A Kárpáti Igaz Szó interjút közöl Szemere Judit lelkésszel.
*
Szemere Judit: „…nem megyünk el, maradunk, mert ez a mi hazánk”
Kedves, barátságos, jószívű. Tinédzser korában eldöntötte, hogy a lelkészi hivatást választja, amit soha nem bánt meg, sőt, ebben a szolgálatban érzi magát teljesnek. Szabadideje minden percét a családjával tölti, számára párja és kicsi lányai a legfontosabbak. Kikapcsolódásként szívesen olvas, kézimunkázik, vagy a barátnőivel megiszik egy jó feketét. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Szemere Judit, a beregszászi református gyülekezet beosztott lelkésze.
– Eddig még nem volt szerencsém női lelkésszel beszélgetni, ezért mindenekelőtt az érdekelne, mi ösztönöz egy fiatal lányt arra, hogy ezt a hivatást válassza?
– Nagyon sok időt töltöttem az ifjúsági közösségben, több ifis csoportnak is a tagja voltam, rengeteg kiváló programot szerveztünk. Középiskolai végzős diákként úgy döntöttem, legyen az, amit amúgy is szívesen csinálok, ami egyben a szabadidős tevékenységem is, így választottam a teológiát.
– Egy ilyen fontos döntéshez határozottság kellett.
– Sok mindenben nem vagyok határozott, de a teológia egy egészen más dolog. Ahogy megért bennem, és eljutottam a döntésig, onnantól kezdve ez biztos elhatározás volt, és az isteni megerősítést is éreztem, tapasztaltam. Egyedül nem tudtam volna végigmenni ezen az úton, de Isten áldása mindig elkísért. Az is sokat segített, hogy a párommal együtt voltunk a teológián.
– Hol telt a gyermekkora, hol járt iskolába?
– Az ungvári járási Gálocson születtem, tízéves koromig ott éltünk a családommal. Két nővérem van, akiktől sokat tanultam. Iskolásdit játszottak velem, természetesen én voltam a tanuló, így már ötévesen tudtam írni, olvasni. Később Beregszászba költöztünk, és a 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában érettségiztem. Még nem voltam 18 éves, amikor jelentkeztem a Sárospataki Református Teológiai Akadémiára, amit egy püspöki meghallgatás előzött meg. Az ajánló levelemet meg is kaptam, de csak egy év múlva felvételiztem, addig a gyülekezetben önkéntes munkát végeztem. 2010-ben kezdtem el tanulni Sárospatakon, 2017-ben kaptam meg az oklevelet és 2018-ban a lelkészképesítőt.
– Hol kezdte el a szolgálatot?
– Beregszászban, és immár együtt a férjemmel, mert egyszerre végeztünk a teológián. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy visszakerültem a saját gyülekezetembe, immár lelkészként, de nagyon örülök, hogy így alakult.
– Hol ismerkedett meg a férjével?
– A teológián ismerkedtünk meg, de már addig is tudtunk egymás létezéséről. Az évek alatt gyakorlatilag mindig együtt utaztunk, aztán egyre több időt töltöttünk egymás társaságában, s a harmadik évfolyam után összeházasodtunk.
– Két kisgyermek édesanyja. Hogyan tudja összehangolni az otthoni teendőket, és a munkaköri feladatait, hiszen az istentiszteletre fel kell készülni, ami nem kis erőfeszítésbe kerül.
– Amit mi emberileg meg tudunk tenni, az a szervezés. Megbeszéljük, ki tartja az istentiszteletet, bibliaórát, vagy más szolgálatot. Így előre tudjuk, mikor melyikünk marad a gyerekekkel. Tehát ha én szolgálok a reggeli istentiszteleten, akkor éjszaka ő kel fel a kicsihez, és fordítva, így tehermentesítjük egymást, és ez működik.
– Hány évesek a gyerekek?
– Két kislányunk van, Erzsébet négy-, Julianna kétéves. Nagyon eleven gyermekek, sok időt és figyelmet igényelnek. Erzsébet óvodába jár(na), de két hónapja nincs ovi, ami nagyban megnehezíti a mindennapokat, hiszen szeretné, hogy gyerektársaságban, a saját korosztályával töltse az időt. Ezért igyekszünk olyan programokra elvinni, ahol közösségben tölthet egy kis időt. Julcsi még szinte semmit nem érzékel a jelenlegi helyzetből, ami jó.
– Sokban különbözik a két gyerkőc?
– Gyakorlatilag mindenben. Teljesen más természetűek. Erzsébet lobbanékonyabb, akaratosabb, hangosabb. Julcsi simulékony, engedékeny, csöndes. De a fejlődésükben is különböznek, Erzsébet később kezdett el beszélni, mint a húga.
– Milyen jó hallani, hogy nem ultramodern, hanem régi, szép magyar neveket kaptak önöktől a lányok.
– Nagyon egyszerű módot találtunk a névválasztásra. Én előkerestem az összes anyakönyveztethető magyar nevet, amit a párommal együtt végigolvastuk. Órákon át szórakoztunk ezzel, néha nagyon furcsa nevekre bukkantunk, végül néhány szóba kerülőt kiválasztottunk. E két hagyományos név mindkettőnknek tetszett, így lett Erzsébet és Julianna.
– Ha van egy kis szabad ideje, mivel tölti?
– Nagyon sok mindennel. Szeretek olvasni, de nem úgy, hogy csak néhány percig, hanem akkor már egy nagyobb szakaszt az adott regényből, erre pedig mostanában sajnos ritkán van lehetőségem. Szívesen kézimunkázom: kötök, horgolok, hímezek, varrok. Ezt a nagymamámtól és a dédnagymamámtól örököltem. Viszont ez, akárcsak az olvasás, időt és odafigyelést igényel, ezért csak az esti órákban élhetek e hobbijaimnak.
– Van barátnője? Olyan, akivel egy kávé mellett tudnak egy jót beszélgetni?
– Igen, kettő is. Általában vasárnap, az istentisztelet után tudunk erre időt szakítani. De ha a gyerekek éppen alszanak, ezt a kellemes kávézást otthon is meg tudjuk ejteni.
– Szokott halogatni?
– Igen. Néha elfelejtek dolgokat, ki is szoktam futni az időből, de összeszedem magam, és igyekszem nem megfeledkezni a feladatokról.
– Hogy áll a pontossággal?
– Nem szeretek késni, de az utolsó pillanatra marad az elindulás, mert mindig akad olyan dolog, amit még meg kell csinálni. Tehát annak ellenére, hogy nem szeretek késni, szoktam, de nem sokat.
– Szereti a meglepetéseket?
– Attól függ. Talán olyan emberektől igen, akik jól ismernek, és tudják, mi az, aminek örülnék. Viszont nem szeretem az olyan meglepetéseket, amelyek kényelmetlenséget okoznak. Például: egy születésnapi meglepetésbulitól a falra tudnék mászni.
– Hogyan kezeli, ha csalódás éri?
– Nagyon zokon esik, de hamar fel tudom dolgozni, és haragtartó sem vagyok. Viszont ilyenkor egy ideig egyedül kell, hogy legyek. A csalódás pillanatában semmiképp nem szeretnék az adott emberrel beszélgetni, mert lehet, hogy nem tudnék higgadtan válaszolni.
– A lelkészcsalád hogy készül a húsvétra?
– Eleinte nehezek voltak számomra az ünnepi készülődések. Egy „hétköznapi” család valóban készül az ünnepre, nekünk viszont ilyenkor a legsűrűbb a szolgálat: bűnbánati hét, istentiszteletek, felkészülés az úrvacsorára. Közben pedig mi is szeretnénk, hogy nekünk is legyen ünnepi asztalunk. Fizikailag ez szinte képtelenség, ezért rendelni szoktam egy hidegtálat stb. A gyerekekkel viszont készülünk a húsvétra, hímes- és hungarocelltojást festünk. A festegetés nagyon leköti őket, és nagy az öröm, amikor elkészülnek egy-egy alkotással.
– Nem akartam a háborút belevonni ebbe a beszélgetésbe, mégis megteszem. Az érdekelne, hogy ön lelkészként egy-egy igehirdetés alkalmával meg tudja-e nyugtatni a híveket? Tud-e békét sugározni?
– Az elsődleges feladat nem az, hogy másokban őrizzem meg a békét, ezt a békességet előbb magamban kell megtalálnom. És ha istentiszteleteken ez a téma előkerül, ez azért van, mert bennünket is foglalkoztat. Amikor készülök, és elérek egy igeszakaszhoz, előbb magamban kell tisztáznom, mit üzen az ige. Csak ezután tudom kiterjeszteni, hogy mások életéhez hogyan lehet ezt közelebb vinni. Ha én szoros kapcsolatban vagyok Istennel, akkor sok mindenre kapok választ, a külső és belső békére egyaránt. És ha ez megvan, csak akkor tudok bármiről úgy beszélni, hogy az hiteles legyen. Eleinte bennem is felmerültek kérdések, hogy akkor most mitévők legyünk, menjünk vagy maradjunk. De mára egyértelművé vált, hogy nem megyünk el, maradunk, mert ez a mi hazánk. Ez nem azt jelenti, hogy én bárkit is arra biztatok, hogy maradjon itt. Én arra biztatom az embereket, hogy mindenki találja meg a saját útját, de ne egyedül, hanem az Istennel keresse.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése