Nagyon örülök annak, hogy végignézhettem a fejlődést

A gödi TüKörkép című lap A hónap arca című rovatában interjút közöl Kammerer Zoltán olimpikonnal.

*

KAMMERER ZOLTÁN MINDIG IS A SZÜLŐVÁROSAKÉNT TEKINTETT GÖDRE
Nagyon örülök annak, hogy végignézhettem a fejlődést

Három olimpiai aranyérem és egy ezüst, sok-sok világbajnoki helyezés és európai-bajnoki dobogó, felnőtt- és ifjúsági országos bajnoki cím jelzi a gödi Kammerer Zoltán pályafutásának legfontosabb állomáshelyeit. Városunk sportéletének kiemelkedő alakja azon kevesek közé tartozik, akik a koronavírus-járvány nyerteseinek vallhatják magukat: mint a lapunknak adott interjúban elmondta, az olimpiai esztendőre tervezte a visszavonulását, s így, az ötkarikás játékok elhalasztásának köszönhetően szinte ajándékba kapott plusz egy évet, amit aktívan tölthetett el szeretett sportjával, a kajakozással.

– Hogyan emlékszik Gödre a gyermekkorából?
– Én mindig is nagyon szerettem a várost, nagyon jó gyermekkorom volt itt, ahol egy csendes kis utcában laktunk Alsógödön. Én mindig is gödinek vallottam magam, még ha sokszor vácinak is tituláltak, mert ott születtem. De igazából soha nem voltam váci, csak hát Gödön nincs kórház azóta sem, és a gödi gyerekek nagy része ma is Vácon születik. Ezért engem egy ideig beskatulyáztak vácinak, de mindig is gödi voltam. Én ehhez a közösséghez tartozom és ehhez a városhoz kötődöm igazán. Nagyon megragadt bennem, hogy gyermekkoromban rengeteg gyümölcs volt az utcákon, és mindegyiknek megvolt a szezonja: Göd és Dunakeszi közt eperföld volt, Sződliget és Felsőgöd között málnaföld, és mi – a korabeli gyerekek –, mindig gyümölcsöt ettünk, még ősszel is kijártunk a homokbánya mellé szőlőt enni. Tehát mindig megvolt a gyümölcsíz a szánkban. Tavasszal alig vártuk, hogy virágozzon a cseresznye, aztán jött a meggy, a barack, az őszibarack, mindig volt valami. De igazából nem is ez a fontos, ugyanis ez csak azt jelzi, hogy mennyire más volt a mi gyermekkorunk, mint manapság: rengeteg bunkert építettünk, nagyon sokat játszottunk, mi még az a nemzedék voltunk, amelyik állandóan focizott. Aztán kilenc éves koromban elkezdtem kajakozni, és a szép gyermekéveket hamarosan felváltotta a még szebb sportélet.

– Az időközben eltelt évtizedek megszépítik az emlékeket?
– Nagyapámtól persze már akkor is azt hallottam, hogy bezzeg az ő korában mennyire más volt. Most pedig ezt mondom én is a mai fiataloknak. S mégis: szívesen újraélném! A Huzellába jártam, aminek akkor még Kilián György Általános Iskola volt a neve, földút vezetett az utcába, és az autók nem járhattak be. Akkoriban még nem volt rendesen vezetékes telefon sem minden háznál, nemhogy mobil létezett volna. Az egész utcában tizennyolcan voltunk gyerekek, és meg volt beszélve, hogy minden reggel hét óra tizenöt és húsz perc között találkozunk a sarkon a lámpa alatt. Ott volt az egész utca, és együtt vonultunk az iskolába. Nagyon szerettem gödi gyereknek lenni, és ez megmaradt később kamaszkoromban és felnőttként is, egészen mostanáig, amikor meg már középkorúnak mondhatom magam.

