Mozgó ABC

 A Szocializmus hagyatéka nevű Facebook-csoport adminisztrátora egy fényképet tesz közzé a közösség oldalán:

És mit tud Ön Koneszkiről?

 A Magyar Nemzet című napilap közli Szabó Palócz Attila írását Blazse Koneszkiről.

*

És mit tud Ön Koneszkiről?

Történetünk most több szálon fut. Kezdjük talán azzal, hogy Észak-Macedóniában, attól függetlenül, hogy az ország nemrég megváltoztatta a nevét, és fölvette önmeghatározásába az égtájat jelző előtagot – voltak is emiatt napokig tartó heves tiltakozások, tüntetések, demonstrációk a fővárosban, Szkopjéban – továbbra is macedónok élnek. Ugyanis nincs észak-macedón vagy dél-macedón, esetleg kelet-macedón nemzet. Az ország neve az valami más… Akikre tévesen a görögök gondolnak – és emiatt évtizedeken át még az ENSZ-ben is megakadályozták ezen a néven az ex-jugoszláv utódállam elismertetését és felvételét a díszes tagságba –, nos, ők a makedónok. Nagy Sándor makedónjai. Ők hellének voltak, valamikor, anno, a régmúlt történelmi időkben, de legfőképp az időszámításunk előtti korokban és évszázadokban, amikor meghódították az akkor ismert világot és kiszélesítették látókörünket, s akiknek a nyomdokaiban Görögországnak azóta is van egy nagy kiterjedésű, több közigazgatási egységet is magába foglaló, Makedónia nevű régiója. De ne vesszünk el a részletekben…
Mindennek a lényeg csupán csak annyi, hogy Macedóniát és Makedóniát, ahogy a macedónokat és a makedónokat sem kell összetéveszteni.
A történetük második, s ettől bizony teljességgel független szála – ami már egy teljesen szubjektív kérdés, és a személyes érdeklődésen túl nem is nagyon vezethető vissza másra –, hogy nagyon szeretem, eredetiben olvasom, sőt, olykor még fordítom is a kortárs macedón irodalmat. Márpedig Blazse Koneszkit (1921–1993), az írót, költőt, esszéistát, irodalomtörténészt, filológust, egyetemi tanárt, fordítót tartják a modern, s azon belül tehát a kortárs macedón irodalmi nyelv megteremtőjének. Az idén decemberben lesz születésének századik évfordulója, így hát nem véletlen az sem, hogy nagy kiállításokkal és egyéb rendezvényekkel készülnek a jubileumra, már amennyire, ugye, a járványhelyzet, amely őket is igen hátrányosan érinti ott a messzi délen, megengedi. Decemberig persze van még idő, akár arra is, hogy jobbra forduljon a helyzet, legyünk hát optimisták, a védőoltások beadása, a vakcináció a tomboló harmadik hullám ellenére is jól halad a régióban.
A szkopjei nagy jubileumi kiállítás egyik szervezője küldte át nekem néhány nappal ezelőtt Koneszki egyik kevéssé ismert, eredetiben először 1945-ben megjelent poémáját. A címe egyszerűen csak ennyi: A híd (Mosztot). Barátom okostelefonnal fényképezte a régi kiadású kötet oldalait, nem túlzottan értékelhető felvételek hát ezek. De nem is ez a lényeg. A szöveg olvasható volt, és nekem ennyi már elég is.
A százesztendős jubileum talán jó alkalom arra, hogy figyelmünknek egy picinyke szegletét, töredékét az alig kétmilliós lélekszámú déli állam felé fordítsuk. Már csak azért is, mert Blazse Koneszki életműve van olyan jelentős, hogy azt mi is megismerjük és a méltó helyén kezeljük, másfelől pedig azért is, mert ő egy európai léptékű alkotó volt. S a Macedón Tudományos Akadémia alapítójaként bekapcsolta hazáját a nemzetközi folyamatokba, amelyek immár bennünket is érintenek.
A történet sokadik szála, hogy éppen ennek a munkálkodásának köszönhetően, Paszkal Gilevszki személyében a magyar irodalomnak is van egy elkötelezett és elhivatott macedón fordítója, aki még itt él közöttünk, s nagyon remélem, hogy megkapta már a védőoltást. Hiszen ha egyszer végre lesz neki is egy világútlevéllel felérő vakcinaigazolványa, mindenképpen itt lenne a helye egy decemberi, budapesti Koneszki-megemlékezésen.

(Magyar Nemzet, 2021. március 12.)

Blazse Koneszki decemberben lenne százéves (Fotó: Wikipedia)

Paszkal Gilevszki macedón költő, műfordító, miután átvette a Balassi Bálint-emlékkardot (Fotó: MTI)

Hómofiszra, magyar!

 A Magyar Nemzet című napilap közli Szabó Palócz Attila publicisztikáját.

*

Hómofiszra, magyar!

Nagyot változott – már megint! – hétfő óta az életünk: engem például határozottan meglepett, hogy milyen kevesen voltunk reggel a villamoson, a 37-sen, csúcsidőben, amikor pedig mindig mindenki munkába igyekszik, egymás lábára tapos, egymás maszkjába liheg, most meg hát alig lézengtünk néhányan a szerelvényen; átszállás után pedig, a Blahánál a metrón még ülőhelyem is akadt, különösebben keresgélnem sem kellett, pedig arra számítottam, hogy alig férek majd fel a kocsira, akkora lesz a tumultus. Az újabb járványügyi szigorítások első körben tehát nyilvánvalóan meghozták az eredményüket – vagyis megtizedelték az utazógárdát, hiszen aki csak tehette, otthon maradt, hómofiszra magyar! –, ehhez nem kellenek különféle felmérések, módszertani leírások meg kontroll csoportok, elég csak kimenni az utcára.
Persze felmérések most is, s egészen biztosan erről is készülnek majd – utólag is. Meg statisztikák! Csak hát én meg összefüggést látok aközött, hogy mennyire megváltozott a fővárosi tömegközlekedés képe – s ha közbe is iktattunk egy hétvégét, mégiscsak egyik napról a másikra –, hogy milyen „lazán” jutottam be a munkahelyemre, és aközött, hogy Magyarország az elsők között tette lehetővé egy meghatározott összegig a hómofisz adómentes támogatását. A távirati iroda ismertette ugyanis a Niveus Consulting Group – illetve az itt megnevezett üzleti tanácsadó cég nemzetközi hálózatának – régiós összehasonlítását, amelyből kiderült, hogy a jelenlegi járványügyi helyzetben az otthonról való munkavégzés szabályozása és az ehhez kapcsolódó támogatási programok kidolgozása különösen nagy figyelmet kapott több országban, így tehát hazánkban is. Hát persze, hiszen különben nem is lehetett volna ülőhelyem a metrón, ha nem maradnak otthon oly sokan ezen a reggelen…
Az üzleti tanácsadó cég szerint a juttatások tekintetében rendkívül vegyes a kép: egyes országokban komoly támogatási programokat dolgoztak ki a koronavírus-járvány hatására, máshol azonban semmi nem történt ezzel kapcsolatosan. Most mondjam? Persze, mint mindig… C’est la vie! Számított tán valaki bármi másra?
S éppen ezért (mert nálunk idejében ébredtek…) fontos az is, hogy november óta – egyelőre csak a veszélyhelyzet végéig – a magyar kormány lehetővé tette a cégeknek a hómofisz adómentes támogatását havonta a minimálbér tíz százalékának megfelelő összegig, ami jelenleg 16740 forintot jelent. A rendelet szerint kinek-kinek a munkaszerződésében foglaltaknak megfelelően, de a távmunkában dolgozó alkalmazottnak nyújtható az ilyen adómentes támogatás. Nagyon remélem, hogy ténylegesen meg is kapják majd ezt a pénzt mindazok, akiknek most a helyére ülhettem a villamoson és a metrón. Van, aki megteheti, hogy otthon marad, és ehhez én csak gratulálni tudok neki is, a munkaadójának is, minden elismerésemről biztosítva őket. Hómofiszra magyar!
Más kérdés, hogy nem teheti meg mindenki, hogy otthonról dolgozik, hiszen azt a metró kocsit vagy villamost is, amelyen én is munkába zötykölődöm, vezetnie kell valakinek, távirányítással ez ma még nehezen lenne megoldható; egy, a közeljövőnkben játszódó sci-fiben talán már igen. Bírjuk ki még ezt a néhány napot, egy-két hetet, vegyük fel mindannyian a védőoltást, hogy aztán túltömött strandokon és más szórakozóhelyeken, fesztiválokon és táncházakban ünnepeljük meg a pandémia végét. Úgy tűnik nekem, mai szemmel nézve, hogy olyan lesz, mint egy igazi felszabadulás! Mert hát hétfő óta megint egy kicsit más lett minden. De mindennek elsősorban az adhat értelmet – nekünk pedig kitartást –, ami majd utána következik.

(Magyar Nemzet, 2021. március 8.)

Sirodalom helyett – avagy van-e végső változat?

A Napút online kiadása közli A. Gergely András elemzését Branislav Brković regényéről.

*

Sirodalom helyett – avagy van-e végső változat?

Szinte már mondhatnánk, elavult kötet, már a feledésmúlt piheg rajta, de én csakazértis képernyőre veszem, mert fontos.
Nekem fontos, de akkor hadd legyen az Másoknak is.
Mert fontos, hogy fontos legyen. Hogy ne mehessünk el mellette, akármilyen is. Akármilyen irodalmi ízlésünk, helyi identitásunk, történeti tudásunk, politikai beállítódásunk vagy morális késztetettségünk van, legyen azért mégiscsak súlya annak, amire szerző, íróvalaki, becsben álló gondolkodó már méltó hangsúlyt illesztett. S ez olyan. Egy birodalom romjain, avagy ki tudja – egy rendszertelen rendszer emlékére? Egy háború öröksége tiszteletére?

Azt olvasom a kiadói oldalon:

Egy nép, egy nemzet, egy őrület.

Egy ember, aki a magányba és a vízióiba menekül a valóság elől. A saját magának épített kis belső világában pedig kísérti az édesapa emléke, a rendszer szigora és a misztikus gonoszság. Kísérti minden, ami kaotikus és rendszertelen, amilyenekké végül a gondolatai is válnak.

A külvilág zajai csak marginálisan jutnak el hozzá.

Ja, hogy háború van? Hogy a régi barátját menekültként kell a házába fogadnia?

Montenegró örök, de az emberek benne nem.

 

Ja, hogy háború…?! És hogy örök? Igen, e kettő talán szentigaz…

Igen, hát egy bármikori rendszer szigora, kísértései, misztikus gonoszsága vagy totális kiterjeszkedése még az intim belső világainkra is átterjed, akár víziók szintjén, akár a túlélés értelmének kérdésével – mindez pedig leküzdhetetlenül foglalkoztat onnantól fogva. S nemcsak pszichés irányultság, sebzettség, sérülékenység vagy esendőség terén, hanem a válaszképesség, mersz és késztetettség oldaláról nézve is, meg a magyarázhatóság, az értelemadás, a „miért kell hogy így legyen” képtelensége okán is. A crna-gorai Branislav Brković (Podgorica, 1949), aki nemcsak Ivo Andrić-díjas író, hanem a történelem, a sorskérdések, a fekete tájképek és szürke tükrök prózai megjelenítésének is elismert mestere a montenegrói irodalomban, ezt a háború bűvkörében fogalmazza meg, sőt perceiben, élményében, légnyomása alatt. (Melyről persze szinte mindannyian szinte semmit sem tudunk a kellő távolból. Pedig…!)

A valóság legvégső változata című kötetben[1] a lakásból kimozdulni sem hajlandó, afféle „családi kapcsolathálóba” belepókosodó, apja emlékével és küzdelmeikkel viaskodó főszereplő valamiképp a legmélyebb ember-tesztbe, az önismeret, a közösségiség, a megértés és szolidaritás emberpróbáló sodrásába kerül, mint annyian és sokszor mi magunk is – máshol és más okokból. Ám a Számára való kérdés közös, hisz az akkor is valamiféle „legvégső változat” a létezésből, vagy másféle végvalóság talán a léthatárokon túlról, mint amihez hozzászoktunk. Viszont akárhogy is vizsgáljuk, mindenképp valamely kisebbségiség, perszonális alávetettség, morális tartás fennmaradásának folytonos próbatétele, amit átélhet és elbeszélhet kötetében. „Régen metaforaként éltem meg azt az időt, amely előtt most állok, mint gonosz beteljesülést, a fejem felett himbálódzó kard képzetében, amelynek kötelét nekem magamnak kell elszakítanom…” – írja a VI. fejezetben (25. old.). S e végletek víziói, melyek elől menekülni próbál ugyan, de folytonosan kísértik, valahogy az elkerülhetetlenségek, a valóság végletei, a képzetek valóságosságai és ezek hatásainak döbbent megtapasztalásai azok, amiket kötet-hosszan részletez a személyesség létérzetei és az ősmimezis tapasztalati tudása közötti sávon egyensúlyozva. Alapkérdése, hogy akarja-e ábrázolni a kort, melyben él, vagy inkább apja korát, mely mozgalmár magabiztossággal volt telített és csalódott is, vagy az „amilyennek lennie kellett volna” időre fókuszál, ami már megidézhetetlen a képek és emlékek közötti rémálmok révén. A beismert tehetetlenség egyben kiút is, de súlyos nehezék épp annyira, hisz „elhúzódik az út, távolodik a cél”… De „a készülő idő megfoszt bennünket a szabadságunktól, minden csak rövid ideig tart majd, szinte észrevétlen” – idézi apjának tanúságtételét, meditatívan, szégyenre készen, alulmaradtan is. Kérdés persze, mindezt megírni, átélhetővé tenni nem több-e, mint lakonikus-lemondóan legyinteni rá…?

