen jelent meg Kolbert András rövid kis észrevétele, mondhatni kollegiális figyelmeztetése:
MOST EGY PICIT NE FIGYELJEN SENKI MÁS, CSAK A HIRADO.HU-S KOLLÉGÁK, DE TÉNYLEG
Helló, kiment a cikketek, az a címe, hogy Telefonon tárgyalt Trump Putyinnal, és abban van két apróság, az egyik, hogy Merkel nem osztrák kancellár (még, ki tudja, mi lesz holnap), a másik, hogy az a tweet, amit idéztek, az valami poénkodó hülyegyerek, az igazi USA-elnök a sima @POTUS, de nyilván ti sem gondoljátok komolyan, hogy Trump azért hívta fel Putyint, hogy megtudja, mit kell tennie a következő héten.
De az semmi, én a múltkor a HM Sajtóosztálynak úgy kezdtem egy levelet, hogy Tisztelt Sajtóosztáj, előfordul, szombat van. :D
Frissítés: na, látom, átment, de tovább is van. Bevallom, nekem sem tűnt fel, de a japán fickóval is van egy kis gond: Abe Sinzó a magyar átírás, és nem elnök, hanem miniszterelnök. Persze lehet ám, hogy van egy Abe Shinzo nevű elnöke Japánnak, fene tudja.
(Index.hu, 2017. január 28.)
Meg van egy, sorrendben immár a százhuszonötödik – teszem hozzá immár jómagam –, az idén nyolcvannégy esztendős, Akihito nevű császára is…
Nem akarok nagyképűsködni itt, sem beleártani magam a fentiek vitájába, de a császári meg az elnöki rendszer mintha alapfokon kizárná egymást. Az ennél felsőbb fokokba pedig ezúttal sem merészelek beleszólni…
Most egy picit ne figyeljen senki más, csak a Hirado.hu-s kollégák, de tényleg
Helló, kiment a cikketek, az a címe, hogy Telefonon tárgyalt Trump Putyinnal, és abban van két apróság, az egyik, hogy Merkel nem osztrák kancellár (még, ki tudja, mi lesz holnap), a másik, hogy az a tweet, amit idéztek, az valami poénkodó hülyegyerek, az igazi USA-elnök a sima @POTUS, de nyilván ti sem gondoljátok komolyan, hogy Trump azért hívta fel Putyint, hogy megtudja, mit kell tennie a következő héten.
Talán mondanom is felesleges, mert úgyis sejtheti mindenki magától is, nélkülem is, hogy kis híján kirúgások lettek a fenti esetből, vagyis Kolbert Andrásnak ebből a kis gúnyolódó indexes bejegyzéséből. S persze nem az Indexnél… Ugye. No jó, nem szivárogtatok itt feleslegesen. De akkor is úgy tudom, hogy ennek a Trump-gyereknek már a szeme sem áll jól… vagyis már a POTUS = President of the United States sem elég jó név neki… Mintha nem elégítené ki! Mintha ezzel a funkcióval, ezzel a tisztséggel nem állna anélkül is az ismert világ csúcsán… Mintha megmászta volna a globális politikai Himaláját… Legalábbis a hivatalos tweetjeiben (a hivatalosnak tekinthető bejegyzéseiben…) más nevet használ; persze olyat, amely ugyancsak teljes joggal megilleti őt, vagyis tagadhatatlanul és elvitathatatlanul a sajátja… De amely ugyanakkor rettenetesen elszaporodott a világháló kacskaringós országútjain (de még a félreeső sikátoraiban is…), elsősorban a Twitteren, Donald Trump megválasztása óta. Egymásba lógnak a mindenféle hülyegyerekek, akik Donald Trump néven tweetelnek ki nagy általánosságban mindenféle szedett-vedett marhaságokat, de esetenként, ennyit legalább ismerjünk el nekik, olykor valóban kacagtató, akár frappánsnak is minősíthető, valódi, igazi poénokat is, amelyeken időnként szívből tudunk nevetni, hahotázva, nyerítve röhögni; így hát lehetnék akár én is, a magam egyszerűségében valamely POTUS a sok közül… De mindegy is, hiszen minden korábbi, s eredendően akkor – első pillantásra – még megalapozatlannak tűnő gyanúmat megerősíti ez az interneten terjesztett újabb fájl, egy szelíd kis gif-animáció, amely néhány napja tűnt fel, s természetesen hozzám is eljutott a Facebook közösségi portál révén – 2017 nem az a kor, amelyben az ilyesmiből szándékosan vagy szándékunk ellenére (bárhogyan is…) ki lehetne maradni:
World AIDS Marathon & half marathon
WELCOME Welcome to the 2016 Kisumu World AIDS Marathon. We're not just any marathon; we're running to raise awareness that AIDS sufferers globally must have access to the AIDS medicine. We run so we can collectively channel our energy to say, "Getting to zero: zero new HIV infections. Zero discrimination.