– A Duna közelsége egyenes utat jelentett a kajakozáshoz?
– Kilencévesen kezdtem kajakozni, de előtte focista akartam lenni. Akkoriban két klub is működött a városban: volt a Gödi TK a Rákóczi úton, és megvolt természetesen a ma létező csapat is. A salakpályán edzettünk, öten-hatan, de nekem annyira nem ment jól a foci, ezért nem erőltettem én sem, és az edzőm sem. A nővérem akkor kezdett el kajakozni, és ez nagy hatással volt rám is, lementem néhányszor, és ez egy életre megváltoztatta a sorsomat gyakorlatilag minden szempontból. Gyermekkoromban rengeteget futottam, télben, hóban, fagyban, s mindig irigyeltem azokat az embereket, akiknél a környező házakban égett a lámpa, hogy milyen jó nekik, nem kellett futniuk, ülhettek a meleg lakásban. Esik a hó, én meg szenvedek – durcás kisfiúként irigykedtem rájuk. Ma viszont már jó érzés azt látnom, hogy azzal szemben, hogy mi még alig hárman-négyen-öten lehettünk akkoriban kajakosok a városban, ma már, ha kinézek az ablakon, azt látom, hogy több száz gyerek űzi ezt a sportot Gödön. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez miattam van, de nagyon jó érzés, hogy a helyi csapat ennyire kinőtte magát.

– Most, hogy már országos és nemzetközi szinten versenyez, a helyi kajakozókkal tart még aktív kapcsolatot?
– Persze, nap mint nap lejárok hozzájuk, sőt, vannak olyan időszakok, amikor velük is edzek. Ki merem jelenteni, hogy szinte mindegyiküket ismerem, arcról és becenévről mindenképpen, még ha a teljes nevét, címét és telefonszámát nem is tudom mindenkinek. De akárhányszor lemegyek, mindig találkozom ismerős arcokkal, hiába huszonévekkel – némelyek akár harminccal is – fiatalabbak nálam. Az edzők közül Simi, vagyis Sinkó László már akkor is edző volt, amikor én még itt kajakoztam, és itt van még Putyuka, vagyis Németh István is, aki pedig a csapattársam volt, együtt kajakoztunk. Ez olyan, mint egy osztálytalálkozó, ha lemegy az ember, akkor otthon érzi magát: mindegy, hogy ötvenévesek vagy tizenöt, ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazok a témák foglalkoztatnak bennünket.

– A fiatalabbak példaképként tekintenek Önre?
– Nem szeretem azt érezni, sem éreztetni, hogy én bármiféle példakép lennék, egyszerűen csak le akarok menni és jól érezni magam. Az pedig nyilvánvaló, hogy szoktak kérdezgetni tőlem egykét dolgot. Lehet, hogy másképp néznek rám, de én nem figyelem, hogy ki hogy néz, hanem azt hiszem, hogy kölcsönösen jól érezzük magunkat egymás társaságában. És ez nekem pont elég.

– Melyik volt az első olyan sikerélmény, amit afféle fordulópontnak vagy akár mérföldkőnek is mondhatunk a pályafutásában?
– Még 1987-et írtunk, amikor elkezdtem kajakozni, és az 1988-as év így nagyon jól eltelt, de ennek akkor még tömegsport jellege volt, s nem is számítottam nagyobb eredményre. Akkor érkezett hozzánk a nevelőedzőm, Nieberl László – Stuci a beceneve –, és még csak egy hete edzettünk együtt, amikor elmentünk egy tíz kilométeres, budapesti versenyre. Ő mondta, hogy nézzük meg, mérjük fel, hogy mit tudunk. Addig még soha nem indultam hasonló versenyen, és kilencedik lettem ötven versenyző közül, amit hatalmas sikernek éreztem. Egy héttel később elmentünk egy versenyre a Velencei tóra, ott pedig harmadik helyezést értem el, és megszereztem életem első érmét. Iszonyatosan büszke voltam magamra, és akkor már éreztem, hogy ez az én sportágam. Akkor persze még nem gondoltam olimpiai bajnoki címre, nagyképűség lenne, ha ezt mondanám.

– De adott mindez egy olyan kellemes lökést, ami után már következhettek a nemzetközi és az olimpiai sikerek?
– Igen, és attól kezdve még jobban szerettem kajakozni járni.

– Melyik volt az első igazán nagy nemzetközi élmény?
– A legelső még tizenhat éves koromban történt, amikor serdülőkorú voltam, és kijutottam az 1994-es ifjúsági világbajnokságra, ahol szereztem két aranyérmet. Az egy nagyon nagy élmény volt, akkor már éreztem, hogy valami talán tényleg lehet belőlem. Ez volt az első olyan alaklom, amikor a dobogóról hallgathattam a magyar himnuszt, amit nekem játszottak.

