Felvonulók kérték

 A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila publicisztikáját.

*

Felvonulók kérték

A majálisnak – illetve a munka ünnepének – mindig is kiemelt szerepe volt a 20. századi, szovjet típusú kelet-európai rezsimekben, így tehát a Kádár-kori Magyarországon is. Tulajdonképpen ezzel mérte – valami sajátságos módon –, s ehhez viszonyította magát a diktatúra, amely a proletariátus identitását, önazonosságát szerette volna ebben meggyökeresedve látni.
Gyermekkoromban én a téli bezártság hónapjai után a természetbe való újbóli kiszabadulás ünnepeként éltem meg május elsejét: családi kirándulások, mindenféle labdajátékok, nagy rostélyozások, füst és por (néha sár); később pedig, immár gimnazistaként a végeláthatatlan tömeges házibulik határozták meg ezt a munkaszüneti napot, mindig valamelyik osztálytárs vagy más ismerős víkendházában, szüleinek hétvégi telkén (még ha egy lakókocsin kívül más nem is állt rajta), gyümölcsösében, hangos zenével, a szabadba felelőtlenül kipakolt lemezjátszókkal és erősítőkkel, meg persze az elmaradhatatlan esti tábortűzzel. A gitár pedig ilyenkor mindig – kötelező jelleggel – valamely helyi menő csávó, a falusi alfahímek, a rátermett vidéki alaindelonok, a pusztai brucewillisek és a tanyasi sylvesterstallonék „legjobbjainak” kezében landolt, s aztán már ők bódították tovább a csajokat.
Gimnazista korunkban már alig lehetett bennünket hazaráncigálni az ilyen majálisi bulikról, pedig a hasonló családi összejöveteleken azt szokhattuk meg, hogy azok koradélután, de legkésőbb sötétedésre szinte mindig véget értek: a férfiak ebéd után már erősen kapatosak voltak, az pedig különösen kínos tudott lenni, amikor egyikük-másikuk okosra itta magát és hirtelenjében csaknem a világot is megváltotta. Csak hát abban a társadalmi közegben – a vallásellenes diktatúra keretei között – nem tartozott épp a legelőnyösebb dolgok közé a megváltásról és a Megváltóról szónokolni, akármilyen bódult is legyen a dolgozó proletárnak a népek ópiuma – Karl Marx után szabadon, ugye – által megtévesztett fia.
De akárhogy legyen is, s akármiről szónokoltak vagy pletykálkodtak is május elsején a kapatos férfiak, koraeste, sötétedés táján már nagyjából mindenki igyekezett haza, mert az egész napos porban mászkálás–fetrengés–labdázgatás után még le kellett suvickolni a csemetéket, zuhanyozni, megfürödni, hogy immár a munka ünnepének szellemétől átitatva – mint aki jól végezte dolgát –, meggyötört testtel, megtisztult szellemmel, ugyanolyan fáradtan, mintha a harmadik műszak vagy a kommunista vasárnap után esne be az ajtón a ház népe, no pont úgy üljön le tévézni. Épp a napokban láttam egy régi fényképet, 1969-ből, a távirati iroda archívumából, amelynek kísérőszövegéből kiderült: „Árkot töltenek fiatalok egy csepeli építési telken a Komszomol szervezte első kommunista szombat 50. évfordulóján. […] A Komszomol – a Szovjetunió 1918-ban létrejött kommunista ifjúsági szervezetének orosz nyelvű rövidítése. Kommunista szombat – társadalmi munka a munkaszüneti napon.” Történt mindez Budapesten, 1969. május 11-én, ami pedig abban az esztendőben vasárnapra esett, ezért nevezték a csepeli ároktöltési akciót is kommunista vasárnapnak, alig tíz nappal majális után.
Szóval sietni kellett május elsején, hogy időben mindenki a tévékészülék elé keveredjen, mert kezdődött az Önök kérték című kívánságműsor alkalmai különkiadása, a Felvonulók kérték. A majális megünneplésének központi eseménye ugyanis mégiscsak a nagy felvonulás volt, a nyolcvanas évek közepére pedig már ez a televíziós különkiadás is megszokottá vált, az öntudatos magyar acélmunkás, a marós, az uránbányász, a péksegéd és az asztalos inas, miközben ragadós kézzel falta a vattacukrot – amelybe még a mellette tébláboló gyermeke sarló-kalapácsos lufija is látványosan beleragadt – kért egy operaáriát, egy balettszámot, vagy valamely ritkán hallott tételt egyik-másik klasszikus zeneműből. Mintha kizárólag Georges Bizet, Alban Berg, vagy éppenséggel Johannes Brahms művei szóltak volna az üzemi rádión azokon a kommunista szombatokon-vasárnapokon is, sőt, még hazafelé biciklizve is azokat dúdolgatta, fütyörészte volna a sztahanovista magyar munkásember.
Nem, persze, egyáltalán nem voltak megrendezettek ezek a műsorok, a felvonulók is mindig véletlenszerűen kérték, ami épp eszükbe jutott, vagy amihez épp kedvük támadt a sör és a mustáros virsli mellett…
Ha nyugati pop- vagy rockzenét akartak volna hallani este otthon a munka ünnepén, akkor biztos, hogy pont azt kérnek.
Persze.
Április vége van, még néhány nap és ismét majálist ünnepelhetünk, persze, ma már egészen másként, mint egykoron. A rendszerváltoztatás óta – mi sem természetesebb (és jobb…) ennél – eltűntek életünkből a nagy május elsejei felvonulások, amelyeket élőben közvetített egykor még az állami televízió. S ha nincs felvonulás, akkor a Felvonulók kértéknek is befellegzett. S jutott hát most eszembe nagy hirtelenjében, hogy így, a koronavírus-járványtól terhelt hétköznapjainkban, karanténidőszakokat és lezárásokat, kijárási tilalmat átvészelve, a fokozatos nyitás fázisába lépve, azon a néhány kedvelt operaárián, balettszámon és ritkán hallott klasszikus zenei tételen kívül, vajon mit is kívánhatnának ma az emberek, a munkások, a dolgozók. Sztahanovot most hagyjuk… Nem is kell felvonulniuk – hosszú, tömött sorokban –, csak kívánjanak valamit, akár online, akár a csetablakban, akár bárhogyan…
Most, amikor Karácsony Gergely főpolgármester bejelentette, hogy a nyári hétvégéken lezárná az Andrássy utat és a Koós Károly sétányt az autós forgalom elől, s szavazni lehet erről az interneten… Vajon melyik megoldásra adnák le online szavazatukat? Vagy a legszívesebben visszavonnák – ha megtehetnék – ma már azt is, amit az önkormányzati választásokon a neve mellé ikszeltek a szavazófülkében?
Most, amikor Müller Cecília országos tisztifőorvos bejelentette, hogy annyi védőoltás érkezett hazánkba, hogy abból bizony mindenkinek jut: szombaton szállítottak le hatszázezer adag Sinopharm-vakcinát, hétfőn harmincnyolcezer-négyszáz adag Moderna, kedden háromszázötvenötezer-hatszáznyolcvan Pfizer, tizenkilencezer-kétszáz AstraZeneca, négyszáznyolcvanezer Szputnyik, huszonnégyezer Janssen… Nem sorolom tovább, pedig még bőven lehetne. Hiszen még ezekben a napokban is, talán épp most, abban a pillanatban is, amikor ezek az olvasó fellapozza mai számunkat, még mindig érkeznek újabb és újabb szállítmányok.
Most, amikor döntött az Országgyűlés a huszonöt év alattiak jövedelemadó-mentességéről – a lépés része a gazdasági újraindítási akciótervnek –, ami január elsejétől átlagosan havi negyvenezer forintos megtakarítást jelent majd a fiatal munkavállalóknak…
Most, ha Ön elé toppanna egy száguldó riporter, aki mögött ott bukdácsol egy régi típusú televíziós kamerát – mondjuk, valamikor az ötvenes-hatvanas évekből visszamaradt retró ereklyét, afféle technikatörténeti kuriózumot – a vállán egyensúlyozó operatőr, és megkérdezné, hogy mit szeretne látni estére a képernyőn, mit válaszolna?

(Magyar Hírlap, 2021. április 30.)