Időközben pedig (amíg ezek a lányok a félmaratoni távon futkároztak…) kiderült az is, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök beleegyezett abba, hogy Szlovéniában találkozzon amerikai hivatali kollégájával, Donald Trumppal. Ezt épp az imént jelentette be a Kreml, ha már így ránkpéntekedett, s ezzel valóra vált Borut Pahor szlovén államfő álma, vagy legalábbis kedvező fogadtatásra lelt a kezdeményezése, hogy ő legyen a csúcstalálkozó házigazdája. Majd szépen megírják ezt is a holnapi lapok… Már ahol, ugye, hír lesz majd ebből. Azt azonban vélhetően már sokkal kevésbé és jóval kevesebben írják majd meg, hogy a most elfogyott teám fantázianeve a Csendes-óceán térségéből ered. A Crazy Bamboo, vagyis az őrült bambusz ugyanis egy, a mai Indonéziához tartozó Maluku-szigetcsoportban (vagy régi nevén, a Fűszer-szigeteken…), a Fülöp-szigetektől délre honos hagyományos népi tánc. Én sem tudtam ezt mindaddig, amíg az első csomagnyi ilyen keveréket meg nem vettem a szaküzletben, s csak azután néztem utána, már a forrón gőzölgő teával a billentyűztem mellett. Persze, több éve már ennek is, hiszen régi barátomat sem, aki tulajdonképpen rábeszélt erre az igencsak kellemes és több szempontból is előnyös beszerzésre, több esztendeje nem láttam már… S vélhetően a belátható jövőben nem is fogom. A Maluku-szigetek földrajzilag három, közigazgatásilag két részegységre tagolódnak, de ebben most ne vesszünk el. S hát igen, a múlt század kilencvenes éveiben az egykori Jugoszlávia széteséséhez vezető véres délszláv polgárháborús időkkel, vagyis a mi elidegeníthetetlen, és születésünktől fogva megadatott régiónkkal rokonítják ezt a térséget is a helyi vallási konfliktusok. A muzulmán többségi lakosság mellett ugyanis harmincnyolc százaléknyi protestáns keresztény, továbbá hat százaléknyi római katolikus népesség él a szigeteken (ami jóval magasabb arány Indonézia teljes populációjához képest…). Így történt hát, hogy 1999-ben és 2000-ben a szigetcsoporthoz tartozó Halmaherán több ezren vesztették életüket a vallási konfliktusokban. Nyugodjanak hát békében mindahányan! S habár a Crazy Bamboo-t valóban táncként jegyzik, ez tulajdonképpen a leginkább csak egy szórakoztató játék, manapság leginkább turistabolondítónak mondhatnánk. :D Az pedig azonban már csak az én személyes és különleges kiváltságom, hogy pontosan tudom, mit írt alá a fenti felvétel eredetijén az új amerikai elnök. Íme, a megdönthetetlen bizonyítékom is erre:
Akárcsak egykor régen, a titói Jugoszláviában is minden évben az egész ország megünnepelte a születésnapomat. Így utólag, ezúton is köszönöm! Köszönöm a megboldogult Josip Broznak, és köszönöm ezt az újabb lehetőséget POTUS-nak is :D
THE MYSTICAL OF CRAZY BAMBOO DANCE MALUKU -
Crazy Bamboo Dance Maluku is one of a unique tradition of art that is closely related to the mystical overtones of bamboo called crazy.
„Az ezredforduló után bemutatott, a transzszexualitás témakörét megjelenítő filmek origóját azok a 2000-es évek elején készült művek jelentik, melyekben – egyértelmű szimpátiával ugyan, de még csak – színes egzotikumként, egy-egy egyéni, sőt egyedi élettörténet keretein belül jelenik meg a problémás nemi identitás kérdése.
A 2001-es Hedwig és a Mérges Csonk szürreális meséjében egy egykori keletnémet fiút, jelenleg amerikai punk-rock énekesnőt ismerhetünk meg, akinek elrontott nemátalakító műtétjének nyomát a két lába közt található csökevényes maradvány és együttese neve is viseli. John Cameron Mitchell musical-adaptációjában az extrém sztorin felül művészi animációs betétek és koncertjelenetek emelik el a valóság szintjéről a történetet – és teszik lehetetlenné a főhőssel való azonosulást.
Hasonló megoldással él a spanyol 20 centiméter (2005) is, melyben a főhősnő egy egészen pontosan 20 centis problémával küzd, és amelynek almodóvarosan színes-szagos világában a transzneműsége mellett még narkolepsziával is sújtott Marieta történetét rendre musicalbetétek szakítják meg (mindig akkor, amikor a központi karakter váratlanul elalszik). Szintén tartalmaz szürreális elemeket az ugyanebben az évben bemutatott Reggeli a Plútón (lásd a beszélő vörösbegyeket), amelyben az excentrikus főhősnő identitásproblémáját még azzal fejelik meg az alkotók, hogy az elhagyott gyermekként felnőtt Patrick »Cicus« Braden saját anyját próbálja egy életen át megtalálni” – írta a Filmvilág című folyóirat tavaly januári számában Vajda Judit. Persze szinte semmi, tökéletesen jelentéktelen (mintha csak eltörpülne mellette…) ehhez képest az, hogy ma Magyarországon, a tegnapi lapzárta előtt épp (szó)játékos kedvükben lévő kollégáknak hála, a fél Békés megye ezen az újságcímen röhögött:
CSALFA NEM VOLT CSALFA,
TEJREKORDER SZARVASMARHA
S ráadásul mindezt a címoldalon követték el, a vezető anyag címében…
De úgy tűnhet, ez a szójátékos kedv az egész napjukat meghatározta (vajon mit ünnepelhettek?…), hiszen kicsit lejjebb még rá is licitáltak erre:
BŰNCSELEKMÉNYEK:
BÉKÉSEN BÉKÉSBEN
A gúnyolódás szándéka nélkül mondom, hogy én már az első pillantásra nyerítve felröhögtem, amikor megláttam a Csalfa szarvasmarhás címet… Mintha valami gyermekvers lenne, abból a lehető legrosszabb fajtából, amolyan gügyögős, ahogy az idióta felnőtt elképzeli, mi tetszhet a kicsiknek, de persze fogalma sincs róla, ezért hord össze mindenféle sületlenségeket. Szerencsére épp a liftben voltam, egyedül, úton a negyedik félemelet felé (tiszta labirintus ez az épület… én másfél hónap alatt sem ismertem ki magam benne/rajta…), így nagy valószínűséggel senki sem halhatta. Ha meg mégis, hát akkor ezúton is bocsesz…
Mi tagadás, az embernek időnként adódik viccelődős kedve, amikor szívesen elsütne ilyen poénokat, de hát annyi önuralmat is szinte mindig összekapar magában, hogy aztán végül mégse tegye meg. Hasonló a helyzet, mint a rossz szóviccekkel, hiába ötlik eszembe olykor-olykor szinte kapásból egy egész sorozatnyi, mégis megkímélem a környezetemet ezektől. Ez nagyjából még meg is oldható. Nekem inkább az nem akar sehogy összejönni – sohasem –, hogy a régi felesleges cuccokat, kacatokat kidobjam. Mondom ezt csak azért, mert épp az imént hajtogattam össze gondosan, kivaslaghatva, nehogy gyűrődés maradjon rajta, a ma elfogyott teámnak a kiürült papírtasakját. Crazy Bamboo, vagy az őrült bambusztánc… Arra gondoltam, hogy egyelőre még nem dobnám ki, inkább elteszem, hogy