Csakhogy: „Miközben mások hoznak áldozatot, ők csak siettetik a reményt és a szorongást, lehorgonyozva önnön jövendőbeli panorámájukban” – szól immár a tanúság a második részből, melyben a kétségek, szkepszis, kiszámíthatatlanság és emberi eltávolodás korszakossá lesz, háborús légkörbe torkoll. „Minden a megismerés kötetlen módján kezdődött…” – a másképpgondolkodás is, az igazodáskényszer elutasítása is, a társak és szövetségesek megtalálása is. A „formális tudat” és „az értelem, a kényszerűség, talán az elkerülhetetlenség vállalása” (34. old.) nagyban különbözik, de elsőként is abban, hogy az állam mint „leghidegebb szörnyeteg” (Nietzsche kifejezésével), akinek bármely „kulturális bűncselekmény”, akár tankönyvi szöveg, akár rendőrségi kihallgatás, akár eltorzult arcok maszkok alóli felszabadulása esetleges történelmi körülmények között, mindenképpen „emlékezetnek szóló” és értelmezhetetlen szavakká mosódnak egybe, s ez nemcsak egy „egykor szívós országról, szentek sokaságáról, ikonok jelenlétéről” tanúskodik, hanem állásfoglalásról és morális döntésről is: „amikor megtörik az idő, az őrületes és fantasztikusan eltorzult örömmámorban megjelenő fenyegetések” sztoikus elviselésének méltóságáról is, szabadságvízióiról is, „nehogy elfedje a feledés…, hogy minden csak távoli múlttá változzon” (35. old.).

Sztoikus fölénnyel sem leküzdhetők a nehéz emlékek… „Kétszáz halott, az eltűntek sokasága, a tömeg, amelyet konzervált a díszsortűz ópiuma. A penge és a tőr megidézése, koszos bőrmellénybe csavargózva, a rombolással együtt járó cinikus nevetés, az akasztófa, a kőhegyek. (Az innovációk, az eszményképeinkkel együtt elmaradtak). Amikor a repedésekből előtűnik egy-egy kijózanodott fej, a közönség viharos tapsa mellett tapossák el…” (35. old.). S roppant időnek kell eltelnie addig, „amikor már nem kínoztak az álmok”. A halál előnye az élettel szemben, az élet eszmei feláldozása és a feloldozás, a Talmuddal vagy Istennel való párbeszéd jogosultsága és kihívásai, melyek szinte minduntalan „a rendszerről”, s az időről szólnak, amelyben élünk…, „amely megszentségtelenítve, betegen, és becsületétől is megfosztva, végül megadja magát kínzójának”, a rothadás királyának, mely az ép és szép élőt is elviszi magával „a saját sötét birodalmába”.

És a sötétség elbeszélhetetlensége – ahogyan Esterházy vagy György Péter, Forgách András vagy Végel László, Dragomán György, Bodor Ádám, s még többek könyvei tanúsítják – nemcsak a súgás, beárulás, kiárusítás intim kényelme, hanem sokszor a hittel és elköteleződéssel tetézett kompromisszumok terén is érvényes lehet. Hisz hogyan lehet elbeszélni, ha az ember anyja alkalmi zsebpénzért, utazási lehetőségért, a bizalmassá kinevezés többletéért úgy tesz, ahogyan sem anya, sem apa, sem senki nem tehetne. S miképpen lehet mindezt még fokozni is azzal, ha a sötét birodalma és a túlélés esélye kísértően közel van egymáshoz?

„A tömeg mellé álltál – csak hogy emlékeztesselek –, amelyben a rombolás igénye támadt fel, miközben fogalma sincs róla, hogy épp önmagát rombolja, tapossa sárba. És akkor elhallgattál. Mintha nem mernél továbblépni. Már általánosításokkal, jelentéktelen részletekkel takarózol. De ez, ugye, csak az író személyes álláspontja, alkotóerejének megnyilvánulása”, fejezte be gunyorosan apám.[…] ’No, most aztán hallanod kell, mi a véleményem erről az egészről – jelentkezett apám. – Nem tudom, de határozottan furcsa, hogy ilyen hirtelen, értelmetlenül, és mondhatni, barbár módon történt minden’.
Most már teljesen nyilvánvaló, hogy őrlődésem folytatódik. Ezek már nemcsak holmi rémálmok, akkor sem, ha magam idézem elő, kívánom, vágyom ezt az állapotot, még ha tisztában is vagyok vele, hogy élveboncolás következik.
Éjjel, amikor mások az igazak álmát alusszák, a gondolataimban keresgélek, és bizonytalanul torpanok meg, vajon a kor felett ítélkezem-e (amire semmi jogom sincsen)…” (19-20. old.).[2]
S amikor már „semmi sem olyan valós, mint a jelen”, amikor az évszázadok súlya tapinthatóvá válik immár, „egy remegő, a kőlaphoz ragadt meztelen csiga képében” jelenik meg a korpulens kihallgató-tiszt, a gondolatnyomozó hatósági egyed, aki nemcsak „kiszélesítette a látókörét” az idő és az élesedő kontrasztok tükörképein túlra, hanem a szuverén életgondolatok politikában való alkalmazási lehetőségeire is faggatóan rányomult. Még azt is remélhetni, hogy mindez ne a tükörben megjelenő valóság képét tárja elénk, hanem elmélyíti talán a kérdést: „aki hatással van a valóságra, aki irányít, akinek hatalma van, az mindig csak azt a képet látja, amely megfelel a vágyainak”. S ha „a nép nem becsüli az egyéniségeket”, akkor magára az elbeszélőre, s hőseire is „minden szava rá fog omlani”, hiába akarja „fölébreszteni az egykedvűeket és az álomkóros nosztalgikusokat, a kísérletező hajlamú entellektüeleket, akik abban az igyekezetükben, hogy megmerítkezzenek a jövőben, egyre nagyobb karcsapásokkal süllyednek el a múltban” (40. old.).
Az „elkerülhetetlen ciklikusság persze ismétlődik”. A kötet főhőse a „párhuzamos világok”, a „káoszok és mindennapok” bűvkörében él, mikor a melleslegesen kirobbant háború okán régi barátját menekültként kell házába fogadnia. Ha már eltűri is a nyomozói pökhendiséget és gyanakvást, tárgyiasítja ezt a kényszerviszonyt, de „leverten és rezignáltan érti meg, hogy ez nem egy ártatlan barkarola, hanem egy őrült és groteszk játszma, melyben ő maga is, a körülmények nyomására, szerepet játszik, akarata ellenére” (45. old.). Az erőszakolt eszmék ízének elfogadása, s mint „valós helyzetbe” beletörődés összhangja, mindenkori a kísértés, közös a gondolkodói kétely és a hatalmi kényszer elszenvedése is: „Ha a valóságot, a jelenlegi állapotot az ilyesmire fogékony tömegek erőszakosságaként és szeszélyességeként értelmezzük (amit úgy fogadnak el, ahogyan kapják), nyugodtan megvárhatjuk, amíg mindez elcsendesedik”… s talán „akadályoztatva lesznek – és ez máris elégséges büntetés. Ez pedig azt jelenti, hogy felocsúdnak, ami megváltoztatja a tudatállapotukat, s ezzel mindenféle mediátorok elvesztik motiváltságukat az agymosásra”. Csakhogy a hatalom megjelenítője „észveszejtve hitte, hogy így is, akaratuk ellenére is megalkothatnak egy kulturális mintát, még ha tisztában is volt vele, hogy az életeszméket nem lehet igazságtalanságok nélkül megvalósítani” (47. old.). A „D. B. úr” (magyarítva talán ÁVH elvtárs lehetne a beszélő név), és az az élmény, hogy minden magánlevelét is elolvassák, minden percét követik, s mindenre utóbb magyarázatot kérnek, gyanakvásra ürügyet adó életképletet…, mintegy rávette arra, hogy mindez „végül magánybetegséggé nője ki magát”, s „megkönnyebbülten várja, hogy mindennek vége legyen, akárhogyan” […] „Itt az isteni világ percepciójáról van szó, amelynek lépcsősorai a megismeréshez vezetnek, a föld alá viszont nem visznek fokok” (49-50. old.).
Mintegy a vallatószoba szürkeségében tisztázza lakonikusan: „A végén mindig meg kell állapítanunk: vagy harcolt, vagy együttműködött vele. Meggyőződésem, hogy nincs jogom bármiről is beszélni, ha nem vagyok jelen az események középpontjában. Csak így őrizhetem meg a megbecsülés és a megvetés jogát” (52. old.). Az Apa, mint első fejezet után ez a második, A bíró, s ezt rétegzi fölül a harmadikkal: A Sátán. Ez már a szellem szabadságának tesztje, „az emberi érdekek könnyed távolságának” víziója. Avagy, hát vízió-látszatú akár, sorsszerű másképpen, de a valóságnak mindenképp az a véges változata, amely után (már és még) csak a legvégső konklúzió maradhat: „Montenegró örök, de az emberek benne nem”. S a sátán énekében felhangzik a magányos ének feledésének képtelensége. „S így válik a ragadozó madarak martalékává…” – s szűnik meg kapcsolata a külvilággal.
A kapcsolat, a martalék, a víziók… Brković pragmatikusabb, de csak adott határig: „A beszélgetések ekkorra már magasztos jelentőséget nyertek; az az igazság, hogy ezek az elkeseredés álmai voltak, az elkeseredésé, amely a létezés fontosságára eszméltet…” (22. old.).
Mindemellett a létezés alapkérdése sokkal inkább a hogylété, semmint a meglété. Brković könyve nem szentenciózus vagy morális tanmese, nem is politológiai széphistória vagy memoárirodalmi gesztus. Naplóregénynek élményfilozófia, drámai elbeszélésnek inkább lírai tanmese. Alapkérdése, a lét viselhető/elviselhetetlen képtelensége, mintha episztolákból formált, irodalmi igényességgel megírt magánbeszéd volna. Olyan személyes vallomás, amely megosztható, főalakja létező és valós, de gonosz időkben lelküket eladni kész meghasonlottságú emberektől magát távolinak érző lelkülete ellenáll annak, hogy „ar-kan”, polgárháborús vérengző legyen belőle. Pedig a körülmények ezt kívánnák, efelé hatnak. A régmúlt csaták és a pusztulás előképeit fölidézni kész írói szándék a hétköznapi lehetetlenségek egzisztenciális ínségeiről szól, a hiányzó régi illatokról, a kiszámíthatatlan ismétlődéseket kínáló, mindenben visszájára forduló új világok rémisztő elfogadhatóságáról. Olyan végvalóságról, amely a nemzeti létben vagy életben, az anyagi világban vagy a szenvedésekében egyaránt a reménytelenségeket találja már csak. A politikai és társas megrázkódtatások, a gonoszság által lehetetlenné tett identitás vállalhatósága épp attól válik esélytelenné a kötetben, hogy akár a Sátán kísértései árán is, de hangot keres a bűnhődés, az identitás-hiány, a reménytelenségek megjelenítéséhez. S meg is találja, zordan, hegymagasan, kőkeményen. Lényegében úgy, ahogy csakis a birodalmi titkok föloldhatók, végső változatban akár, vagy utána is.
Mert azután már úgyis csak a történelem következik, vagy a feledésmúlt, vagy egy újabb háború… 