– Voltak megfelelő körülmények, amelyek mellett készülni lehetett az egyre rangosabb versenyekre?
– Nyilvánvaló, hogy szegényesebben mentek a dolgok, mint manapság. Nem voltak kiemelkedőnek mondható feltételek a magyar sportban. Ha jobban megnézzük, csak az elmúlt tíz évben javultak jelentősebben a körülmények, ezt még a hülye is látja, nemhogy az, aki benne van. Ma már egy tizenéves gyereknek jobb és könnyebb dolga van, ha eljön edzésre: nekünk nem volt se vécénk, se kézmosónk, se zuhanyzónk, víz se volt akkor még a csónakházban. Volt egy pislákoló negyvenes izzó a mennyezeten, de a tető meg általában beázott. Előfordult, ha kondiedzés közben esett az eső, hogy lecsapta az automatát, akkor valaki kiszaladt, fölkapcsolta – ilyen körülmények voltak. Akkoriban még mindenfelé ez volt a helyzet az országban, ma már nem elégedne meg ezzel senki sem. Annak viszont nagyon örülök, hogy végignézhettem a fejlődést: mintha egy kis csírából kifejlődött volna egy hatalmas bokor. De egyébként a Duna akkor is itt folyt, a lehetőség megvolt, akkor is fárasztó volt lapátolni, akkor is bele kellett ülni a kajakba, tehát ember hajtotta eszköz volt a kajak akkor is – és most is az.

– A környezet hogyan fogadta az első sikereket?
– A szüleim természetesen büszkék voltak rám, de nem volt soha téma az ebédnél, hogy én mekkora nagy sportoló lennék. A közösség elismeréseként először 1995-ben kaptam egy városi kitüntetést. Akkoriban persze még vezetékes telefon sem volt minden házban, s bár megjelentek már a mobilok, de még nagyon korai fázisban jártak, elképzelhetetlen lett volna olyat szereznem. A szüleim még valamikor a nyolcvanas években igényeltek vezetékes számot, de már 1995-öt írtunk, és még mindig nem kapták meg. A világbajnoki cím megszerzése után Bognár László, az akkori polgármester meglátogatta a családunkat, és megkérdezte, hogy „Zolikám, hogy tudna neked segíteni az önkormányzat?”, nyilván nem pénzre gondolt, de én sem. Mondtam erre, hogy nagyon szeretnék már egy telefont. De én akkor még mindig a szüleim által igényelt vezetékes vonalra gondoltam. Két héttel később jött a városi kitüntetés, díjátadó ünnepség, és kaptam tőlük ajándékba egy – a mai készülékek méretéhez képest – hatalmas mobiltelefont. Boldogan elfogadtam persze, egy évvel később pedig jött a hálózatfejlesztés, és akkor már lett vonalas telefonunk is.

– Mit jelentett a pályafutásában az, hogy a koronavírus-járvány miatt tavaly elmaradt az olimpia?
– Sok sportolónak egészen bizonyosan nagy törést jelenthetett, de nekem igazából nem. Öt olimpián vettem részt 1996-tól 2012-ig, 2016-ban pedig egy szerencsétlen verseny miatt nem jutottam ki. Akkor azt mondtam, hogy még egy vagy két évig szeretnék kajakozni, közben azonban mégsem hagytam abba. Már 2018-at írtunk, amikor úgy döntöttem, hogy jó, akkor mégis folytatom a következő olimpiáig. A 2019-es évem nagyon jól sikerült, de aztán jöttek az egyre rosszabb hírek, és végül elmaradt az olimpia, így hát akkor sem hagytam még abba. Ma már kimondhatom, hogy ezzel a koronavírussal és az olimpia elhalasztásával én tulajdonképpen nyertem egy évet pluszban. Még egy évig folytathattam a pályafutásomat. Tulajdonképpen kaptam egy évet ajándékba, mert különben már tavaly abbahagytam volna.

– Kimondhatjuk, hogy visszavonulásra készül?
– Gondolok rá, hiszen negyvenhárom éves vagyok, szeretnék most már egy kicsit hazatérni. Gödön lakom és gödinek vallom magam, nagyon szeretem ezt a várost, de eddig nagyon keveset lehettem itthon – többet voltam edzőtáborban meg külföldön. Ezzel szemben most már inkább többet szeretnék itthon lenni és élvezni az életemet. Tehát még nem vonultam vissza, de már azt nézem, hogy mihez kezdek majd magammal a pályafutásom után, a civil életben.

(TüKörkép, 2022. június)