magammal vigyem, amikor legközelebb a teaszaküzletbe megyek… S lazán csak felmutathassam ott az eledónak, hogy ilyet kérek! A Demmers Teahausban. No jó, de hát ennyit, éppen csak ennyit, hogy Crazy Bamboo azért mindenképp meg tudok jegyezni… Vagy mégsem? Mindegy is most már… Szagolgatom még egy kicsit a csomagját, de a papír, úgy tűnik, nem vette be/át a teaillatott, vagy legalábbis nem igazán, nem teljesen, nem a különleges ízvilág teljességében, mert én leginkább csak a borsmentát érzem a csomagon. Mondjuk, itt azt írja, hogy két-három percig ajánlott áztatni. Bevallom, én ezt nem nagyon tartottam be, az illata és a színe alapján ítéltem meg, hogy kellőképp kiázott-e már, s én mindig egy kicsit tovább hagytam benne a forró vízben. Íllések és pofonok…
No, de mutatom ezt a címlapot, nyugodtan lehet velem nyeríteni duettben:
A Békés Megyei Hírlap mai címoldala
És még egy oldal a lapból csak az íze kedvéért… :D
Mikor a tanév vége szélnek ereszti az öt eleven kamasz-lánytestvért, ők még nem is sejtik, hogy otthonuk – egy eldugott török település, illetve a nagymama és a nagybácsi uralta háztartás – kérlelhetetlenül szabályozott világa mekkora árat szab az említett gyermeki szórakozásnak. A kisközösségben velejéig erkölcstelennek minősülő játék miatt ugyanis híre megy Sonay és húgai könnyűvérűségének, így a pótszülők a további megaláztatásokat elkerülendő bekerített »feleség-gyárrá« alakítják a házat. A lányok pedig ezentúl az élettel teli serdülőkor élvezete helyett konyhai leckékbe, »formátlan, szarszínű ruhákba« és elrendezett házasságokba kényszerítve találják magukat” – ez pedig már Árva Márton írása volt, ugyancsak a tavaly januári Filmvilágban, a Mustang című filmről, amelynek különleges érdekessége, hogy Oscar-esélyes alkotás volt, akkor még a Saul fia vetélytársa. Moziban, sajnos, elszalasztottam, itt ha nem néz meg valamit azonnal az ember, utóbb már szinte semmi esélye sincs… Jaj, de hány és hány, mennyi és mennyi filmmel jártam már így… Mert épp olyan volt a beosztásom, hogy nem tudtam pont akkor elmenni, vagy úton voltunk, talán épp otthon, Zentán, esetleg Szabadkára vagy Újvidékre kellett mennünk, mindegy is. De egy-két héttel később már semmit sem lehet megnézni, még az úgynevezett művészmozikban sem. A Saul fiát elcsíptük, a Mustangot elszalasztottuk. Bezzeg, figyelemesebbnek kellett volna lennünk…
Ahogy a békési online kiadásban is figyelemesebb volt aztán már valaki – talán nem is csak a Mustangot, de A dán lányt is látta (tehát nem magunktól alakult úgy az érdeklődésünk, ahogyan, hiszen az ezek a filmek által felvetett témák töltötték ki egy évvel ezelőtt a napjainkat…) –, ugyanis mire kikerült az internetre, addigra már megváltozott a kérdéses cikk címe:
Csalfa-tejrekord Mezőhegyesen
Csalfa-tejrekord Mezőhegyesen Aranytörzskönyvet adott át csütörtökön a ménesbirtok szarvasmarha-telepén Kőrösi Zsolt, a Holstein-fríz Tenyésztők Egyesületének tenyésztésvezetője, Pap Istvánnak a Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. vezérigazgatójának. Az elismerést a Csalfa nevű jószág érdemelte ki, átlagon felüli teljesítményével, hiszen máig 101 ezer 25 kiló tejet adott.
„Ime, hát megleltem hazámat”… És a fent említett, a két elnök közötti amerikai-kínai telefonos egyeztetésre pedig – most, hogy az tegnap történt vagy már ma, ne vesszünk el az egyre jelentéktelenebbnek tűnő részletekben – alig néhány órával azután került sor, hogy elkészítettem végre a már tegnapelőtt is tervezett tipikus turistafotót a Batthyány térről nézve a túlpartról, az Országházról. Ködös idő volt, meg a telefonom is gyengének mutatkozik az ilyesmire (vagy csak én nem tudom rendesen kezelni… bizony számolnunk kell ám ezzel a lehetőséggel is, hiszen ez is benne van a pakliban…), de hát talán nem kell majd szabadkoznom miatta, legalábbis úgy remélem. Hiszen, aki képeslapminőséget akar, majd úgyis beszerzi, nem kellek ahhoz én – sőt, egy hevenyészett Google-keresés is sokat lendíthet a dolgokon –, ez meg tulajdonképpen amúgy is csak a pillanatot rögzíti, ahogy épp munkába igyekeztem tegnap délelőtt, abban a reményben, hogy lapul még egy kis Crazy Bamboo a fiókomban. De aztán persze, mint már többszörösen jeleztem is, kiderült, hogy mégsem… Kínomban így hát csak a céges automatából vettem egy Diabeta nevű, az oldalán csokival bevont mogyorós kekszet, s fruktózou, ugyanis az összes feliratában csak szlovák szöveget találtam a csomagolópapírján, még szerencse, hogy a kép legalább felismerhető volt, s nem valami stilizált miskulanciákat nyomtattak rá. Meg egy étcsokis-málnás Cerbona müzliszeletet… További szerencsés körülmény tehát, hogy az elmúlt néhány napban jócskán gyülemlett fel aprópénz a pénztárcámban – olyan vagyok, mint egy rosszvasas, és a súly is lehúzza a nadrágomat (ha majd a térdemnél kezdem el hordani, kérem, hogy sebtében szóljon rám valaki!) –, így szinte kifoszthattam az automatát. Valamivel le is kell öblíteni ezt a rengeteg nagyon egészséges kaját, nemde? És épp azon sopánkodom, hogy teám nem maradt?! Vettem hát még egy meggyes Márkát is – aminek a forró italhoz persze semmi köze sincsen; a hiányához azonban annál is inkább –, s ezt már nem is annyira az íze kedvéért… A Márkát ugyanis tulajdonképpen sohasem szerettem, s gyermekkoromban, valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben nem is igazán értettem, miért nem akarnak nekem Gyulán, a Budrió nevű, viszonylag lepukkant külsejű-belsejű kocsmában, a Béke sugárút oldalában igazi kólát adni. Én otthon, Zentán mindig azt vedeltem kiskölyökként, miért gondoltam volt éppen itt bármi másra… Miután cseppet sem kedvesen közölte velem a pincér – aki tipikus nagyzolós hülyegyereknek (POTUS jelentkezik!) vagy felvágós külföldinek nézhetett –, hogy olyan italt ők nem tartanak, valamit csak kellett volna rendelnem, ha már ott rontottam a levegőt, ha már ott foglaltam azt az asztalt, amelyhez tulajdonképpen semmiféle érdek vagy érzelmi szál sem nem kötött. A kérdésre pedig, hogy akkor lenne már szíves elősorolni, mi a választék, mindig elhangzott a Traubi szóda mellett az is, hogy Márka. Jó, akkor kérek egy Márkát – végre itt van legalább egy szó, amit ismerek is –, sorolt még néhány gyümölcsöt, vagy mit, hogy milyen ízek, ízesítések közül választhatok. Egy helyen hát, a gyulai Budrió bárban ittam valamikor régen Márkát, meg most, a céges automatából. Szemközt éltek Elefánték, Olga és Elemér, meg akkor talán még ifj. Elemér is, mindig náluk laktunk, amikor Gyulán voltunk, és tőlük jártam át ide, elütni az időmet, mintha szórakozni mennék, pedig iszonyatosan távol voltam én attól attól, de az elvárásoknak legalább megfelelve. Kellő nyösztetés után, csak hogy már megszabaduljak a noszogatásoktól… Valami régi típusú játékautomaták sorakoztak egykor ebben a bizonyos Budrióban, a fal