A. Gergely András
(Naputonline.hu, 2021. március 2.)

---

[1] Napkút Kiadó, Budapest, 2016., 103 oldal (eredetileg Podgorica, 1998). Fordította Szabó Palócz Attila.

[2] A kötet első húsz oldala ízelítőként olvasható a kiadó weboldalán: http://napkut.hu/viewer/pdf.php?pdf=/images/konyvek/2016/a_valosag_legvegso_valtozata/a_valosag_legvegso_valtozata_mm.pdf 

Lehetőségünk van arra, hogy együtt tegyük jobbá régiónkat

Tuzson Bence államtitkár nyilatkozik a Csomádi Hírharang című lapnak.

*

Lehetőségünk van arra, hogy együtt tegyük jobbá régiónkat
Még az idén megújulhat Csomád mellett az Őrbottyán felé vezető út a Magyar Falu Útfelújítási Programban elnyert támogatással – mondta lapunknak Tuzson Bence

Hamarosan megújulhat a 2103-as út, aminek köszönhetően településünket elhagyva Őrbottyán irányában sokkal biztonságosabb és kényelmesebb lesz a közlekedés – közölte a jó hírt Tuzson Bence, a Pest megyei 5-ös számú választókerület országgyűlési képviselője, aki a lapunknak adott nyilatkozatában elmondta azt is, hogy a beruházást a Magyar Falu Útfelújítási Programban elnyert támogatásból tudják még az idén megvalósítani. Az aktuális fejleményekről és a hasonló, a térségünket érintő jó hírekről a politikus Facebook-oldalán folyamatosan tájékoztatja a lakosságot, ezért arra kéri a csomádiakat, hogy ha első kézből szeretnének információhoz jutni, akkor látogassák rendszeresen, és kövessék őt ezen a fórumon.

A választókerületemben több helyszínen is folyamatban vannak a közlekedésbiztonságot, valamint az utazók, az ingázók komfortérzetét, és persze az autósok kényelmét is szolgáló fejlesztések – mondta el a lapunknak adott nyilatkozatában Tuzson Bence, térségünk és településünk országgyűlési képviselője, aki felhívta a figyelmet arra is, hogy Csomád mellett még az idén megújulhat a 2103-as út az Őrbottyán felé vezető szakaszon. Ez a beruházás a Magyar Falu Útfelújítási Programban valósulhat meg, két ütemben.
A politikus úgy értékelte, hogy lényegében a régió egészének jelenthet mostantól nagy megkönnyebbülést, előrelépést – és elsősorban biztonságosabb közlekedést –, hogy február második felétől már gyorsabban hajthatnak fel az autósok Dunakeszi és Fót között az M2-es Budapest felé vezető szakaszára. „Nemrég helyeztünk forgalomba két új sávot, és bízom benne, hogy ezzel a beruházással is megkönnyíthetjük a régiónkból a főváros felé közlekedők mindennapjait, így hát egy olyan fontos fejlesztést sikerült itt megvalósítanunk, amelynek a hasznát látják, és az előnyeit élvezhetik a naponta erre ingázó csomádiak is” – mondta lapunknak a képviselő. A választókerület közlekedési problémáiról és a lehetséges fejlesztésekről egyébként nemrég egyeztettem a szaktárcával, valamint a Magyar Közút Kft. és a NIF Zrt. képviselőivel, tehát hamarosan újabb beruházások várhatóak térségünkben mindannyiunk érdekében – tette hozzá.
Sokan és sokszor kérdeznek arról, hogyan tudjuk választókerületemben a megkezdett beruházásokat a járványhelyzet ellenére is megvalósítani – folytatta Tuzson Bence, aki hozzátette azt is, hogy erre konkrét válasszal tud szolgálni: „A megszokottnál óvatosabbnak kell lennünk, jobban oda kell figyelnünk a koronavírus miatt bevezetett járványügyi intézkedések betartására, de a munka nem állhat meg. A pandémia miatt ezekben a hetekben most a képviselői fogadóórákat is másképp kell megtartanom: az irodában ülve, online módon. Nagyon szerencsés körülménynek tartom azonban, hogy a választópolgárok Csomádon, Csömörön, Dunakeszin, Erdőkertesen, Fóton, Gödön és Veresegyházon is igen aktívak, a legutóbb is nagyon sokan bejelentkeztek és sok fontos kérdés hangzott el, így tehát lehetőségünk van arra, hogy együtt tegyük jobbá a választókerületet.” A politikus felhívta a figyelmet arra is, hogy a Facebook-oldalán folyamatosan tájékoztatást ad a térségünkben zajló fejlesztésekről, ezért ennek olvasását, követését javasolja mindenkinek.
Csomádon is nagyon sok családnak jelenthet fontos segítséget, hogy azok a nagycsaládosok, akik legalább három gyermeket nevelnek, mostantól ingyenesen vehetik igénybe a bölcsődéket – mondta lapunknak adott nyilatkozatában a képviselő. Ez azt jelenti, hogy a gyermek a bölcsődében ingyenesen is étkezhet, így havonta, gyermekenként akár tíz-tizenhét ezer forinttal több maradhat a családok zsebében. Ha a nemzetközi példákat nézzük, akkor azt kell látnunk, hogy ilyen ingyenes bölcsődei lehetőség nem sok helyen van a világon, ebben tehát hazánk most ismét példát mutat Európának, az uniónak és kontinensnek egyaránt – fogalmazott Tuzson Bence, aki szerint ez mindannyiunknak okot adhat a büszkeségre.
Az, hogy mentesülnek a bölcsődei térítési díj megfizetése alól a három vagy több gyermeket nevelő szülők, Magyarországon sok családnak jelent segítséget, akárcsak az is, hogy bölcsődébe adhatják gyermekeiket – részletezte a politikus. Mint mondta, a kormány ezért bővíti a bölcsődei férőhelyek számát, emeli a bölcsődei dolgozók fizetését, és javítja a bölcsődék finanszírozását is.
Szorosan ehhez kapcsolódik, hogy még az idén kiírják azokat a fejlesztési forrásból megvalósuló pályázatokat, amelyeken keresztül támogatást adnak a munkahelyi bölcsődék létrehozásához – tért át a kérdéskör egy másik vonatkozására Tuzson Bence, aki reményét fejezte ki, hogy térségünkben is nagy lesz az érdeklődés az ilyen lehetőségek iránt, „mert ez a csomádi családok életét is megkönnyítheti”. Mint mondta, egy munkahelyi bölcsőde egy csoportjába legfeljebb hét gyermek járhat, de egy nagyobb munkahelyen működhet akár több csoport is. „Munkahelyi bölcsődéket nem olyan bonyolult dolog létrehozni és működtetni, mint hagyományos bölcsődéket, mert az előírások ebben az esetben nem olyan szigorúak. Mindenkit arra biztatok hát, hogy munkaadóként hozzon létre bölcsődét, a munkavállalókat pedig arra, hogy biztassák főnökeiket, a cégtulajdonosokat, alakítsanak ki ilyen csoportokat, hogy az alkalmazottak oda vihessék gyermekeiket, ha arra szükség van” – fogalmazott térségünk országgyűlési képviselője.

