Kibontotta szárnyait és tömegesen rajzik a dunavirág

A 24.hu Sokszínű Vidék című melléklete tudósít a dunavirág rajzásáról.

*

Kibontotta szárnyait és tömegesen rajzik a dunavirág
A jelenség a kora esti órától, alkonyattól figyelhető meg a Duna egyes szakaszainál

Csaknem négy évtized után az elmúlt években újra megjelent és idén is tömegesen rajzik a tiszavirághoz hasonló dunavirág, amely a kutatók szerint valószínűleg a vízszennyezés miatt pusztult ki Magyarország legnagyobb folyójából. Mivel az utóbbi esztendőkben jelentősen javult a Duna vizének minősége, 2012-ben a dunavirág újra tömegesen rajzott a magyar Duna-szakasz számos helyszínén, azóta pedig minden évben megfigyelhető a látványos folyamat, mely azt erősíti, hogy a dunavirág újra megtelepedett a folyóban.
Az ugyanebbe a rendszercsoportba, a kérészek rendjébe tartozó tiszavirágot júniusban és júliusban lehetett néhány napon keresztül nagy mennyiségben megfigyelni a Tisza magyarországi szakaszán.
A közeli rokon, de méretre jóval kisebb faj, a dunavirág a Duna egy adott szakaszán mintegy két héten keresztül rajzik, a jelenség nagyjából szeptember elejéig a kora esti óráktól, alkonyattól kezdve figyelhető meg.
A napokban az MTI fotóriportere Budapesten lencsevégre kapta a dunavirág tömeges rajzását. Sajnos a hidak, az állóhajók, az épületek és a lámpák mesterséges akadályt képeznek a repülő rovarok útjában, amelyek így nem tudják lerakni a vízbe a petéiket, ezért az állatok a közvilágítást, valamint a sötét aszfaltról visszaverődő vízszintesen poláros fényt követik. A rovarok nem tudnak szabadulni a fénycsapdából: addig repkednek a fény körül, míg erejük fogytával elpusztulnak, így a petéik nem a folyóba hullanak.

A Dunán este fél kilenc és tíz között repülő kérészek elsősorban optikai jelek alapján követik a folyót. Lárváik víz alatti életmódot folytatnak. A kifejlett nőstények, miután levetették a lárvabőrt, azonnal készek a párzásra. A párzást követően néhány óráig a folyó folyásával szemben végkimerülésig repülnek – ez az úgynevezett kompenzációs repülés –, majd lerakják a petecsomóikat, és elpusztulnak, a peték pedig lesüllyednek a víz alá. A folyó sodrása nagyjából ott teszi le őket, ahol az anyarovar kifejlődött – mutatott rá Kriska György, egy korábban a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontja Duna-kutató Intézete által kiadott közleményben.

A szakemberek szerint ez a jelenség alátámasztja, hogy a Dunán és a parton fölépített műtárgyak előre nem várt természetkárosítás okozói is lehetnek, csökkenthetik a folyó biológiai sokféleségét, előnytelenül hatnak a folyó ökológiai állapotára és ezáltal a víz minőségre.
Egy dunavirág eszmei értéke tízezer forint, egy petecsomó pedig 6-9 ezer petét tartalmaz. Azaz egy-egy milliós rajzásnál akár tízmilliárd forintos természeti kár is keletkezhet – hívta fel rá a figyelmet a kutatóintézet főmunkatársa.
A Magyar Tudományos Akadémia Duna-kutató Intézetének és az ELTE Környezetoptikai Laboratóriumának kutatói ezért azt vizsgálják, milyen hullámhosszú és polaritású fény zavarja meg a legkevésbé a kérészeket, mert meglátásuk szerint – az eredmények felhasználásával – módosítani lehetne a világítási rendszereken, csökkentve a természetkárosítást.

(24.hu, Sokszínű Vidék, 2017. augusztus 9.)

A felvételen dunavirágok rajzanak Tahitótfalunál 2013. szeptember 1-jén. Fotó: MTI – Lakatos Péter

A felvételen dunavirágok rajzanak egy IX. kerületi lámpaoszlop körül 2017. augusztus 8-án. Fotó: MTI – Mohai Balázs

A felvételen dunavirágok rajzanak egy IX. kerületi lámpaoszlop körül 2017. augusztus 8-án. Fotó: MTI – Mohai Balázs

Az olvasó barátja

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Az olvasó barátja

Villám kutya vészjósló csaholása, avagy: Volt egyszer egy Buksi (2. rész)

Az idén lenne hatvanéves a Buksi című gyermeklap, amelynek első száma 1957. december 26-án jelent meg. Az újság azonban ennek a kornak csak egy szerény töredékét élte meg fennállásának nagyjából négy esztendeje alatt az ötvenes évek második felében. Sorozatunkban a lap történetének néhány izgalmas pillanatát, momentumát, érdekességét igyekszünk felvillantani az emlékezés jegyében.

„Jövő csütörtökön is kérje a BUKSI-t lapárusától.

A BUKSI érdekes nyereménypályázatot rendez. Új sztripek, érdekfeszítő riportok várnak a szerkesztőség fiókjában.

A BUKSI az olvasó barátja akar lenni” – olvashatták hatvan évvel ezelőtt a korabeli gyerekek (vagyis jószerivel a mai nagymamák és nagypapák, sőt dédszülők…) és az akkor még fiatal szüleik karácsony másnapján egy olyan korban, amikor a hivatalos állami vezetés, a társadalmi-politikai berendezkedés nem igazán szívlelhette a vallási ünnepeket, a vallásos embereket. Így hát akkoriban december 25-e vagy egyszerűen csak egy átlagos szürke munkanap volt az év vége felé közeledve, az újévezésre készülődve, vagy – hogy még inkább megnehezítsék a potenciális ünneplők dolgát – pártgyűléseket, munkahelyi évi leltárokat, esetleg más „kihagyhatatlan” eseményeket, történéseket időzítettek erre a napra az „illetékesek”.

A mi szempontunkból, ezúttal a Buksi történetével összefüggésben pedig ez most csak azért érdekes, mert a múlt héten már jeleztük, hogy a szép emlékű gyermeklapot így utólag visszatekintve manapság már igen sok bírálat éri azért, mert – ha gyermeklap volt, ha nem; ha szórakoztató kiadványként működött, ha nem; ha a könnyed olvasmányosság jellemezte, ha nem – „rátelepedett a Harcos Szövetség”, vagyis túlságosan „átpolitizálták”.

A kor szellemétől persze ez sem volt idegen – egyáltalán nem! –, hiszen valamilyen módon minden kiadvány meg kellett, hogy feleljen az „uralkodó széljárásnak” (s igen, azon belül a Harcos Szövetség elvárásainak is…), ellenkező esetben ugyanis esélye sem lett volna a megjelenésre. Éppen ezért, miután sorozatunk első részében áttekintettük a lapindítás legfontosabb körülményeit, érdemes lehet most egy pillantást vetnünk arra is, hogyan igyekezett a korabeli gyermeklap megszólítani a potenciális, a kiszemelt, a megcélzott olvasóközönségét. Ebben pedig nagyban megkönnyíti a dolgunkat, hogy a korabeli gyermekekhez hasonlóan, mi, jóval később születettek is olvashatjuk ugyanezeket a fent idézett sorokat a gyűjteményünk régi, mára már jócskán megvetemedett, megsárgult, féltve őrzött oldalain. Nagy szerencse hát, hogy a régi példányok nyomán készült, a hatvanéves jubileum tiszteletére digitálisan újranyomott változatok is elérhetőek ma már a lapszámokból. Még ha felettébb foghíjasan is…

A Buksi legelső száma például részletet közölt Dobrica Ćosić (1921–2014) író, és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, vagyis a miloševići Kis-Jugoszlávia (jóval…) későbbi elnökének regényéből. Mint már jeleztem is, akkoriban a délszláv – és elsősorban a szerb neveket – egyfajta torz, kvázi a magyar fonetikus átírás szerinti, de lényegét tekintve azonban annak sem megfelelő átírásban használták. Rögtön látható ez a regényrészlethez mellékelt kis bevezetőben is: „Az alábbi kis történet Csoszics Dobrica MAJD MEGVIRRAD MÁR című regényének egyik érdekes részlete. A regény a szerbiai Jasztrebác hegységben harcoló partizánok életét és küzdelmét ábrázolja. A körülzárt partizánok visszavonulva küzdenek a hóborította erdőséggel és a túlerőben lévő ellenséggel.” Dobrica Ćosić helyett tehát Csoszics Dobrica, Jastrebac helyett pedig Jasztrebác… Majd pedig a történetben egymás után sorjáznak a Pávlek és Sztánkók, akiknek nevét ma már semmiképp sem használnánk ebben a formában: „Először villám kezdett tompán és dühösen ugatni. Ugatása messzire hangzott a hegyvidék dermedt levegőjében, és valahol a völgyi patakoknál csendesedett el.

Aztán vonítani kezdett és dühösen kaparta a havat Pávle és Nikola arcába hányva, akik az állás jobbszélén guggoltak fedezékükben egy bükkfa mögött. A partizánok mind egyetértettek Ucsával és Pávleval abban, hogy ez sorsdöntő helyzet, most kell begyógyulnia a tegnapi vereség sebének, most kell majd lőszerhez jutniok és akkor egyszerre elérik azt az ellentétes célt, melyért egyrészt Pávle, másrészt Ucsa küzdött.

A kutya újra beleugatott az alkonyatba.

– Jönnek! – súgta Nikola.

Pávlet különféle előérzetek borzongatták. Fagyott ujjaival fegyverét tapogatta. Nikola és Malisa, akik mellette guggoltak, szintén megfogták fegyverüket. Sztánkó kikapcsolta a golyószórót és annak vaslábait még keményebb talajra helyezte.

Néhány pillanatig csend volt, aztán a kutya még dühösebben és elkeseredettebben kezdett ugatni, Nikola kinyújtotta a kezét és megpaskolta a kutya hátát.

– Elárul bennünket… Nikola, fogd meg, a fene egye meg! – súgta Pávle.

– Hallgass, Villám, hallgass!

Fölöttük két idegen kutya kezdett ugatni, aztán ugatva lerohantak a hegyről. Villám elhallgatott.

– Német kutyák!

– Biztosan!

– Ha megtámadnak, lövünk. Az egésznek ez a te dögöd az oka! Most mondd meg, mit tegyünk? – mérgelődött Pávle és maga se tudta mit tegyen, ha ezek a kutyák, melyeket bizonyára erre a célra idomítottak, rájukrontanak. Maga sem tudta, lőjjenek-e vagy hallgassanak. Ha lőnek, elárulják a leshelyet.

A német kutyák gyorsan közeledtek. Ugatásuk úgy terjedt el a hegyekben, mint a szél.

– Na, itt van! Hát cipeld csak magaddal azt a kutyát! Tudd meg, hogy először őt lövöm le! – mondta Sztánkó elkeseredve.

Amikor a német kutyák közelebb értek, az alkonyatban olyanok voltak, mint két rohanó, sötét árny. Erre Villám újra felüvöltött, aztán megrázta magát és kiugorva a fedezékből, feléjük rontott.

– Most vége! – súgta Pávle.”

Akármilyenek legyenek is azonban a benyomásaink a most felidézett korabeli olvasmányok alapján – távol álljon tőlem, hogy ebben ítélkezzek –, annyit mindenkép el kell ismernünk az egykori Buksi magyar szerkesztőségének, hogy törekedett az irodalmi igényességre. Hiszen például ennek a regényrészletnek is egy olyan jeles vajdasági magyar irodalmi nagyság volt a fordítója, mint Herceg János (1909–1995).

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 3.)

A Buksi második számában, 1958. január 2-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A Buksi első számának illusztrációja Dobrica Ćosić regényrészletéhez

Az évszázad látványának nyomában

A Családi Kör Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Az évszázad látványának nyomában

Akárhogy számoljam is, én nem találok semmi meglepőt abban, hogy szerb honlapokon is rendszeresen találhatunk magyar forrásokat, magyar vonatkozásokat, így tehát régi archivált cikkeket, különféle írásokat, tematikus összeállításokat is, különösen, ha vajdasági témákról, esetleg a szabadkai Népszínházról van szó. Így bukkantam rá néhány napja egy Belgrádban szerkesztett internetes felületen egy régi, harminckét évvel ezelőtt megjelent szövegre Az évszázad látványa címmel.

Az érdeklődésemet először az keltette fel, hogy elbizonytalanított a forrásmegjelölése (ami persze nyelvi akadályokból is adódhat, hiszen elképzelhető, hogy a belgrádi szerb szerkesztő nem igazán érti az anyanyelvünket, ezért helyenként a fantáziájára, a feltételezéseire kell hagyatkoznia…): azt írták ugyanis, hogy a cikk 1985-ben jelent meg (pontos dátum megjelölése nélkül) a DM Magazin című lapban. Nomármost, sem délszláv, sem magyar nyelvterületen nem ismerünk DM Magazin nevű kiadványt, hacsak nem a Drogerie Markt üzletlánc akciós termékeit bemutató, ismertető reklámkiadványra nem gondolunk. Ilyen azonban messze nem létezett még Magyarországon 1985-ben, a rendszerváltás előtt.

Beleolvastam a cikkbe: „Ekkora híre is régen volt határainkon túli magyar színház előadásának, legföljebb ha egy-két erdélyi produkció mérhető hozzá. Gyakorlatilag jó két hete Jugoszlávia színházi, sőt talán egész kulturális élete Szabadkára figyel: október 12-én együttesen mutatta be a Népszínház magyar és szerb tagozata az új igazgató, a jugoszláv színház Európa-hírű fenegyereke, Ljubiša Ristić rendezésében a Madách-kommentárok című produkciót.

Szabadka, vasárnap este. A már majdnem újjávarázsolt korzón árad a tömeg, a kávéházakból, presszókból igéző illatok szállnak, az ember meg kénytelen újra meg újra elámulni azon, mily megragadó harmóniába tudja öltöztetni egy város atmoszféráját a délies-mediterrán hatások és az ősi bácskai világ megőrzött színképeinek együttesével egy humánus, más népek-nemzetiségek jogait meghatóan tisztelni tudó társadalmi rendszer.” Ennyi egyelőre legyen elég a cikkből ízelítőként…

Felkeltette az érdeklődésemet továbbá, hogy a cikk alatt szerzőként egy ismerős nevet láttam: az anyaországi Domonkos László író neve Vajdaságban is ismert, ő ma a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, vagyis a RETÖRKI munkatársa, de rendszeresen publikál különféle lapokban, folyóiratokban is, így a budapesti Magyar Hírlap szerkesztőségében eltöltött tíz évem alatt folyamatosan volt alkalmam szerkeszteni is publicisztikai írásait, tárcáit, jegyzeteit. Tehát talán nyugodtan, nagyzolás nélkül mondhatom, hogy viszonylag régről ismerem. Márpedig Domonkos László 1976-tól tizenkét éven át volt a szülővárosában, Szegeden megjelenő Délmagyarország című regionális, Csongrád megyei napilap munkatársa. Ebbe az időszakba pedig 1985 még bőven beleesik. Ha tehát azonosítani akarom a cikk eredeti forrását, akkor ezen a nyomon kell elindulnom.

S innentől számítva pillanatok alatt meg is lettek a pontos adatok. Domonkos László írása Az évszázad látványa címmel a Madách-kommentárok című szabadkai előadásról a Délmagyarország című napilap 1985. november 2-i lapszámában jelent meg – derült ki gyorsan.

Mi okozhatta hát a belgrádi honlapszerkesztő tévedését? Szombat volt, a Délmagyarország hétvégi mellékletének címe pedig abban az időszakban egyszerűen csak ennyi: Magazin. Így tehát a hetedik oldalon, amelyen Domonkos László cikkét kinyomtatták, ez állt az élőfejben is, vagyis ez volt olvasható a lap tetején a dátum és az egyéb szokásos tartalmak, adatok mellett. A keskeny csíkban pedig a DM megjelölés a Délmagyarország című újság nevének rövidítése volt. Teljesen logikusnak tűnik tehát, hogy a belgrádi szerb webszerkesztő, akinek persze fogalma sem lehetett mindezekről a háttérinformációkról, a fejlécben olvasható adatok alapján úgy kombinálta ki, hogy ez a cikk egy DM Magazin nevű kiadványból származhat.

„Aki azt hinné, a szó hagyományos, eredeti értelmében színházban voltam ezen a vasárnapon Szabadkán, annak csak azt mondhatom: is. Mert a Madách-kommentárok minden, csak nem tradicionális színielőadás, még akkor is, ha formabontáshoz, meghökkentő megoldásokhoz jócskán hozzászokhattunk már a mai teátrumok vidékén. Leginkább fantasztikus monstre show-nak lehetne nevezni ezt a négy teljes órán át tartó, öt különböző helyszínen (a színházban, a színház udvarán, a főtéren, a városházán és a zsinagógában) látható előadást, ha... ha nem találhatnánk Ristić gigantikus vállalkozásában több olyan elemet, amely a létrejött alkotást erőteljesen a látvány totalitására épített »bravúroskodás« és az öncélú eredetieskedés lapályai fölé helyezi” – írta Domonkos László 1985-ben a Délmagyarország hétvégi mellékletében. A cikk mellett megjelent felvételen pedig a produkció egyik, a főtéren játszódó jelente látható.

Végül mondjuk még el, hogy a szerző hét évvel később, 1992 elején Csoóri Sándor költő hívására került Budapestre, a Magyarok Világszövetségének lapjához, a Világszövetséghez, amelynek főszerkesztője ebben az időszakban az újvidéki születésű vajdasági magyar író, újságíró, kritikus és szerkesztő, Hornyik Miklós (1944–2012) volt. Kettejük barátsága pedig már egy másik történet, ami újabb képek után kiált…

(Családi Kör, 2017. augusztus 3.)

Volt egyszer egy Buksi

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attilának a Buksi című gyermeklap történetét feldolgozó sorozatának első részét.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Volt egyszer egy Buksi

Az idén lenne hatvanéves a Buksi című legendás jugoszláviai magyar gyermeklap, amelynek régi, bekötött példányait ma már aranyáron adják-veszik a fanatikus gyűjtők, rajongók, az egykori olvasók, akik az ötvenes években voltak gyerekek. Jugoszláviainak kell mondanunk a Buksit, mert legalábbis társkiadóként egyik „gazdája” a belgrádi Borba volt, ezért nem tekinthetjük egyértelműen „csakcsupán” vajdaságinak. Egy nagyobb központból szórtak tehát el nekünk, vajdasági magyaroknak, némi alamizsnát…

Nagyszerű alamizsnát!

Olyat, amit ma is nagy élvezettel olvasunk, és nem sajnáljuk érte a pénzt, ha a régi, és főleg ha a gyűjteményünkből még hiányzó példányokhoz hozzájuthatunk. A Buksi története azonban jóval rövidebb volt ennél a hatvan évnél: 1957-től mindössze nagyjából négy éven át jelent meg. Hetente. Az én nemzedékemnek tehát – akik a múlt század hetvenes éveinek elején születtünk – a Buksi már valójában „csak” egy legendaként jelent meg a gondolkodásmódjában, a világképében – s tulajdonképpen ez vezetett a lap felmagasztalódásához, „apoteózisához” is –, hiszen mi csak elvétve beszerzett régi, szakadozott, agyonolvasott példányait forgathattuk olykor, véletlenszerűen, s a szüleink, az „öregek” elbeszéléséből szerezhettünk a lapról információkat. Úgy csipegettük fel a morzsákat a földről, mint madarak a szabadban terített nyári asztal mellől… Édesapám is, aki 1957-ben, a Buksi indulásának évében még csak tizennégy esztendős kisfiúcska volt, többször mesélt arról, hogy gyermekkorában járatták a lapot, izgulva várták, hogy csütörtökönként megérkezzen.

Tavaly novemberben így emlékezett a Buksira a Facebook internetes közösségi portálon publikált bejegyzésében Lennert Géza fotóművész, aki több évtizeden át volt a Jó Pajtás című gyermeklap munkatársa, szerkesztője, főszerkesztője, igazgatója – mindenese; mindig épp abban a funkcióban, amiben kellett, amiben szükség volt rá, s amiben segíthetett: „Én is Buksi-olvasó voltam, meg is van bekötve az egész. A Buksi (vagyis az »anyalap«, a Kekec) pont azon bukott meg, hogy túlságosan is »vonalas« lett, rátelepedett a Harcos Szövetség. A képregények viszont valóban megelőzték a szocYU-kort, de ez nem zavarta az olvasót (mást sem). Azért »halt meg« fiatalon a Buksi, mert kezdett dögunalmas lenni a fárasztó partizándumákkal, és az olvasók elpártoltak tőle. Egyébként egy téves gyermeklap-készítési koncepció mintapéldája volt: leereszkedni az olvasó szintjére vagy még az alá, nem pedig oktatva nevelni. Ilyen magyar nyelven kiadott, de nem magyar, hanem fordításlap volt a bukaresti Jóbarát (Cutezatori) is, csak ott nem a szerb Kekecet fordították Buksivá, hanem a román Cutezatorit Jóbaráttá. De ez már egy hosszú mese: a Buksi (sajnos) nincs, élt kb. 4 évet, a Jó Pajtás pedig most készül megünnepelni a 70. születésnapját.” Tegyük hozzá gyorsan: Lennert Géza 1952-ben született, tehát édesapámnál kilenc esztendővel fiatalabb, így hát a Buksi indulásának évében alig ötéves volt.

Nagyon fontos azonban Lennert Gézának ez a fél kézzel – vagy inkább csak visszakézből – elejtett, „odakent” hozzászólása. Ugyanis a Buksi legfontosabb képregényeit – mint a szemközti oldalon látható Vakarcs és társait is – a mi nemzedékünk már a Jó Pajtásban olvashatta. Én már abból a lapból téptem ki a képregényoldalakat és rendeztem katonás sorba egy mappában. Amikor pedig végül összeállt egy-egy szériából a teljes gyűjtemény, akkor a nagyanyámtól – aki mielőtt rokkantnyugdíjassá vált volna, egy zentai nyomdában dolgozott ólomszedőként – tanult módszerrel könyvvé kötöttem. Én sem lehettem idősebb akkoriban, mint édesapám, amikor ő a Buksi olvasója volt.

Sajnos, ezek a régi, saját kötésű képregénygyűjtemények időközben elvesztek, elkótyavetyélődtek, kidobódtak, megsemmisültek. Pedig mit nem adnék, ha egyszer még a padlás porából előkerülnének…

Van a vajdasági magyar sajtónak egy olyan hagyománya, hogy ha új lap indításában gondolkodnak az emberek, akkor az első évfolyam első számát igyekeznek az év végére, karácsony környékére időzíteni. Így volt ez a Magyar Szóval, és így történt évtizedekkel később a Családi Kör esetében is. Ennek jegyében a Buksi első száma is 1957. december 26-án jelent meg. Mi a jelentősége ennek? Mindig úgy képzeltem, hogy van ebben némi turpisság, hiszen – főleg egy hetilap esetében – így már a második lapszámra is azt lehet (mellesleg teljes joggal…) kiírni, hogy második évfolyam…

Így történt ez a Buksival is 1958. január 2-án.

Impresszuma szerint az 1957-es évfolyam egyetlen lapszámának fő- és felelős szerkesztője Novica Gyukics volt. Már a név írásmódjának is van egyfajta érdekessége, hiszen ez még az az időszak volt, amikor a vajdasági magyar sajtóban muszáj volt Noviszádot írni Újvidék helyett, ellenben a délszláv – és elsősorban a szerb – neveket magyaros fonetikus átírásban használták. Így lett Novica Đukićból is Novica Gyukics. A magyar szövegért Bogdánfi Sándor felelt. „Kiadja a Borba lapkiadó vállalat és a Magyar Szó lapkiadó vállalat”. A szerkesztőség székhelyeként is két cím volt megadva: egy belgrádi („Beográd, Mosa Pijade 31.”) és egy újvidéki („Noviszád, Vojvode Misicsa 1.”). Egy érdekesség: „Nyomatott a Magyar Szó lapkiadó vállalat nyomdájában”. Valamint egy kötelező elem: „Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”.

Igazi, műfaji szempontból is elfogadható, értékelhető vezércikkről nem beszélhetünk, az első évfolyam első számában csak Kicsodák ezek? címmel egy kis jegyzet jelent meg a harmadik oldalon, aláírás, illetve szerző megjelölése nélkül, amely beharangozta, hogy milyen elvek és célkitűzések mentén szerkesztődik majd a továbbiakban a lap: „EZEK ITT LAPUNK HŐSEI: Csapa, az indián fiúcska, és kísérője Gru-gru. Érdekes, furcsa alak mindkettő. Kalandjaikat éber figyelemmel kísérjük lapunkban.

Azután jobb- és baloldalon, lapunk színes oldalain:

egy leleményes vitéz, a csetlő-botló Till Ulenspiegel;

egy valódi hős, Davy Crockett, aki két indiántörzs háborújának központi alakja;

egy szép mese a csodahegedűről, hazai rajzfilm alapján;

még egy izgalmas, fantasztikus sztrip a Vénusz bolygóról;

és még sok érdekes olvasmány jobb- és balodalon, lent és fent, az olvasó kíváncsiságának, képzelőerejének kielégítésére, szórakoztatására, pihenésére, mivel csakugyan azt szeretnénk, hogy az olvasó jól szórakozzon és pihenjen a BUKSI-t olvasva.”

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. július 27.)

A Buksi első számnak címoldala

A Buksi első számának képregénye

Elismerés a tizennyolc éves Novák Mihálynak

A Családi Kör Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Elismerés a tizennyolc éves Novák Mihálynak

Negyvenegy évvel ezelőtt, 1976 júliusában, élete első művésztelepén a szervezőbizottság díját kapta meg Novák Mihály fotóművész, operatőr, lomográfus, aki akkor be sem töltötte még a tizennyolcadik életévét. A bácskossuthfalvi születésű fiatalember egy évvel korábban végzett a topolyai gimnáziumban, majd az 1978-ban a szülőfalujában létrejött 9+1 képzőművészeti csoport (9 festő + 1 fotós) egyik alapítója lett. Novák Mihály néhány nappal ezelőtt, a jubileumra tette közzé a Facebook internetes közösségi portálon az 1976-os díjátadóról készült fényképet és a művésztelepi elismerést igazoló dokumentumot Csernik Attila, Fenyvesi Ottó és Tari István saját kezű aláírásával.

Így, bő négy évtized távlatából is gratulálunk az elismeréshez!

(Családi Kör, 2017. július 27.)

A színésznő meztelen

A Családi Kör új, most elindított Képhistóriák című sorozatában közli Szabó Palócz Attila írását A színésznő meztelen címmel:

*

A színésznő meztelen

„Tudod, mi színésznők alig várjuk, hogy meztelenül fényképezkedhessünk, hogy aztán nyilvánosságra hozhassa valaki valamelyik lapban a felvételeket… Hát én most saját magam tettem közzé” – mondta nevetve, viccelődve Ana Kosztovszka, az ismert macedón színésznő – aki az elmúlt évtizedekben igen sokat játszott Szabadkán is –, amikor rákérdeztünk, hogy miért tette közzé a Facebook internetes közösségi portálon ezt a régi, 1985-ben készült felvételt. „Nevetek, hogy ne kelljen sírnom” – tette hozzá, ugyanis a fotó a horvátországi Makarskán készült, itt tartották meg abban az évben, Podbiokovske večeri címmel, hagyományteremtő szándékkal az egykori Jugoszlávia végzős színművészeti hallgatóinak találkozóját. A hagyomány azonban igencsak rövid életűnek bizonyult, alig tartott 1990-ig, s aztán az egykori ország szétesése és a kilencvenes évek délszláv polgárháborúi miatt többé már nem tartották meg. A felvétel egy nudistastrandon készült, marhulásból – mesélte a Szabad Magyar Szónak Ana Kosztovszka, aki ma is büszke erre a képre, s mint mondja, akár ma is, harminckét évvel később, szívesen állna ugyanígy a kamerák elé.

Választottunk most erre az alkalomra még egy felvételt Ana Kosztovszkáról, amely talán valamivel mégiscsak jellemzőbb rá és a művészetére:

(Családi Kör, 2017. július 27.)

A kompkikötő beruházások a Dunakanyar menetrend szerinti járatait is kiszolgálják majd

Tuzson Bence államtitkár nyilatkozik a Dunakanyar Régió című lapnak.

*

A kompkikötő beruházások a Dunakanyar menetrend szerinti járatait is kiszolgálják majd

Az augusztusi Masters-világbajnokság úszó- és vízilabda-eseményei ingyenesen látogathatóak lesznek

Július 14-én kezdődik a vizes világbajnokság, amelynek megvalósítása több szempontból is csúcsteljesítménynek mondható: soha sehol nem szerveztek meg ilyen rövid idő alatt egy ilyen világeseményt, várhatóan minden eddiginél több ország képviselteti majd magát a versenyeken, és újdonságot jelent az is, hogy most először tartják a sportrendezvényt két helyszínen – emelte ki a lapunknak adott nyilatkozatában Tuzson Bence államtitkár, a Pest megyei 5. számú választókerület országgyűlési képviselője. Mint mondta, térségünknek is előnye származik a világbajnokságból, ugyanis a most kialakított vagy felújított kikötők egy része a versenyek után a Dunakanyar régióját szolgálja majd.

Még soha nem állt rendelkezésre ilyen rövid felkészülési idő egy FINA-világbajnokság megszervezésére – mondta lapunknak Tuzson Bence, a Pest megyei 5. számú választókerület országgyűlési képviselője, a Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára. Magyarország ugyanis eredetileg a 2021-es világbajnokság rendezési jogát nyerte el, majd Mexikó visszalépése miatt vállalta, hogy megszervezi az ideit. Így ez a sportesemény több szempontból is egyedülálló lesz.

Akár az eredményeink nagyszerű elismerésének is tekinthetjük, hogy Cornel Mărculescu, a Nemzetközi Úszószövetség (FINA) ügyvezető igazgatója a hazánkban tett látogatása után nemrég azt mondta: a vizes világbajnokságok eddigi legjobbjának ígérkezik a budapesti verseny. Ennek előzménye, hogy mérnökök, építőmunkások, sport- és médiaszakemberek ezrei dolgoztak, és dolgoznak még mindig azon, hogy mindenkit elkápráztassunk – fogalmazott az államtitkár, aki szerint „a vizes világbajnokság az összefogásról, a magyarok tehetségéről és a betartott ígéretről szól”.

Izgalmas újításnak ígérkezik, hogy a vizes világbajnokságok történetében most először fordul elő, hogy két helyszín ad otthont a versenyeknek, Budapest és Balatonfüred. A résztvevő országok számában pedig minden jel szerint egy rekordot is felállíthatunk: az előző, kazanyi világbajnokságon minden korábbi rekordot meghaladva 190 ország vett részt, az idei világversenyen pedig számításaink szerint a FINA 208 tagországa közül több mint 200 képviselteti majd magát.

A helyzetünk azért is merőben újszerű, és semmiféle korábbi tapasztalthoz sem mérhető, mert soha nem fordult még elő a vizes világbajnokságok történetében, hogy egy visszalépés miatt egy másik ország „beugrott” volna szervezőként, így hazánk már az előkészületek gyors lebonyolításával és szakszerű kezelésével, a szárazföldön is rekordot döntött – fogalmazott az államtitkár. Mint mondta, amikor ezt értékeljük, akkor figyelembe kell venni azt is, hogy a vb-hez kapcsolódnak az augusztusban kezdődő Masters-versenyek is, amelyekre már több mint két hónappal a kezdés előtt meghaladta a tízezret a nevezett sportolók száma. Tuzson Bence felhívta a figyelmet arra is, hogy a nagy érdeklődés miatt a Masters-világbajnokság ingyenesen látogatható úszó és vízilabda-eseményeire előzetesen regisztrálniuk kell a szurkolóknak. Az érdeklődők a vb hivatalos honlapján augusztus 1-től igényelhetik a nullaforintos belépőket.

Minden határidőt tartani tudunk – mondta Tuzson Bence az előkészületekről. Sportolóink öt helyszínen mérhetik össze erejüket. A vb központjának számító Duna Arénában az úszóké és a műugróké lesz a főszerep. A világbajnokság ideje alatt itt 12.300 szurkolónak biztosítunk helyet, az esemény után pedig, a Masters-vb lebonyolítását követően az ideiglenes lelátókat elbontjuk, a végleges épületben így 6000 nézőnek lesz majd hely.

Kérdésünkre, hogy mekkora felbolydulást okoz majd a főváros életében a világesemény, s hogyan tudják majd megszervezni a hazánkba érkező több tízezernyi külföldi versenyző és szurkoló zavartalan közlekedését, az államtitkár úgy válaszolt, hogy gyorsjáratú hajók, húszpercenként közlekedő körjáratok, valamint 12 kikötő segíti majd a közlekedést a világbajnokság ideje alatt. Erről nemrég írt alá együttműködési megállapodást a Bp2017 Világbajnokságot Szervező és Lebonyolító Nkft. és a MAHART PassNave Személyhajózási Kft.

A két szervezet elsődleges és alapvető célja természetesen az, hogy a világeseményen minden hajós logisztikai igényt maximálisan ki tudjanak szolgálni, hosszútávon azonban, a versenyek lebonyolítása után ezek a beruházások a fővárost szolgálják majd: a kompkikötőket Budapest turizmusának szolgálatába állítják, illeszkedve az elfogadott városképbe. A MAHART feladata, hogy a világbajnokság alatt a vendégek, a turisták és a sportolók minden hajós szolgáltatással maximálisan elégedettek legyenek, de kiemelt figyelmet kap a menetrend szerinti hajózás is. A cég hajói készen állnak, teljes technikai és utaskényelmi felújításukkal is végeztek.

Térségünk országgyűlési képviselője külön felhívta a figyelmet arra, hogy a régió szempontjából kiemelt fontosságú, hogy a kikötőket a világverseny után továbbra is hasznosítják majd: ezek egy része a Dunakanyar menetrend szerinti járatainak kiszolgálásában vesz majd részt, a másik részéből pedig egy tematikus történelmi hajóbemutatót alakítanak ki. Így térségünk a vizes világbajnokságra elkészülő beruházások közvetlen haszonélvezőjévé válik – foglalta össze a várható eredményeket Tuzson Bence

(Dunakanyar Régió, 2017. július 6.)

Az újonnan épült Duna Aréna: az úszó- és vízilabda világbajnokság budapesti helyszíne 

Simon Tamás, a Magyar Műugró Szövetség főtitkára és Tuzson Bence államtitkár, a Magyar Műugró Szövetség elnöke