mellett, a bejárati ajtóval szemben, szoros, katonás rendben, s iszonyatos mennyiségű, ma már a nosztalgia meg a retró kategóriájába keveredett sárga kétforintost dobáltam be ezekbe a herkentyűkbe. Igen, és a személyzet – ezek szerint – sohasem volt kedves, sem előzékeny. Mert emlékszem arra is, hogy amikor a kétforintosokból kifogyva papírpénzt akartam érmékre váltatni náluk, mindig találtak valami okot, kifogást, ürügyet, ami miatt problémázhattak… Ahelyett, hogy rendes kólát szeretek volna nekem! No, de mindegy is (ma már egészen biztosan van náluk rendes kóla is, sőt, ezernyi féle-fajta, ahogy a rendszerváltás óta már elszaporodtak ezek is, s talán inkább a Márka üdítő lehet a ritkább, a bizonytalanabb…), hiszen egy ugyanolyan ködös emlék ez a régmúltamból, amilyen ködösre sikeredett ez a telefonos felvételem az Országházról:
Mondom, ködös idő volt…
S alighogy még onnan, a villamosmegállóból – azt hiszem, ez épp egy olyan különleges pillanat volt, amikor a 19-es és a 41-es is járt – azon nyomban feldobtam a felvételt a Twitterre („kitweeteltem” a képet…), a rendszer automatikusan stilizálta is nekem, minden szándékosságtól mentesen, legalábbis a részemről. Egyszer csak kaptam egy értesítést, miszerint a fotóm stilizálása elkészült. Nofene, azt sem tudtam, mit jelet ez, vagy milyen rejtett, ki nem mondott célzást tartalmazhat, megnéztem hát sebtében…
Szerencsére nemcsak a köd, de az épület is változatlan maradt… :D
„Az Utolsó tangó Párizsban sikerének köszönhetem azt a lehetőséget, hogy leforgathattam a Huszadik századot. Mindez akkoriban történt, amikor Pasolini vitát kezdeményezett, reménytelen és tragikus vitát arról, milyen a nép kultúrája. Szerinte ezt a kultúrát a kizárólagos fogyasztás teljesen megsemmisítette. Meg akartam győződni arról, vajon létezik-e még a paraszti világ Emilia tartományban, létezik-e még paraszti kultúra, van-e mondanivalója a múltról, a jelenről, a jövőről. Azt hittem, olyan filmet fogok forgatni, amely egy kultúra lassú felszívódását ábrázolja. Amint elkezdtünk kutatni, rájöttem, hogy valami nagyon is élő dologról készül majd a filmem. Egyetlen magyarázat van erre: Emilia az a tartomány, amely szocialista volt, amióta csak szocialisták léteznek, s kommunista, amióta csak kommunisták vannak. Emilia parasztjai csakis ezzel a szocialista és kommunista meggyőződésükkel fejleszthették ki kultúrájuk tudatát, és csakis így foghatták föl, hogy ezt a kultúrát meg kell védelmezniük” – nyilatkozta Bernardo Bertolucci, a talján mester az Elan című német lapnak még valamikor 1978 táján a Huszadik század című filmjéről, én meg sebtében, mondhatni kapásból idézem itt, csakis azért (és semmi másért…), hogy legyen ebben a történetben a sok-sok trumpológia mellett egy kis emelkedettség is, ami elszakíthat talán bennünket ettől a földhözragadtságtól, iszonytató sivárságtól, s visszavezet bennünket lassan, apró lépésekben, mondhatni apránként ebből az elsivárosodó jelenből a múlt és jövő párhuzamos fürkészésébe. Délután van, de csak azért, mert dél már elmúlt, egyébként pedig viszonylag korai még az időpont… De egy óráig már csak néhány perc van hátra. Nem számolom, öt, négy, három, kettő, zéró, így telnek majd el, menthetetlenül, visszahozhatatlanul, miközben talán elcaplatok a céges (mondhatni: üzemi…) konyháig még egyszer, egy újabb kávét készíteni magamnak. Merthogy a Crazy Bamboo-nak annyi…
Majd fel kell tölteni belőle újra a tartalékaimat…
Ha meg nagyon nem lenne meg ez a film illegálisan, akkor íme még ez is:
Huszadik század online film, online filmnézés - Mozicsillag
Nézd meg a Huszadik század dráma filmet online a Mozicsillagon!
Én az elmúlt napokban/hetekben leginkább a múltat fürkésztem, facebookos ismerőseim és követőim, üzletfeleim és hitelezőim naprakészen értesülhettek erről. S akkor is a Magyar Távirati Iroda anyagaiban mélyültem el. Mondjuk, az ma már könnyűszerrel akár sajtótörténeti kutatásnak is minősíthető, hogy a tőlünk időben a lehető legtávolabb eső jelentéseket, tehát archív anyagokat böngésztem…
Ha minden úgy igaz, ahogy reménylem (hűűű… micsoda régen nem használtam már ezt a kifejezést… talán legutóbb még az Egy színinövendék naplójából című sorozatomban, valamikor a kilencvenes években, a Családi Körben… vagy talán csak itt-ott egyik-másik kóbor versben…), akkor sikerült megtalálnom a legelső, a legrégebbi jelentést, amelyben a hírügynökség említette Szabadkát: 1887. június 23-át írtak akkor százharminc évvel ezelőtti, távoli eleink. Ahhoz képest, hogy apai nagyapám 1903-ban, apai nagyanyám pedig 1906-ban született, ez alsó értéken is pluszban legalább még legalább egy nemzedéket jelent, de könnyen megtörténhet, hogy annál többet is…
Azt írták:
AZ „ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESÍTŐ” VÁLASZTÁSI TÁVIRATAI
Szabadka, jun. 23. Horváth Mór megválasztatása ellen kérvényt fog benyújtatni, miután Mukits számos választói jogtalan módon gátoltattak meg a választói joguk gyakorlásában. A hátramaradt szavazók összeírása folyamatban van.
WAHLTELEGRAMME DER „UNGARISCHEN POST”
M.-Therésiopel, 23. Juni. Gegen die Wabl Moriz Horváths wird Protest eingebracht werden, weil viele Wähler Mukits’ in unberechtigter Weise an der Ausübung ihres Wahlrechtes verhindert wurden. Die Conscribirung derselben ist im Zuge.
Fontos ugyanakkor a német nyelvű változat is, amely Maria-Theresiopolisként említi Szabadkát. A történeti környezetet, az események hátterét pedig majd Szabadka helytörténeti irataiból kell kiegészítenünk hozzá. Mondjuk, nem vet ránk, vajdasági magyarokra cseppet sem jó fényt, hogy már ekkor is egy választási csalássorozat miatt kerültünk be a nemzetközi hírfolyamba… [Frissítés: Mivel nem vagyok németes, sok-sok buktatót rejteget számomra az ilyen szövegváltozatok összehasonlító elemzése. Ezért is, s ezúton is köszönöm kedves olvasónk segítségét a német nyelvű verzió értelmezésében.]
Egy újabb, immár a környező településeket is érintő jelentést 1909. október 19-én fogalmaztak meg a távirati iroda munkatársai. Ebben egy tragédiával végződő esti mulatságról, kocsmai mulatozásról, duhajkodásról, és egy vasúti balesetről tudósítottak:
Szabadkáról jelentik: Rigó Mátyás 26 éves ludaspusztai legény tegnap délután Királyhalmán mulatott és este a Szabadka felé menő vonatba akart szállni. A sínek közé esve, a Szeged felé ment vonat elütötte, és testét kettészelte.
Íme, hát itt tartunk most…
S a következő napokban majd igyekszem egy a fent bemutatottnál jobb, élesebb felvételt is készíteni még a Duna túlpartjáról, az Országházról – a szemközti oldalról, vagyis a Batthyány térről nézve…
Ezt pedig még csak úgy, teljesen öncélúan így a végére illesztve:
Frankfurt Éppen most. Szürreális élmény... - Zalán Péter Salát | Facebook
Frankfurt Éppen most. Szürreális élmény három év alatt kétszer elnyerni a Német Formatervezési Díj aranyérmét. Az egyén szempontjain felül ez a produktum...
Mert ez az, ami ma igazán fontos!
Most pedig gyorsan lecsukom a laptopom, mert perceken belül kezdődik Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszéde a Várkert Bazárban, arra majd a napi munkám miatt is figyelnem kell, meg hát egyébként is vigyázban áll majd itt mindjárt az egész ország…
(Folytatjuk)
(Szabad Magyar Szó, 2017. február 10.)
Peres Jepchirchir, a női félmaraton új világcsúcstartója
Hirado.hu (képernyőkép)
Az őrült bambusz nevű teakeverék egyik legfontosabb összetevője a bambuszlevél. Van ebben valami meglepő?
A Magyar Távirati Iroda tudósítása 1887-ből
A Magyar Távirati Iroda tudósítása 1909-ből