(Csomádi Hírharang, 20121. március)

A 2103-as út a felújítás előtt

    

     

     

     

     

      

     

     

     

Útfejlesztések a biztonságos közlekedés érdekében

Tuzson Bence államtitkár nyilatkozik a Fóti Hírnök című lapnak.

*

Útfejlesztések a biztonságos közlekedés érdekében
Júliustól emelkedik a csecsemőgondozási díj, ezzel is növelni szeretné a kormány a gyermekvállalás előtt álló fiatalok mozgásterét – mondta lapunknak Tuzson Bence

A rendszeresen erre közlekedők már régóta várták annak a két új sávnak a megnyitását, amelyet február közepén adtunk át a forgalomnak az M2-es útnál, vagyis a fóti–dunakeszi csomópontnál – nyilatkozta lapunknak Tuzson Bence, térségünk és városunk országgyűlési képviselője. Mint mondta, a most megnyitott sávval igyekeztek megkönnyíteni a Fót irányából a főváros felé haladó autósok mindennapjait. Szerinte így egy olyan fontos fejlesztést sikerült itt megvalósítani, amelynek a hasznát látják és az előnyeit élvezhetik a környékbeli településeken élő és naponta erre járó ingázók is. A politikus beszélt arról is, hogy a kormányzat a gyermekvállalás előtt álló fiatalok mozgásterét is növelni szeretné a huszonöt évnél fiatalabbak személyijövedelemadó-mentességének bevezetésével és a csecsemőgondozási díj emelésével is.

Egy nagy lépést sikerült megtennünk térségünk közlekedésfejlesztésében azzal, hogy az M2-es útnál, a fóti–dunakeszi csomópontnál, vagyis a MOL-kútnál a minap megnyithattunk egy új sávot, ami segíti a közlekedést nemcsak Fót irányában, de a másik oldalon, a felhajtásnál is – nyilatkozta lapunknak Tuzson Bence, a Pest megyei 5-ös számú választókerület országgyűlési képviselője, aki ezzel kapcsolatban hangsúlyozta a közlekedésbiztonság fontosságát is. Mint mondta, a választókerületben több helyszínen is folyamatban vannak az utazók, az ingázók komfortérzetét, és persze az autósok kényelmét is szolgáló fejlesztések.
A politikus úgy értékelte, hogy lényegében a régió egészének jelenthet mostantól nagy megkönnyebbülést, előrelépést – és elsősorban biztonságosabb közlekedést –, hogy február második felétől már gyorsabban hajthatnak fel az autósok Dunakeszi és Fót között az M2-es Budapest felé vezető szakaszára. Itt ugyanis nemrég helyeztek forgalomba két új sávot. „Bízom benne, hogy ezzel a beruházással is megkönnyíthetjük a Fót irányából a főváros felé közlekedők mindennapjait, így hát egy olyan fontos fejlesztést sikerült itt megvalósítanunk, amelynek a hasznát látják és az előnyeit élvezhetik a környékbeli településeken élő és naponta erre járó ingázók is” – mondta lapunknak a képviselő.
Tuzson Bence hozzátette, hogy ugyancsak február közepe óta fontos változások történtek az M2-es sebességkorlátozásában is a Dunakeszi és az M0 közötti szakaszon: Dunakeszi irányában száz, a főváros felé pedig kilencven kilométeres óránkénti sebességre emelték a megengedett gyorsaságot. „Vezessünk figyelmesen és vigyázzunk egymásra” – fogalmazott a politikus, aki beszélt arról is, hogy az idén kiírják azokat az országos szintű pályázatokat, amelyek révén térségünk települései munkahelyi bölcsődék létrehozásához nyerhetnek el támogatást. A gyermekvállalás előtt álló fiatalok mozgásterét is növeli kormányzat a huszonöt évnél fiatalabbak személyijövedelemadó-mentességének bevezetésével, és a csecsemőgondozási díj emelésével is – folytatta a képviselő, aki felhívta a figyelmet arra, hogy 2022 januárjától a pályakezdők huszonöt éves korunkig szja-mentességet élveznek.
Az idén júliustól pedig emelkedik a csecsemőgondozási díj – tette hozzá Tuzson Bence, aki ezt példázva említette, hogy amennyiben huszonöt év alatt vállal egy nő gyermeket, akkor ő a szülés utáni fél évben a bruttó keresetét kapja majd meg támogatásként.

(Fóti Hírnök, 2021. március)

Tuzson Bence az M2-es útnál