Brecht - The Hardcore Machine a budapesti Szkénében

Budapesten, a SZKÉNÉBEN (Műegyetem rakpart 3.) vendégszerepel a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulata a Brecht - The Hardcore Machine című előadásával – retropolitikai revü, a fizikum színháza Bertolt Brecht buckowi elégiái alapján.

Szereplők: Béres Márta, Erdély Andrea, Mikes Imre Elek, Mészáros Árpád

Mozgás: Varga Heni

Zene: Mezei Szilárd

Díszlet és jelmez: Varga Tünde

Műszaki munkatárs: Úri Attila

Rendező: Urbán András

Az előadás a Bipolar - Német-magyar kulturális projektek kereteiben valósult meg.

Koprodukciós partnerek: ACUDtheater, MASZK Egyesület, Kosztolányi Dezső Színház.

„Kiváló színészi munka, az egész stáb együttlélegzése, a folyamatos összpontosítás, a folyton-jelenlét rendkívüli feladat, aminek megvalósításával a mondanivaló hitelessé érik, az egész produkció lázálommá, katarktikus élménnyé lesz.” (Török Arnold)

„Minimális a díszlet, nem is kell. Az ember teste egyben a díszlet is (...) De mit kezdhet az ember ezzel a felülettel, ha meg van kötve a lélek, és csak rángatódzik. (...) Mit történik, akkor ha a lélek mást akar, mint amit muszáj?” (Sirbik Attila)

„Magával ragadó a rendezés ötletgazdagsága és formai feszessége. (...) A magyar színészek egy fajta történelmi eredetiséget visznek a diskurzusba.” (Tom Mustroph)

„Erőszak, megtörés, megalázás, megszégyenítés, megtörés és megtöretés, a szép és a szörnyű, az ártatlan és a pusztító, a finom és a durva állandó, meg- és kifejthetetlen, és főleg kiszámíthatatlan bekövetkezésű és intenzitású transzparenciája. Remekek a színészek, valamennyien urai a testüknek, melyek gazdag színházi hangszerekként működnek (...) Minden a színpadon, ami eddig jellemezte Urbán András munkásságát, nem változott sem a töménység, sem az intenzitás, sem a mélység. Valami mégis. Emészthetőbb, ehetőbb, nézhetőbb (jaj, félek kimondani, szórakoztatóbb) előadás ez a mostani az eddigiek nagy átlagánál, anélkül, hogy ez bármilyen kompromisszumra vagy megalkuvásra kényszerítette volna a rendező-színházigazgatót.” (Hontalan Iván)

Megjelenik az Eugen első évfolyamának negyedik száma

A lapszám a címoldalán közli Urbán Gábor vezércikkét, de a képes összeállításában kiajánlót hoz az Antal Imére emlékező írásból, és itt láthatjuk még Boris Tadićot, Slobodan Borđoškit, Zsíros Jankelić Anikót és Joca Vujićot is.

 

 

 

 

 

 

 

Elnémult a tablofon és a citrafon

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Elnémult a tablofon és a citrafon címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Elnémult a tablofon és a citrafon

A tablofon az egyik kedvenc hangszerem. Érdekessége, hogy különösebb zenei előképzés nélkül is bárki játszhat rajta, lényege ugyanis, hogy hangot ad a rajznak, az írásnak, a betűnek. Kihangosítja a ceruza, a toll sercegését, a leírt vagy megrajzolt vonalakat. A tablonfonra írt kotta tehát önmagában csak rajz lehet, illetve a hagyományos kottát is képként kell értelmezni, ha mégis ragaszkodnánk ehhez. A tablofon tudja azt, amire egyelőre még a számítógépek sem képesek: zenei hangokká változtatja a rajzokat. A hangszer megalkotója, Király Ernő mesélte egyszer, hogy hallgatta gyermekei ceruzáinak sercegését a papíron, miközben házi feladatukat írták. Akkor jutott arra az ötletre, hogy ki kellene használni ennek a zeneiségét. Avagy: a zene nyelvén is megörökíteni az írás-rajzolás hangjait. 1996-ban, egy színházi előadáshoz, melynek Király Ernő volt a zeneszerzője, azt kértük tőle, hogy képverseket zenésítsen meg. Kiváló alkalom volt ez arra, hogy ne csak az irodalmat és a színjátszást kössük össze, hanem a zenét és a képzőművészetet is egyfajta egységbe vonjuk a kis kamaraelőadás ötven-hatvan percére. Egyszer, szintén a kilencvenes években el nem vágyódó zeneszerzőnek mondta őt Szabados György, és azok közé a zenészek közé sorolta, „akik valahogyan a saját otthonukból nézik a kavarodást. Szemlélődnek, képzelődnek, kinyitják olykor az ablakot; megnézik, ugyanaz van-e kint, mint amit magukban elképzeltek, és a legtöbbször azt is találják: a Bent és a Kint között nincs nagy különbség, a fák állnak, az emberek igyekeznek, a világ ugyanaz, és persze változik. S van ennek valami örök, egyszerű és kikezdhetetlen rendje, s ez a rend bennünk mesél, és zeneies a hangja.”

Ez a rend néhány nappal ezelőtt elhallgatott, nem mesél tovább, zeneies hangját immár csak felvételek idézhetik: december 12-én, nyolcvannyolc éves korában elhunyt Király Ernő, jeles vajdasági magyar zeneszerző, néprajzkutató. Egy évvel ezelőtti combnyaktöréséből nem tudott felépülni – olvashattuk halálhírében. Király Ernő értékes népzenekutató munkája folyamán számos magyar, továbbá szerb, ruszin és cigány dalt gyűjtött. Közös munkánk alkalmával mesélt arról is, hogy amikor gyűjtőutakra ment, természetesen elsősorban a magyar népzene kutatása érdekelte, de a vegyes lakosságú falvakban, amikor nagy sereglet támadt a nagyvárosból jött, akkoriban még hatalmas magnetofonokkal közlekedő jövevény körül, ha volt jelentkező, hát más nyelvű dalokat is rögzített. Ilyen gyűjtőutakon fedezte fel magának a régi, népi citerákat is, amelyek aztán zeneszerzői munkásságának egyik központi hangszerévé váltak. Megszervezte a Durindót, a vajdasági magyar citerások éves találkozóit. És ebből az ihletésből alkotta meg másik hangszerét, a citrafont, azaz az elektromos citerát, amelyik olyan csodálatos hangzásvilággal gazdagította a gyűjtött és feldolgozott népi motívumokat, hogy nemzetközi elismertséget hozott a zeneszerzőnek és hangszerkészítőnek. Idős korában is folyamatosan alkotott, s akkor már rendszeresen jelentek meg könyvei, Amerikában adták ki műveinek válogatáslemezét, sőt lapokban és folyóiratokban verseket is publikált. Elnémult hát a múlt héten a tablofon és a citrafon, de még remélhetjük, hogy szép számmal lesznek zenészek, akik játszanak ezen a két hangszeren. Miden egyes alkalom, amikor megszólaltatják valamelyiket, mostantól egy-egy tisztelgéssel ér fel Király Ernő emléke előtt.

Nyugodj békében, Ernő bácsi!

(Magyar Hírlap, 2007. december 22.)

Kilencvenmillió forintos sörkülönlegesség

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kilencvenmillió forintos sörkülönlegesség címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Kilencvenmillió forintos sörkülönlegesség

Kedvenc söreim világos, barna, félbarna, vörös, bordó és fehér színvilágát vizsgálva nemrég egy kisebbfajta világválogatottat állítottam össze. A sörkészítő mesterek azonban mintha nem csak az italok színében, de erejében is versenyeznének egymással. A teljesen hétköznapinak vélt háromszázalékostól, sőt akár az egyre elterjedtebb sofőrbarát, alkoholmentes fajtáktól kiindulva a határ lényegében a csillagos ég... Illetve: a Bush nevű tizenkét százalékos alkoholtartalmú belga sör.

A Bush, ami csak angolos olvasatban jelent bokrot (a szó eredendően, a derék flamandok értelmezésben cselekvésként arra utal, hogy valaki cuppantós csókot ad, de szimplán a cuppanós puszit is jelentheti...), csak a legenda szerint a legerősebb sörfajta, hiszen több más márkából is létezik tizenkét százalékos kiszerelés. A sörkészítők a fantáziájukra hagyatkozva játszadoznak a százalékarányokkal. Az angol Bombardier barna sör például 5,2 százalékban tartalmaz alkoholt, a francia La Divine pedig, amelyik aranylónak mondott tónusával új színt hoz a színskálánkra, nyolc és félig kúszott fel. Honfitársa, az Abbaye de Lille hagyományos világos sör a maga 6,1 százalékos alkoholtartalmával így már egészen szerénynek mondható.

Amikor legutóbb a kedvenc söreimről írtam egy tárcában, barátom másnap bejelentkezett a Windows Live Messanger nevű internetes csevegőn: „Egy szemfüles oklahomai rendkívül alacsony összegért jutott hozzá egy üveg 1852-ben készített Allsopp’s Arctic Ale márkájú sörhöz, az eladó ugyanis hibásan, Allsop’s-ként írta be az aukcióra kínált italkülönlegesség nevét. A hiányzó betűnek köszönhetően összesen két érdeklődő jelentkezett, és összesen 304 dollárig, azaz 56 ezer forintig sikerült feltornászni az árat” – már kezdtem azt hinni, hogy barátom kioktatást tart, amikor kiderült, hogy csak egy idézetet másolt be a szoftver által megnyitott számítógépes ablakba: „A ritkaság újdonsült tulajdonosa ismét meghirdette a másfél évszázados italt, ezúttal a megfelelő helyesírással. Ezúttal százötvenheten licitáltak, és az Allsopp’s különleges sörét végül ötszázháromezer dollárért, azaz 92,2 millió forintért sikerült értékesíteni. A különleges sör India egyik legelső sörfőzdéjében készült. Sir Edward Belcher 1852-ben expedíciót indított az Északi-sarkra, és az Allsopp’s Arctic Ale nevű sörét vitte magával. Belcher azt írta jelentéseiben, hogy a sör kitűnő orvosság a skorbut ellen. Speciális tulajdonsága, hogy csak mínusz 11 Celsius fokon fagy meg. A sört másodszorra 1875-ben főzték, Sir George Nares északi-sarki expedíciójának alkalmából. 1889-ben Alfred Barnard híres sörszakíró is méltatta a 11,25 százalék alkoholt tartalmazó sört, szép, barna színét és borra, illetve dióra emlékeztető ízét dicsérte.” Hát, hogy mást ne mondjak, harcedzett alkoholistának kell lennie annak, akinek az értékrendjében megér ennyit egy jó pofa sör...

Mikor elolvastam, meg akartam kérdezni barátomtól, honnan ered az idézet, de addigra már nem volt vonalban. Gondolom, időközben lelépett felnyitni egy fincsi sörkülönlegességet, mert a szoftver így válaszolt: „Úgy tűnik, hogy partnere nem érhető el, ezért nem küldhet neki rezgő figyelemfelkeltést.” Vigasztalódásul megnéztem a sarki boltban, s jelenthetem, nem forgalmazzák az Allsopp’s Arctic Ale márkájú italt. Tény azonban, hogy ilyen áron manapság nem is lenne túl nagy keletje...

(Magyar Hírlap, 2007. december 8.)

Oláh János születésnapi köszöntése a Magyar Írószövetségben

Születésnapja alkalmából a Magyar Írószövetségben köszöntötték 2007. november 24-én Oláh János költőt, a Magyar Napló főszerkesztőjét.

Fülig érő májjal

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Fülig érő májjal címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Fülig érő májjal

A régi vicc szerint:

– Miről lehet felismerni a vidám alkoholistát?

– ???

– Fülig ér a mája!

Rejtő Jenő, azaz a legendás P. Howardunk A három testőr Afrikában című regényének nyitó soraiban egy nemzetközi gárdával ismerkedhetünk meg: „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.”

Hasonló nemzetközi csapatot hoztam össze én is a múlt hévégén, amikor heti vagy talán inkább havi nagybevásárlásra mentünk a családdal az egyik bevásárlóközpontba. Mint a vasárnapi nyitva tartás megszállott híve, az ilyen kellemetlenségek alól igyekszem kibújni, vagy ha ez már végképp nem jön össze, akkor legalább úgy időzíteni, hogy hétvégére essen. Annak a reményében teszem ezt, hogy ilyenkor kevesebben vannak, rövidebb ideig kell majd várakozni a pénztárnál, ilyenek. Persze sokszor kiderült már, hogy ezzel hiú ábrándokba ringatom magam, de annyiszor talán mégsem, hogy fixa ideámtól eltéríthessen.

Nemzetközi gárdámban persze nem volt sem gyalogos, sem őrvezető, sem géppuskás, sőt salátából is csak görögöt vettünk, de most az is tárgytalan. A söröspultok előtt elhaladva a bevásárlókocsinkkal azonban úgy válogattam a kedvenceim között, hogy egy olyan internacionális csapatot hozzak össze, amelyikben minden érintett, hagyományosan sörfőző nép legnemesebb nedvei gyűljenek össze. Így került a kosárba az ír fekete sör, a Guinness, és párja, a szájhagyomány szerint vörös, címkéje tanulsága alapján azonban bordó sör, a Kilkenny. Jött rögtön a nyomukban a Maccabee világos, üveges kóser sör egyenesen Izraelből, kicsit közelebbről pedig a származása szerint ugyan szlovák, de itthon gyártott és palackozott Zlatý Bažant, és nem kevésbé tudathasadásos állapotban a címkéje szerint Franciaországban készült, eredendően mégis ausztrál Mr. Foster, azaz a Foster’s serital: Australia’s famous beer. Ha már Franciaország, akkor nem maradhatott a polcon Elzász remeke, a strasbourgi származású Kronenbourg sem. Hehe, amelynek őshazája 1664 óta a város Chronenburg nevű negyede. Meggyőződésem, hogy ételből és italból mindenhol a helyi specialitásokat kell fogyasztani, Strasbourgban tehát a város messze földön híres termékét és jellegzetes sörét kell kortyolgatni. Jó, persze nem mindenhol és nem mindent kóstolna meg az ember, de ameddig a gyomrunk bírja, addig csak előre.

A hazai ízeket és színeket bevásárlókocsinkban most a Borostyán félbarna sörkülönlegesség képviselte. A csehek világos Pilsner Urquellje végső soron nem specialitás, minden sarki boltban és utcavégi kiskocsmában kapható, de attól még lehet finom.

Utóbb kezdtem búzasöröket válogatni: az osztrák Edelweisből a szűrt, a német Erdringerből pedig a szűretlen változatot. Valamint természetesen a búzasörök királyát, a belga Hoegaardent: „Különleges, minőségi belga fehér sör. Palackban utóerjesztett, élesztőtől opálos, szűretlen. Finom és rendkívüli módon frissít. Az eredeti receptek szerinti főzésnek köszönheti opálos megjelenését.”

Ha sörről van szó, a belgák a legőrültebbek. Mindenből, ami a kezük ügyébe kerül, ők sört főznek, még az olyan gyümölcsökből is, amelyekből máshol hagyományosan rendre pálinka készül. A Leffe apátsági sörkülönlegességből, amelyik most nem a padon és a nem a tálban, hanem a korsóban foglalt helyet, ezúttal a barna változatot választottam. A számadat pedig, hogy a belgáknak több mint négyszázötven, sőt mások szerint mintegy nyolcszáz fajta sörük van, már önmagában is elképesztő. Ennyit végigkóstolni sem lehet úgy, hogy az embernek ne érjen már félúton füléig a mája.

Ha megnézzük, valóban színes összeállítás ez így, s ha nem is szeretem az „eposzi jelzőket” (copyright by Sebeők János), valóban „festőinek” mondható: világos, barna, félbarna, vörös, bordó, fehér. És mindez sörből!

Az ész megáll és egy helyben sedereg. Még szerencse, hogy a korsó nem követi példáját. Illetve majd csak néhány elfogyasztása után teszi azt...

De addig is: Egészségünkre!

(Magyar Hírlap, 2007. szeptember 29.)

A színész is ember

Szabó Palócz Attila feltölti első videóját a Videa.hu-n létesített videotárába: