Még néhány szó a sztripekről

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Még néhány szó a sztripekről

„Az emberek szenvedélyesen figyelték az állatok harcát” – Volt egyszer egy Buksi (6. rész)

Az idén lenne hatvanéves a Buksi című gyermeklap, amely már az első, vagyis az 1957. december 26-án megjelent lapszámában öt képregénnyel köszöntötte vajdasági magyar olvasóit: ahogy azt sorozatunk előző részében már szamba is vettük, ekkor jelent meg Csapa és Gru-gru kalandjainak, Till Ulenspiegel történetének, A vörös nyíl című szériának, az Irány a Vénusz című képregénynek, valamint a Vakarcs és az összeesküvők című folytatásos sorozatnak az első része. A második lapszámtól – immár 1958-ban – ugyanezek a történetek folytatódtak, de január 2-án már egy újabb képregény is csatlakozott hozzájuk: A Bagoly-repülőraj. A szakállas című, később ugyancsak állandóvá vált, mindössze egy képsorból álló sorozat a harmadik számban indult, 1958. január 9-én. (A szerb változatban, a Kekecben ugyanez Bradonja néven volt ismert.) S ugyancsak a harmadik számtól az ismeretterjesztés feladatát, legalábbis részben mindenképp, a képregények vették át. Ekkor kezdődött ugyanis a kisebb, általában egyrészes (de néha több…), hol tudományos, hol történelmi jellegű rajzolt történetek ciklusa. Az ember meghódítja a teret – ez volt a harmadik számban megjelent ilyen képregény címe; s ezt követte a negyedikben, 1958. január 16-án, és az ötödikben, január 23-án Az ember a világűrben, két részben.

Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. A felsoroltak közül Az irány a Vénusz című történet rövidebb volt, ez már a Buksi 1958. január 9-i számában véget ért. Három lapszám, három A4-es oldalnyi terjedelem. A Davy Crockett kalandjait feldolgozó A vörös nyíl című történet pedig ekkor már két színes oldalra terjeszkedett szét.

Amennyiben a Buksi arculatának utólagos politikai-ideológiai megítélésére is szeretnénk rávilágítani, akkor a képregények mellett az írott tartalmakat is át kell tekintenünk. Ezekbe részben már sorozatunk legelején belepillantottunk, ezért most tulajdonképpen csak ki kell egészítenünk az akkor elmondottakat: túlsúlyban voltak természetesen a szórakoztató tartalmak, illetve a nem szórakoztató, esetlegesen más célzatú írásokat is szórakoztatónak álcázták; tehát akár már ez is megtévesztő lehet(ett). Így például a lapban Csoszics Dobricaként aposztrofált Dobrica Ćosić (1921–2014) Majd megvirrad már című regényéből közreadott részlet – Herceg János fordításában – is tulajdonképpen egy izgalmas, szórakoztató olvasmány. Ha olyan szemmel nézzük… Hát most az pedig már egy egészen más kérdés, hogy a főhősei a gonosz német fasiszta megszállók ellen harcoló partizánok. Ahogy az alábbi részletből láthatjuk is:

„– Villám! – szólította Nikola fogcsikorgatva a kutyát. A kutyák egymásnak ugrottak és megkezdték harcukat. Mindannyian megkönnyebbültek. Pávle most már Villám sorsáért aggódott, mert ebben a pillanatban úgy érezte, hogy minden tőle függ.

A kutyák mintha megvesztek volna, marták, fojtogatták, szaggatták egymást, körbe rohantak, gyorsan változtatták a helyüket, hol közelebb jöttek, hol eltávolodtak a partizánoktól. S közben világosan megkülönböztették Villám dühös ugatását.

– Ne félj, te boldogtalan! Ne hagyd magad a németektől! – súgta Nikola büszkén is, meg szomorúan is a kutyája viselkedése miatt, amelynek hangján érezni lehetett a német rendőrkutyák harapásainak fájdalmát, pedig ezeket a kutyákat arra tanították, hogy emberekre támadjanak.

– Villám felénk menekül!

– Felfedeznek bennünket! Készen vagyunk!

– Hű, az istenit neki…

– Én lövök!

– Nem! Megőrültél?

Pávle, Nikola és Malisa izgatottan suttogtak egymásnak.

Aztán a kutyák egyszerre úgy elhallgattak, mintha nem lenne bennük élet. A csöndben német parancsszó hallatszott, csikorgott a hó bakancsuk alatt és tompán zörögtek a fegyverek.

– Közel vannak! Legyetek készenlétben! – suttogta szigorúan Pávle.

Most már senki sem gondolt magára. Az emberek szenvedélyesen figyelték az állatok harcát és jelen pillanatban nem érdekelte őket más, csak ennek a harcnak a kimenetele. Nikola újra kísértésbe esett, hogy lelövi azt a kutyát, amelyet németnek hitt. De amikor már alig néhány méterre voltak az állásuktól, s a partizánok kezdtek felugrani, mert maguk sem tudták, hogy mit cselekszenek, Villám egyszerre oldalra fordult és lerohant a patak felé. A német kutyák sebes vágtatással, elkeseredett üvöltő ugatással utána vetették magukat.

– Nem vettek észre bennünket… – sóhajtott fel megkönnyebbülten Pávle.

– Villám tévútra vezette őket! Csak majd a fejével ne fizessen érte, szegény! – mondta elégedetten, de egyúttal szomorúan is Nikola.

A verekedő kutyák hangos és dühös gomolyaga mind jobban távolodott, s végül már a patak felől visszhangzott halálra menő küzdelmük panaszos szava.

A harc tovább folyt közöttük, ha távolodott is, el nem csendesedett.

A hegyoldalban azonban a csend volt az úr. A távoli erdőből a mókusok egymást hívogató hangja hallatszott. Mintegy tíz percig tartott a csend. Mind a két katonaság a kutyák harcát figyelte és hallgatott, hogy megtudja küzdelmük kimenetelét. Úgy látszott, hogy a németek meglepődtek. Nem tudták, hogy partizánkutya került az útjukba és az ő rendőrkutyáikkal verekedve megmentette a partizánok leshelyét. Amikor valószínűleg lemondtak róla, hogy kutyáik visszatérnek, hiszen ugatásuk most már egészen messziről és mind panaszosabban hangzott, a német alakulat felől vezényszavak röpködtek a levegőben. Megint hallhatóvá lett a fegyverek csörgése, a hadoszlop menetelésének lármája, a mély, úttalan havon, amely fagyni kezdett. A németek egyenesen a partizánok leshelye felé tartottak.

– Pszt! Parancs nélkül ne lőj! – súgta Pávle, s hangja, mint a szél zizegése futott végig a partizánok vonalán.

Kezük erősen szorult a puskák vasára. A német oszlop közeledett. Egyre határozottabban fel lehetett ismerni a német alpesi katonák nehéz bakancsainak dobogását és a partizánok keze mind erősebben szorította a fegyvert, s még mélyebbre merültek a hóba.” Az idén, az év végén lesz hatvan éve, hogy ez a szép emlékű hetilap megjelent. Élt: 1957. december 26-tól 1962. október 1-ig, tehát az ötödik születésnapját már nem ünnepelhette meg. A Buksi negyedik számában, 1958. január 16-án debütált egy Disney-rajzfilm képregényváltozata, a Csibi és Csibész, amelyet évtizedekkel később, immár magyarországi kiadásban (és új fordításban…) Susi és Tekergő címen ismerhettek meg a gyerekek és szüleik.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 31.)

A Buksi hatodik számában, 1958. január 30-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A szakállas debütálása a Buksi 1958. január 9-i számában

„Néhány szó a sztripekről”

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„Néhány szó a sztripekről”

Hogy mondják a dakota indiánok nyelvén a hódot? – Volt egyszer egy Buksi (5. rész)

Odáig jutottunk a legutóbb sorozatunkban, hogy Kovács József, a Buksi egykori szerkesztője és fordítója a 2008-ban publikált visszaemlékezéseiben megemlékezett egykori kollégáiról is. Bogdánfi Sándor mellett említette még Harmath Konrád – „akit a rajzolók Buksi Konrádnak neveztek” –, valamint azokat a grafikusokat, akik a képregénybuborékokba „írták különleges tollal a szöveget”, majd így folytatta: „Főnökük Aladics Sándor volt, ő irányította a nyomdaipari tanulókat, akiknek ezt is meg kellett tanulniuk. Szoros kapcsolatban voltunk a nyomdai előkészítő csoporttal, amelyből ma már csak Rácz Edmund – Mundi van életben. Vele egyeztettük a neveket, hogy ki ne maradjon valaki: Boldizsár Iván, Osznovics Oszkár, Vál András, Sábli Mihály. […] Kár a Buksiért, mert érdekes volt és olvasmányos, lekötötte az olvasók figyelmét, és szórakoztatva fejlesztette, bővítette a szókincsüket” – írta a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban megjelent visszaemlékezéseiben Még egyszer a Buksiról címmel Kovács József, a lap egykori munkatársa 2008. december 1-én.

Egy bekezdéssel lejjebb, egy gyors témaváltással a Buksi egykori képregényeiről kezdett mesélni: „Végül néhány szó a sztripekről. Ezt az angol eredetű szót a magyarországi Idegen szavak szótárában nem találjuk, de a szerbhorvát-magyar szótárban igen. Eszerint strip: szalag, csík, sáv; roman u stripovima = képregény. Gyakran megkérdezték, hogyan születtek azok az elnevezések, amelyek a Gru-gru, Antracit, Rusty Ryley, Valiant herceg stb.-től eltérően fordítással jelentek meg. Nos, a Hápi, a Vakarcs közös szülemény volt Bogdánfival, Borzasztó Bojtorjánt magam ötlöttem ki (az eredetiben is ilyen alliteráció szerepelt a kis »hős« nevében). De megtörtént, hogy kívülállók is besegítettek a névadásba, mint például Gál László.”

Kovács József anekdotaszerűen folytatta feljegyzéseit: „Laci bácsi közismerten korán kelő volt, nagy hajnali sétákat tett a városban, és reggel felé bement a Forum-klubba kávézni és a sakkpartnert keresni. Ilyenkor össze is találkoztunk, és ő azt mondta: »Te már megint Buksizol, ahelyett, hogy megtanulnál sakkozni, hogy nekem csinálj társaságot.« Néha kisegített egy-egy érdekes ötlettel. Egy ilyen alkalommal megkérdezte: »Na, kell-e segítség?« Mire én: »Gondom van, Laci bátyám! Új képregény kezdődik, egy kislány és egy kisfiú a főszereplője, az angol és a szerb eredetiben is rövid frappáns nevük van, egy betűben különbözik egymástól. Nekem magyarul kellene két érdekes, szép név, de úgy, hogy lehetőleg azok is csak egy betűben különbözzenek egymástól.« Rövid gondolkodás után már mondta is: »A fiúnak az én nevemet add, annál szebb név nincs. Szóval, Laci legyen!« De a lányt hogy hívjam? »Luci! Luci és Laci! Megfelel?« És mosolyogva hozzátette: »Aztán, ha majd egyszer megírod a Buksi történetét, ígérd meg, hogy engem nem hagysz ki belőle!«

Megígértem, és ígéretemet ezúttal teljesítem” – így zárta visszaemlékezéseit a Buksi egykori munkatársa. Cikkéhez tartozott még egy keretes, kiemelt feljegyzés is: „Ötven évvel ezelőtt nem sokat tudtunk a képregények szerzőiről. Mindössze annyit, hogy egy fiatal belga rajzoló csak úgy ontja az újabbnál újabb ötleteket, továbbá, hogy a Kekec és a Buksi révén ezek az alkotások a világon elsőként jutnak el az olvasóhoz szerb illetve magyar nyelven.” Ennek az igencsak termékeny, s akkoriban még valóban nagyon fiatal belga alkotónak a neve Raymond Macherot (1924–2008) volt. Nyugodjék békében!

Lapozzuk át most a régi lapszámokat, és lássuk hát, milyen képregényekkel szórakoztatta – és kápráztatta el – olvasóit a Buksi 1957 decemberétől. A legelső lapszám negyedik és ötödik oldalán jelent meg Csapa és Gru-gru kalandjainak első része, azzal, hogy éppen ehhez a történethez mellékeltek egy kis bevezetőt, amolyan magyarázatot is arról, hogy kik a cselekmény szereplői, illetve hogyan keletkezett ez a képregény: „Monzon, az ismert rajzművész, aki Csapát, a kis indiánfiút és kísérőjét, Gru-grut megalkotta, röviden elmondja most, hogyan »születtek« hősei.” Mivel ez is egy kisebbfajta képes történet – talán az eredeti, a valódi képregénynél valamivel kidolgozatlanabb, de épp ez adja meg a különleges, mintegy beavatásszerű ízét, mintha a műhelytitkokba engedné olvasóját belepillantani a szerző –, most egy buborékból idézem Monzon vallomását: „Egyszer cél nélkül rajzolgattam, és egy kis indián alakját sikerült elővarázsolnom. »Tetszel nekem« – szóltam hozzá. »Csapa lesz a neved. A dakota indiánok nyelvén ez hódot jelent. Izgalmas kalandokban lesz részed. Akarod?«”

Végül pedig, a képregény legvégén ezt olvashatjuk: „Így született meg Csapa, az indián fiúcska és társa, a fura külsejű, fura nevű Gru-gru. Így indult közös sorsuk.

Viharos sors lesz ez, sok eseménnyel, bajjal és örömmel. Reméljük, hogy Csapa, a bátor indián és pajtása, Gru-gru elég ügyesek lesznek és szerencsésen átvészelik a kalandos viszontagságságokat.

A kalandok már megkezdődtek. Szükségesnek tartottuk azonban, hogy magyarázatot adjunk Gru-gru szokatlan külsejéről és első találkozásáról Csapával.” A többi képregényhez nem tartozott ennyire részletes magyarázat; vagy egyáltalán nem, vagy csak jóval szűkszavúbban mutatták be a szereplőket, illetve vezették fel a történeteket. Az első lapszám nyolcadik oldalán jelent meg Till Ulenspiegel története, a szemközti oldalon pedig A vörös nyíl című, az amerikai Davy Crockett ezredes (1786–1836) csak igen kis részben valós, nagyobbrészt hamis, illetve legendás és fiktív elemekben bővelkedő életútját feldolgozó kalandos alkotás. A képregény A4-es formátumú lapját félbevágva, a Buksi 1957. december 26-i számának tizedik és tizenegyedik oldalán, a lap aljára szorítva látott napvilágot az Irány a Vénusz című történet első része. (A második számtól „helyreállt a rend”, és ez a képregény is visszanyerte eredeti alakját, formáját, s egész oldalasan jelent meg a továbbiakban.) A hátlapot pedig a kezdetek kezdetén a Vakarcs és az összeesküvők című történet foglalta le; ennek néhány részletét láthatják, és élhetik át újra olvasóink is a sorozatunkkal párhuzamosan megjelenő szemközti színes oldalakon.

Elmondhatjuk tehát, hogy összességében ezzel az öt képregénnyel köszöntötte a Buksi olvasóit 1957 karácsonyán.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)

A Buksi ötödik számában, 1958. január 23-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

Gru-gru (balra) és a Csapa első találkozása a Buksi 1957. december 26-i számában

Az örök Éva, avagy egy női arc rejtelmei

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Az örök Éva, avagy egy női arc rejtelmei

Madách Imre és Az ember tragédiájának a műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemessége

„Sosem voltam Star Wars-rajongó. Sci-fiben inkább a realista vonalat szerettem, amikor az űrhajósoknak meg kell küzdeniük a súlytalansággal, a távolsággal meg az egyéb kozmikus nyavalyákkal. Ezért, amikor a ’90-es években lehetőséget kaptam, hogy az Űrgammák című tévésorozatba epizódokat írhassak, ezt a vonalat próbáltam képviselni. Volt például egy rész, amikor az űrhajónak irányt kellett változtatnia, mert módosult az úti célja. Ezt egy csillag gravitációs mezejével valósítottam meg, mondván: az űrben nem lehet csak úgy lefékezni és másfelé fordulni, mint a Földön. A sorozat készítői ezt nem fogadták kitörő örömmel, mert arra ment el minden energiájuk, hogy a szponzorok termékeit valahogy beépítsék a cselekménybe. Ki is penderítettek hamarosan, pedig tűnjék bár nagyképűségnek, ha rám hallgattak volna, nézhető sorozatot lehetett volna gyártani ebből az egyébként sületlen baromságból.” (Majoros Sándor)

A női arcok mintha örökkön megfejthetetlenek lennének a férfiszemek, férfitekintetek, férfigondolatok számára… Nehéz szabadulni ettől az érzéstől, hiszen sok mindent gyakran csak mi képzelünk bele akár édesanyánk, akár kedvesünk, akár leánygyermekünk arcvonásaiba. Tág teret nyitva ezzel a félreértelmezési lehetőségeknek…

Nézem ezt a női arcot itt a mellékelt felvételen, nemcsak a szeme, nemcsak a vonásai kifejezőek, de tulajdonképpen a teljes lényét meghatározza a háttér, vagyis a környezete. Mitől sivár a lélek? – hangozhat a kérdés, amit az esetek többségében azonban fel sem tesznek ugyan. Honnan tudhatnánk hát egyáltalán, hogy választ kell találnunk rá… Vagy legalábbis illene mondanunk valamit. Illene megszólalnunk. Megszólítanunk ezt a nőt. Aki mintha egy lenne ezzel a lakótelepi lepusztultsággal. Mitől válik sivárrá a környezet, amelyből, úgy tűnhet, hogy nincs szabadulás, nincs kilépés, nincsenek kifelé vezető ajtók az aszfaltdzsungelekben? Csak a bezártság van. A lelket a testbe. Életfogytig. Innen, ebből a lakótelepi lepusztultságból aztán végképp nem nyílnak tág terek… Nézem ezt a női arcot, és igyekszem megfejteni az életét… Igyekszem megfejteni a lényét. Ezek a beikszezett ablakok között szocializálódhatott vajon? Ezekbe a falakba üvölthette bele bánatát? Ez a mögötte tátongó űr nyelte el sikolyát, örömét és bánatát, zihálását és nyögdécselését, könnyeinek csendes hangát?

A lakótelepek sivár lelki űrjében ugyanúgy megváltoznak a fizika szabályai, ahogyan a világűr ennél sokkal tágasabb terében is, pontosan úgy, ahogy Majoros Sándor, az 1991 óta Budapesten élő, egyebekben mégiscsak bácskossuthfalvai születésű József Attila-díjas vajdasági magyar író – az 1956-os nemzedékből – megfogalmazta itt nekünk, a mai mottónkul választott minapi kis Facebook-posztjában, kis krokijában, aprócska remeklésében. Gyémántokat, kincseket, gyöngyszemeket szórt elénk, mi meg mint a jámbor jószág…

Znamenák István, a kaposvári Csiky Gergely Színház színész-rendezője – aki többször dolgozott abban az időszakban Szabadkán, tehát neve ismert lehet a vajdasági közönség előtt is – „vitte ki” az 1997-ben bemutatott Murlin Murlo című előadás szereplőit a nagyon is valós, a bárki által megélhető térbe. A szerep tehát maradt, csak a környezet változott, a színésznő pedig beleivódott a sivárságba, eggyé vált a lakódzsungellel. Mintha épp itt, épp ezek a beikszezett ablakok között szocializálódott volna. Itt élte a színpadtól ekkor már meglehetőst távolt eső életét…

Én most nevet adok ennek a nőnek. Ő lesz most az én Évám. Éva – a madáchi Tragédiából.

A Tragédia Évája.

Domonkos László írta ugyanis a szegedi Délmagyarország című regionális napilap hétvégi mellékletének 1985. december 2-i számában a szabadkai Madách-kommentárok című előadásról: „Először is: a Tragédia, Madách világirodalmi rangú remekműve szinte-szinte csak ürügy, noha Ristić azt mondja, idestova másfél évtizede foglalkozik Az ember tragédiájával. Ez a különös, vibráló egyéniségű művész mindenesetre fölismerte a mi zseniális írónknak a közvetlen műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemességét. S ezen a ponton Madách nemcsak a kortalanságból léphet ki, de a textus, a szereplők is teljesen szétfeszíthetik természetes kereteiket: a Madách-kommentárok heroikus kísérlet arra, hogy felmutassa nekünk – a huszadik század látványát. Már nem igazán a klasszikus nagy mű az érdekes, hanem a világtörténelem számbavétele. Ama bizonyos történelmi-társadalmi indíttatású Teljesség jegyében, melynek áhítása minden jelentős művészt mindenkor szembeállít önnön világának démonaival.”

Nézem ezt a női arcot, Éva pillantását fürkészem, aki épp most lépett ki a Tragédiából ide a lepusztult lakótelepi falak közé, és azt kémlelem a vonásaiban, hogy vajon egy távoli csillag gravitációs mezeje kimozdíthatná-e a veleszületett sivárság adott közegéből. S alighogy a világtörténelmet sebtében még számba veszem, az erre vonatkozó kérdést már nem teszem fel, így azt sem tudhatja senki sem, hogy válaszolnia illene rá.

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)

Répaszeretet

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Répaszeretet

Az interneten terjedő vicces fotók tulajdonképpen kimeríthetetlen tárházából választottuk az itt látható képünket, amelyhez nem kell különösebb magyarázat, egyszerűen úgy kedves, ahogy van, minden szó fölösleges volna.

A kép eredeti feltöltője csak ennyit írt hozzá kommentárként: „Imádlak, mami!”

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)

Mit nem mond, szomszéd?!

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Mit nem mond, szomszéd?!

A meglepett elefántfóka, avagy egy fotópályázat, amelyre még mindig érdemes jelentkezni

Az idén is nagy lesz a tolongás az év legviccesebb természetfotója címért. A minden évben megrendezett Comedy Wildlife Photography Awards-ot két természetfotós alapította, de „természetesen nem egyszerűen csak a legviccesebb fotó kiválasztására jött létre, hiszen szervezői a Born Free Foundationnel együttműködésben az állatok élőhelyének, illetve állományának megőrzésére, valamint az ezért küzdőknek való adománygyűjtésre próbálják felhívni a figyelmet” – írta nemrég Vincze Miklós, a 24.hu szerzője. A szervezők az idén is késő őszig várják a fotókat, így tehát még egyáltalán nem késő, bárki jelentkezhet akár Vajdaságból is, ha felvételét elég viccesnek találja. Mi szurkolunk, hogy legyen díjazott résztvevő régiónkból is! (A pályázattal kapcsolatos részletek, no és persze a további fotók is elérhetők a Comedywildlifephoto.com internetes címen.)

Az idei kiírásra beérkezett versenydarabokból a szervezők nemrég tették közzé az első csomagot. Ezek közül választottuk most ki a barátja mondandóján meglepődött elefántfókát ábrázoló fotográfiát. Vajon mit mondhatott neki a társa? George Cathcart felvétele a Kalifornia állambeli San Simeon egyik partszakaszán készült.

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)

Mi viszont tartozunk ennyivel Arany Jánosnak

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Mi viszont tartozunk ennyivel Arany Jánosnak

Az idén júniusban kiadott ünnepi bélyegkisívvel tiszteleg Arany János születésének kétszázadik évfordulója előtt a Magyar Posta. A költő tizenkét évig dolgozott az Magyar Tudományos Akadémia titkáraként, s közben az akadémia levelezését is ő bonyolította. Ezekre a levelekre már Magyarországon gyártott bélyegek kerültek – emlékeztetett a bélyegkisív ünnepélyes kibocsátása alkalmából szervezett budapesti rendezvényen Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. Mint mondta, Arany János valószínűleg tiltakozna, hogy bélyegen lássa viszont magát, hiszen az ő habitusától távol állt az ilyesmi, „mi viszont tartozunk neki ennyivel” – idézte az államfő szavait a Magyar Távirati Iroda. Az Arany János Emlékbizottság elnöki posztját is betöltő Áder János az ünnepségen úgy fogalmazott: a Magyar Posta kiváló bélyegkisívvel ajándékozza meg nem csupán a filatelistákat, de minden, az irodalmat, a művészetet kedvelő embert.

Illés Zoltán, a Magyar Posta Zrt. elnök-vezérigazgatója elmondta, hogy a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerőjének tartott költő képmása már többször is bélyegre került. A kisív négy bélyege Arany János négy balladáját – A walesi bárdok, Ágnes asszony, Mátyás anyja, Bor vitéz – illusztrálja egy-egy grafikával, idézettel és az emlékév arculati elemeivel.

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)

Miért szűnt meg a Buksi?

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Miért szűnt meg a Buksi?

A buborékok titkai, avagy: Volt egyszer egy Buksi (4. rész)

A Buksi, az egykori gyermeklap, amely az idén lenne hatvanéves, elsősorban azért fontos egykori olvasóinak, mert amikor erre a kiadványra emlékeznek, akkor közvetett módon a gyermekkorukra, az ifjúságukra is emlékeznek. Ez persze cseppet sem változtat azon, hogy a maga korában egy különleges, haladó és egyedülálló újság volt a mindenféle – potenciális és esetleges – politikai beleszólások ellenére is. Ellenkező esetben ugyanis nem válhatott volna kultikus kiadvánnyá azok szemében is, akik jóval később születtek, s mégis ugyanúgy megszerették a Buksit, mintha lapszámait olvasgatva nevelkedtek, s nőttek volna fel a vajdasági tájban…

„A képregényeket és a többi szerb nyelvű szöveget Belgrádból kaptuk” – írta Még egyszer a Buksiról címmel Kovács József, az egykori gyermeklap akkor már egyetlen még élő egykori munkatársa, a Magyar Szó 2008. december 1-i számában, az Üveggolyó című mellékletben megjelent visszaemlékezésében. A szerző így folytatta: „Tehát a Buksi valójában nem Újvidéken született, a belgrádi Kekec szerb változata volt. […] …több utalás olvasható arról, hogy az »államkassza« pénzelte, illetve támogatta a Buksit és cserébe beleszólt a szerkesztési politikába. A Buksi igazából önfenntartó lap volt és nem tudok arról, hogy beleszóltak volna a szerkesztésébe. Ha ilyesvalami megtörtént, az Belgrádban lehetett. A váratlan megszűnés oka nem volt politikai – egyszerűen az történt, hogy a belgrádi Borba kiadó 1962-ben szert tett egy többszínnyomásra alkalmas gépre, és a felmondási határidő szigorú betartásával felmondta a szerződést a Forummal.

Valóban történtek próbálkozások a Buksi fenntartására. A belgrádiak felajánlották, hogy folytatják a magyar nyelvű változat kiadását, de azzal a feltétellel, hogy a szerkesztő, a fordító, a korrektor és legalább két rajzoló menjen át Belgrádba. (Velem is tárgyaltak, hogy felvesznek a Borba kiadó állományába, havi fizetéssel, de erről szó sem lehetett, hiszen lakást nem kínáltak.) Hogy ezek után a Kekec sorsa hogyan alakult, nem tudom, mert nem kísértem figyelemmel, csak annyit hallottam, hogy idővel megszűnt” – emlékezett vissza a Buksi végzetére, megszűnésére Kovács József szerkesztő-újságíró, a gyermeklap képregényeinek és rövidebb írásainak egykori fordítója.

Mint sorozatunk legelején, már a nyitó részben is jeleztük, sok mindenben lehet vitatkozni akár az ő értékítéletével is (akárcsak a Buksi megítéléséről is…) – ami alkalmasint teljesen jogos is lehet –, főleg hat évtized távlatából, a megváltozott társadalmi-politikai viszonyok közepette visszatekintve egy letűnt kor ugyancsak letűnt, s ma már szinte minden tekintetben megbélyegzett rezsimjére, berendezkedésére. Amelynek óhatatlanul is a része volt – óhatatlanul is a része kellett, hogy legyen – minden kiadvány, amely akkoriban, abban az időszakban megjelent. (Mert ha nem lett volna a része, akkor nem jelenhetett volna meg…) Így a Buksi sem vonhatta ki magát a „korszellem” hatásai alól. Ez nem kérdéses. Egy valami azonban teljesen bizonyos és semmi szín alatt sem vitatható: mindannyiunk közül Kovács József volt a legközelebb a „tűzhöz”, nálánál jobban a Buksi egyik mai méltatója – a lap bírálója vagy rajongója, nosztalgikus olvasója – sem ismerheti az akkori belső viszonyokat, a lapkészítés menetét, technikai részleteit. Amibe tehát ő beavat bennünket, az javarészt első kézből szerzett tapasztalás, visszaemlékezés, részben talán nosztalgia is, másfelől pedig minden bizonnyal a leghitelesebb forrásunk is. Így hát nem is nagyon érdemes, még kevésbé illendő hosszadalmas vitákba bocsátkoznunk vele…

Most, amikor sajtótörténeti megközelítésben igyekszem feldolgozni a Buksi históriáját – illetve felvillantani annak néhány érdekes momentumát, izgalmas részletét –, a társadalmi-politikai közeg kevésbé foglalkoztat. Hiszen ha a hatvanéves jubileum jegyében azt szeretnénk feltárni, hogy milyen volt apáink és nagyapáink – és sokak nevében mondhatom ma már: dédapáink – kedvenc gyermeklapja, akkor számunkra most még véletlenül sem az utólagos politikai megítélés a lényeges. Néhány mondatban persze adhatunk (és adunk is…) teret ennek is, de sokkal fontosabb, hogy átlapozzuk a régi lapszámokat, újraolvassuk a korabeli szövegeket, és feltárjuk, megmutassuk a mai olvasónak, hogy milyen is volt ez az egykori újság: milyen szövegeket, milyen képregényeket – vagyis összességében milyen tartalmakat publikált. Ennek alapján pedig úgyis mindenki leszűrheti majd magának a benyomásait, és kialakítja, talán még korrigálhatja is a már kialakult, vagy csak kialakultnak vélt véleményét.

Éppen ezért a magam részéről én csak egy ponton korrigálnám most Kovács József sorait, és azt sem a vita, a véleményformálás szándékával. Csak egy olyan helyen pontosítanék – és ezt már elsősorban a mai olvasó tájékoztatása érdekében –, ami nyilvánvalóan elírás a fent idézett soraiban. De az idézetbe, ugye, nem illik belenyúlni, legfeljebb lábjegyzetet, vagy kommentárt szoktunk fűzni hozzá szükség esetén. Amikor azt mondja ugyanis, hogy „a Buksi valójában nem Újvidéken született, a belgrádi Kekec szerb változata volt”, akkor nyilvánvalóan arra gondol, hogy a Buksi a belgrádi Kekec magyar változata volt. Testvérlapok. Amelyek más-más nyelven íródtak. Csak ennyi volt köztük a különbség. Ezen felül az utolsó betűig, az utolsó képkockáig, talán még az utolsó nyomdahibáig is egymás tükörképeiként kerültek a trafikokba. De olyan tükörképek voltak, amelyek közül a szerb nyelvű volt az elsődleges, s annak fordításban készült változata (másolata…) volt a magyar kiadás. S nagyon jól tudta ezt Kovács József is, amikor visszaemlékezéseit megírta, senki fel nem róná neki a bagatell tévedést, elírást, s most is csak a pontosítás szándékával emelem ki.

Sokkal fontosabb azonban, hogy a szerző 2008-ban néhány mondatban az egykori munkatársakról, régi kollégáitól is megemlékezett, ami már csak azért is fontos most számunkra, mert ennek nyomán áttekinthetjük, hogy az évek során kik vettek részt az újság elkészítésében: „A Buksi kis munkaközösségéhez tartozott még a korrektor – a rendkívül lelkiismeretes Harmath Konrád (főállásban a Magyar Szó egyik korrektora, akit a rajzolók Buksi Konrádnak neveztek), és természetesen a rajzolók, akik a már említett »buborékokba« írták különleges tollal a szöveget” – írta visszaemlékezéseiben Kovács József.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 17.)

A Buksi negyedik számában, 1958. január 16-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A Buksi második számának címoldala, 1958. január 2. 

A színházi világfotó mibenlétéről

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

A színházi világfotó mibenlétéről

Znamenák István fényképei, avagy vajdasági vonatkozások egy budapesti művészeti kiadványban

Fontos hangsúlyozni, hogy a budapesti Jump magazinról beszélünk. Fontos, mert ma is több ilyen nevű kiadvány működik különböző kontinenseken, egyáltalán nem elsősorban Európában. A budapesti, így hát magyar nyelvű Jump magazin egy rövid életű történet volt, az interneten ma már csak néhány írást találunk meg belőle, teljes lapszámokat nem. A kiadvány elődje 1991-ben alakult meg Hargitai Ákos táncművész kezdeményezésére, majd egy 1994-től számított csaknem egyéves kihagyás után 1995 őszén kezdte el megújítani és továbbfejleszteni az újjászervezett szerkesztőség. Később aztán a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága és a Nemzeti Kulturális Alap Színházi, Táncművészeti, Mozgókép és Fotóművészeti Szakmai Kollégiuma járult hozzá a lap kiadásához, de természetesen a Jump magazin barátai is támogatták alkalmanként a kiadvány megjelenését.

A Jump negyedévenként jelent meg, így hát valamikor ősszel kerülhetett az olvasók kezébe 1998-ban a hármas számozású lapszám. Valamikor szeptember-október táján…

Sok-sok vajdasági vonatkozása volt ennek a folyóiratszámnak, nem is csak azért, mert több elszármazott délvidéki művészember került be az újjászervezett szerkesztőségbe meghatározó egyéniségként, s nem is csak azért, mert Király Ernő, az ismert újvidéki zeneszerző portréja látható a címlapján erősen (cián)kékes árnyalatban. A Jump – kimondva vagy kimondatlanul, szándékosan vagy csak a sors furcsa fintorából adódóan, DE! mindenképp – továbbvitt egy nagyon is előremutató szellemiséget, egy haladó művészeti szemléletmódot, amely javarészt itt gyökerezett, ebben a vajdasági tájban. Vagy legalábbis gyökerezhetett (volna…) akár itt is…

Az 1998/3-as lapszám huszonnegyedik oldalán kezdődött egy nagyon furcsa, mindenképp említést érdemlő fotósorozat (ebből választottuk mai képünket is), összesen hét felvétellel. A folyóiratban szűkszavúan csak ennyit írtak róla: „»Színház az egész világ« – hangzik a jól ismert shakespeare-i mondás. Rovatunk ezúttal a színházi fotográfia egy szokatlan típusával foglalkozik. Znamenák István és Dusa Gábor képeit nevezhetnénk »színházi világfotónak« is, melyek nem az adott színházi előadást örökítették meg – a színházi fotográfia jellemző érzékeny, dokumentatív stílusában –, hanem a valóságot emelték át a színpad közegébe; a darab ismeretében a való világ egy-egy jellemző helyszínébe állították be a színészeket. Akik – szerepük szerint – azonosultak, beleivódtak e »valós színházi« térbe. Ezek a képek nem a színházról, hanem a színházhoz készültek.

A kaposvári Csiky Gergely Színház színész-rendezője, Znamenák István, Nyikolaj Koljada darabjához, a Murlin Murlóhoz készítette el »valóság-színházhű« képeit. A fotókon: Anger Zsolt (Alekszej), Szula László (Mihail), Ébl Helga (Irka, Mihail felesége), Csapó Virág (Inna, »Murlin Murlo« nővére), Varga Zsuzsa (Olga, »Murlin Murlo«).

Az előadás rendezője: Radoslav Milenković, díszlet: Boris Maksimović, jelmez: Cselényi Nóra, segédrendező: Váradi Szabolcs. Bemutató: 1997. december 12., Csiky Gergely Színház, Kaposvár.” Znamenák fotói tehát valós térbe helyezik a színházi előadást, kihozzák a kulisszák közül. Mindegy kézzel fogható, reális térbe helyezve a játékot, a cselekményt, a varázslatot, amit a színház jelent.

Znamenák ugyanebben az időszakban rendszeres vendég volt Vajdaságban, többször rendezett Szabadkán is. Az egyik legemlékezetesebb munkája az Örkény István Tóték című műve nyomán készült előadás volt. Ennek bemutatóját 2001. szeptember 24-én tartotta meg a szabadkai Népszínház magyar társulata. Szereplők: Kovács Frigyes, Vicei Natália, G. Erdélyi Hermina, Körmöci Petronella, ifj. Szloboda Tibor, Mess Attila, Pesitz Mónika, Szilágyi Nándor, Katkó Ferenc, Ralbovszki Csaba, Gábrity Nikola, Pálfi Ervin. A szabadkai előadás rendezőasszisztense Katkó Ferenc volt. A jelmezeket itt is Cselényi Nóra tervezte.

(Családi Kör, 2017. augusztus 17.)

A fordító visszaemlékezései

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

A fordító visszaemlékezései

A nyomdagépek nyomában, avagy: Volt egyszer egy Buksi (3. rész)

Ha meg akarjuk ismerni, fel akarjuk tárni egy-egy lap történetét, talán a legbiztosabb tájékozódási, igazodási pontjaink lehetnek az egykori munkatársak, aki részt vettek az újságkészítésben. Ezért is különösen fontos most számunkra az idén hatvanéves Buksi című gyermeklap históriájának feldolgozásában, hogy Kovács József újságíró-szerkesztő, a képregények és a rövidebb írások egykori fordítója néhány évvel ezelőtt, 2008-ban egy nagyobb cikkben idézte fel emlékeit.

„A Magyar Szó 1956-ban költözött át régi szűkös helyiségéből a mai székházába, fölvette a Forum nevet és saját nyomdát is szervezett. Ennek munkatársai a zágrábi nemzetközi vásáron beszereztek” egy négyszínnyomásra alkalmas, vagyis színes gépet. „Ez volt az egykori Jugoszlávia egyik legkorszerűbb nyomdagépe” – írta Kovács József, az egykori Buksi című gyermeklap utolsó, akkor még élő munkatársa a Magyar Szó 2008. december 1-i számában, az Üveggolyó című mellékletben. Így folytatta: „Körülbelül ezzel egy időben, 1957-ben a szerbiai Gornji Milanovacon két tanító arra a közös nézőpontra jutott, hogy a gyerekeknek szánt korabeli sajtó érdektelen, unalmas. Kidolgoztak egy tervet, hogyan lehetne egy egészen újszerű, a gyermekeket valóban érdeklő színes hetilapot létrehozni, amit a kis olvasók várnak és szívesen olvasnak. Első lépésként megalapították a Dečje novine kiadót, majd tervükkel kutakodni kezdtek, hogyan is lehetne azt megvalósítani. A belgrádi Borba kiadónál találtak megértésre, ott vállalták a segítséget. Mindenekelőtt szerződést kötöttek egy nyugati szerzői jogvédő irodával, hogy tőlük rendszeresen kapjanak rajzregényeket, és megszervezték a sokoldalú szerkesztőségi támogatást. De tüstént figyelmeztették a szervezőket arra, hogy nekik nincs megfelelő nyomdagépük, és ilyet csak Újvidéken találnak. Ekkor a két agilis tanító elutazott Újvidékre. Itt is megértésre találtak, a Forum nyomda egy egész csoportot szervezett, hogy maradéktalanul kiismerjék a gépet és hogy eleget tehessenek a kívánalmaknak. […] A főbb adatok: 1957 nyarán indult meg, a kezdeti nehézségek leküzdése után, a Kekec cirill és latin betűs változata nagy sikerrel: hétről hétre ugrásszerűen nőtt a vásárlók száma” – írta hát Kovács József a 2008-ban kelt visszaemlékezéseiben.

Nem szívesen pontosítok, főleg nem így utólag, a partvonalról bekiabálva – én, aki akkor még nem is éltem, sőt a szüleim is kisgyermekek voltak, vagyis a Buksi célközönségének soraiba tartoztak – egy szemtanút, valakit, aki részt vett egy nagyszerű lap létrehozásában és működtetésében; de vagy őt csalta meg az emlékezete, vagy a rendelkezésemre álló adatok, példányok, bekötött évfolyamok, elérhető internetes források hiányosak. Kovács József szerintem valami próbanyomatokra, próbaszámokra emlékezhetett, amikor a fent idézett sorait lejegyezte, de itt van a kezemben a hatvan évvel ezelőtti Kekec cirill betűs kiadásának legelső száma, s a rajta és benne található adatok alapján ennek a lapnak az induló kiadása, vagyis az első évfolyam első száma ugyanakkor jelent meg, mint a Buksié: 1957. december 26-án.

„»КЕКЕЦ« жели да буде ваш пријатељ” – olvasom most itt, ahogy sorozatunk előző részében a Buksi beköszöntőjéből már idéztük is szinte szóról szóra ugyanezt: „A BUKSI az olvasó barátja akar lenni.” Tehát szó szerint ugyanaz a szöveg jelent meg a két újságokban, ahogyan a különböző nyelvű testvérlapokhoz ez illik is. A Kekec főszerkesztője pedig az itt fellelhető adatok szerint ugyanaz a Novica Đukić (Новица Ђукић), akinek nevét a Buksi impresszumában Novica Gyukics írásmódban találtuk meg. A két lap tehát a rendelkezésemre álló információk szerint ugyanazon a napon indult, ugyanakkor került a trafikokba, egyszerre jelent meg, és a további története is szorosan egybefonódott… Korabeli ára harminc dinár volt.

Kovács József írásában a Kekec iránti nagy olvasói érdeklődéssel magyarázta, hogy felmerült az ötlet, hogy ezt magyar nyelvű változatban is ki kellene, ki lehetne adni: „Erről is megállapodtak, mégpedig olyan kedvező feltétellel, hogy a magyar változatért nem kellett külön jogdíjat fizetni, csak a képregények és a többi szöveg fordításához kell munkatárs. Bogdánfi [Sándor] előzőleg éveken át az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének megszervezésén dolgozott. Ott ismert meg kettőnket: Hornyik János lektort, aki emellett regényeket is fordított, és e sorok íróját” – fogalmazott visszaemlékezésében Kovács József, majd így folytatta: „Kettőnket kérdezett meg, vállalnánk-e egy ilyen lap fordítását, amelynek ő már nevet is adott – a Buksit. Ebben kezdetben volt folytatásos regény és több kisebb szöveg. János bácsi ezt vállalta, nekem jutottak a képregények és a rövidebb szövegek – főleg érdekességek. Rajzregényt ugyan még nem fordítottam (nem is nagyon olvastam), de ezt a feladatot kihívásnak tekintettem és igyekeztem ennek eleget tenni. Nem volt könnyű feladat – az apró, néha csak körömnyi körömnyi »buborékokba« – kihagyott fehér mezőkre – minél tömörebb szövegeket beírni úgy, hogy az folyamatos és érthető legyen.”

És talán most érkeztünk el a legfontosabb részhez Kovács József beszámolójában: „a Buksi első száma 1957 karácsonyán jelent meg és nagyon hamar elérte a tízezres példányszámot. Kezdetben 16 oldalon jelent meg, részben rotációs gépen készült fekete-fehér oldalakon, amelyeket külön kellett egyenként behelyezni. De hamarosan az egész újság színes lett, az első folytatásos regény, amit szerbből kellett fordítani, véget ért. Ekkor Hornyik János bejelentette, hogy visszalép és ettől kezdve Bogdánfi Sándorral ketten maradtunk. Ő a rejtvényoldalt, időnként a nyereménypályázatokat gondozta, továbbá az olvasókkal tartott kapcsolatot. A Buksi a 37. számtól kezdve lett 24 oldalas, még több rajzregénnyel egészen a 249. számig, amikor hirtelen megszűnt” – írta visszaemlékezésében Kovács József 2008-ban.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 10.)

Egy régi címlap, vagyis a Kekec cirill betűs kiadásának első száma, 1957. december 26.

A Buksi harmadik számában, 1958. január 9-én jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A fiktív hősök születésnapját is illik megünnepelni…

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

A fiktív hősök születésnapját is illik megünnepelni…

Az Egyesül Államokban, Iowában, Riverside városában várhatóan kétszáztizenhat év múlva, 2233. március 22-én megszületik James Tiberius Kirk, az Enterprise csillaghajó későbbi (leendő…) kapitánya – tudja ezt jól minden fanatikus, vagy kevésbé elszánt, de mindenképp odaadó Star Trek-rajongó. Kirk kapitány szerepét a ma már klasszikus és legendás tévésorozatban és a korábbi mozifilmekben William Shatner alakította, az utóbbi néhány évben készült filmváltozatokban pedig Chris Pine éltette tovább alakját.

Riverside önkormányzata 1985-ben azzal kereste meg a Star Trek alkotóját, kitalálóját, szellemi atyját, Gene Roddenberryt (1921–1991) és a sorozat gyártóját, a Paramount Picturest, hogy szeretné „örökbefogadni” Kirköt, mint a város leendő híres szülöttét. (Ugyanígy járt el egyébként az Illinois állambeli Metropolis városa is Supermannel…) A Paramount ugyan hivatalosan nem válaszolt a város kérésére – mondhatni: a stúdió a füle botját sem mozdította –, de Gene Roddenberry igen, és támogatásáról biztosította az elképzelést. A település ennek nyomán megépítette az Enterprise űrhajó másolatát USS Riverside néven, valamint felállította a mellékelt képünkön látható emléktáblát is, ezzel jelölve meg James Tiberius Kirk kapitány jövendőbeli szülőhelyét.

Persze kiváló reklám is ez a településnek, amivel évről évre felhívhatja magára a figyelmet… A Riverside Area Community Club évente Star Trek-napot, Trek-ünnepségét szervez, amelyen előre megünneplik Kirk jövőbeli születésnapját. Isten éltesse hát!

(Családi Kör, 2017. augusztus 10.)

Novák Mihály, a Bácskából jött ember

A Családi Kör Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Novák Mihály, a Bácskából jött ember

Hétfőn nyílt meg a magyarországi Szentesen, a Galéria Kávéházban Novák Mihály szabadkai fotóművész Bácskából jöttem című kiállítása, amely október 2-ig tekinthető meg. A tárlatot az alkotó pályatársa, Nagy István fotográfus nyitotta meg.

Novák Mihály, a bácskossuthfalvai születésű operatőr, fotóművész és lomográfus jelenleg szabadúszóként dolgozik, és munkájában szívesen alkalmazza a sokszor talán már letűntnek is vélt történeti fotóeljárások néhány, mára szinte alig ismert technikáját. Mellékelt képünkön is egy ilyen palicsi felvétel, úgynevezett cianotípia látható a szentesi kiállítás anyagából.

Novák Mihály 1958-ban született Bácskossuthfalván, később az Újvidéki Televízióhoz került segédoperatőrnek, majd operatőri munkát végzett a Duna Televíziónál és a magyarországi közszolgálati csatornánál, az M1-nél is. Ezt követően a Subotičke novine, majd a Subotičke című hetilap fotóriportere volt 2009-ig.

Egyik alapítója volt az 1978-ban létrejött bácskossutfalvai 9+1 képzőművészeti csoportnak (9 festő +1 fotós), amely ma is működik. A művész 2008-ban ismerkedett meg a lomográfiával, aminek alkalmazásával a filmet különféle fizikai és kémiai hatásoknak kitéve, különleges hatású fotókat készítenek. A lomográfiában a fotográfia szabályait elhagyva, filmre fényképezett, digitálisan nem manipulált képeket kapunk.

Cianotípia

A cianotípiát jellegzetes ciános kék színe miatt magyarul nevezik még kéknyomatnak is. Ez a legrégebbi fotográfiai eljárások egyike, Sir John Frederick William Herschel (1792–1871) angol csillagász és matematikus találta fel 1842-ben. Az egyéb régi fényképészeti eljárásokkal ellentétben a cianotípia nem ezüst, hanem vas alapú. A fotográfusok vas-ammónium-citrát és vörösvérlúgsó (kálium-ferricianid) keverékét ecsetelik vagy hengerelik a papírra, majd miután megszáradt – a negatívot közvetlenül az így érzékenyített papírra helyezve –, napfényben (vagy UV-fényben) exponálnak, végül pedig vízzel mossák le. Jellegzetes kék színét a vörösvérlúgsóban található cián adja.

(Családi Kör, 2017. augusztus 10.)

Kibontotta szárnyait és tömegesen rajzik a dunavirág

A 24.hu Sokszínű Vidék című melléklete tudósít a dunavirág rajzásáról.

*

Kibontotta szárnyait és tömegesen rajzik a dunavirág
A jelenség a kora esti órától, alkonyattól figyelhető meg a Duna egyes szakaszainál

Csaknem négy évtized után az elmúlt években újra megjelent és idén is tömegesen rajzik a tiszavirághoz hasonló dunavirág, amely a kutatók szerint valószínűleg a vízszennyezés miatt pusztult ki Magyarország legnagyobb folyójából. Mivel az utóbbi esztendőkben jelentősen javult a Duna vizének minősége, 2012-ben a dunavirág újra tömegesen rajzott a magyar Duna-szakasz számos helyszínén, azóta pedig minden évben megfigyelhető a látványos folyamat, mely azt erősíti, hogy a dunavirág újra megtelepedett a folyóban.
Az ugyanebbe a rendszercsoportba, a kérészek rendjébe tartozó tiszavirágot júniusban és júliusban lehetett néhány napon keresztül nagy mennyiségben megfigyelni a Tisza magyarországi szakaszán.
A közeli rokon, de méretre jóval kisebb faj, a dunavirág a Duna egy adott szakaszán mintegy két héten keresztül rajzik, a jelenség nagyjából szeptember elejéig a kora esti óráktól, alkonyattól kezdve figyelhető meg.
A napokban az MTI fotóriportere Budapesten lencsevégre kapta a dunavirág tömeges rajzását. Sajnos a hidak, az állóhajók, az épületek és a lámpák mesterséges akadályt képeznek a repülő rovarok útjában, amelyek így nem tudják lerakni a vízbe a petéiket, ezért az állatok a közvilágítást, valamint a sötét aszfaltról visszaverődő vízszintesen poláros fényt követik. A rovarok nem tudnak szabadulni a fénycsapdából: addig repkednek a fény körül, míg erejük fogytával elpusztulnak, így a petéik nem a folyóba hullanak.

A Dunán este fél kilenc és tíz között repülő kérészek elsősorban optikai jelek alapján követik a folyót. Lárváik víz alatti életmódot folytatnak. A kifejlett nőstények, miután levetették a lárvabőrt, azonnal készek a párzásra. A párzást követően néhány óráig a folyó folyásával szemben végkimerülésig repülnek – ez az úgynevezett kompenzációs repülés –, majd lerakják a petecsomóikat, és elpusztulnak, a peték pedig lesüllyednek a víz alá. A folyó sodrása nagyjából ott teszi le őket, ahol az anyarovar kifejlődött – mutatott rá Kriska György, egy korábban a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpontja Duna-kutató Intézete által kiadott közleményben.

A szakemberek szerint ez a jelenség alátámasztja, hogy a Dunán és a parton fölépített műtárgyak előre nem várt természetkárosítás okozói is lehetnek, csökkenthetik a folyó biológiai sokféleségét, előnytelenül hatnak a folyó ökológiai állapotára és ezáltal a víz minőségre.
Egy dunavirág eszmei értéke tízezer forint, egy petecsomó pedig 6-9 ezer petét tartalmaz. Azaz egy-egy milliós rajzásnál akár tízmilliárd forintos természeti kár is keletkezhet – hívta fel rá a figyelmet a kutatóintézet főmunkatársa.
A Magyar Tudományos Akadémia Duna-kutató Intézetének és az ELTE Környezetoptikai Laboratóriumának kutatói ezért azt vizsgálják, milyen hullámhosszú és polaritású fény zavarja meg a legkevésbé a kérészeket, mert meglátásuk szerint – az eredmények felhasználásával – módosítani lehetne a világítási rendszereken, csökkentve a természetkárosítást.

(24.hu, Sokszínű Vidék, 2017. augusztus 9.)

A felvételen dunavirágok rajzanak Tahitótfalunál 2013. szeptember 1-jén. Fotó: MTI – Lakatos Péter

A felvételen dunavirágok rajzanak egy IX. kerületi lámpaoszlop körül 2017. augusztus 8-án. Fotó: MTI – Mohai Balázs

A felvételen dunavirágok rajzanak egy IX. kerületi lámpaoszlop körül 2017. augusztus 8-án. Fotó: MTI – Mohai Balázs

Az olvasó barátja

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Az olvasó barátja

Villám kutya vészjósló csaholása, avagy: Volt egyszer egy Buksi (2. rész)

Az idén lenne hatvanéves a Buksi című gyermeklap, amelynek első száma 1957. december 26-án jelent meg. Az újság azonban ennek a kornak csak egy szerény töredékét élte meg fennállásának nagyjából négy esztendeje alatt az ötvenes évek második felében. Sorozatunkban a lap történetének néhány izgalmas pillanatát, momentumát, érdekességét igyekszünk felvillantani az emlékezés jegyében.

„Jövő csütörtökön is kérje a BUKSI-t lapárusától.

A BUKSI érdekes nyereménypályázatot rendez. Új sztripek, érdekfeszítő riportok várnak a szerkesztőség fiókjában.

A BUKSI az olvasó barátja akar lenni” – olvashatták hatvan évvel ezelőtt a korabeli gyerekek (vagyis jószerivel a mai nagymamák és nagypapák, sőt dédszülők…) és az akkor még fiatal szüleik karácsony másnapján egy olyan korban, amikor a hivatalos állami vezetés, a társadalmi-politikai berendezkedés nem igazán szívlelhette a vallási ünnepeket, a vallásos embereket. Így hát akkoriban december 25-e vagy egyszerűen csak egy átlagos szürke munkanap volt az év vége felé közeledve, az újévezésre készülődve, vagy – hogy még inkább megnehezítsék a potenciális ünneplők dolgát – pártgyűléseket, munkahelyi évi leltárokat, esetleg más „kihagyhatatlan” eseményeket, történéseket időzítettek erre a napra az „illetékesek”.

A mi szempontunkból, ezúttal a Buksi történetével összefüggésben pedig ez most csak azért érdekes, mert a múlt héten már jeleztük, hogy a szép emlékű gyermeklapot így utólag visszatekintve manapság már igen sok bírálat éri azért, mert – ha gyermeklap volt, ha nem; ha szórakoztató kiadványként működött, ha nem; ha a könnyed olvasmányosság jellemezte, ha nem – „rátelepedett a Harcos Szövetség”, vagyis túlságosan „átpolitizálták”.

A kor szellemétől persze ez sem volt idegen – egyáltalán nem! –, hiszen valamilyen módon minden kiadvány meg kellett, hogy feleljen az „uralkodó széljárásnak” (s igen, azon belül a Harcos Szövetség elvárásainak is…), ellenkező esetben ugyanis esélye sem lett volna a megjelenésre. Éppen ezért, miután sorozatunk első részében áttekintettük a lapindítás legfontosabb körülményeit, érdemes lehet most egy pillantást vetnünk arra is, hogyan igyekezett a korabeli gyermeklap megszólítani a potenciális, a kiszemelt, a megcélzott olvasóközönségét. Ebben pedig nagyban megkönnyíti a dolgunkat, hogy a korabeli gyermekekhez hasonlóan, mi, jóval később születettek is olvashatjuk ugyanezeket a fent idézett sorokat a gyűjteményünk régi, mára már jócskán megvetemedett, megsárgult, féltve őrzött oldalain. Nagy szerencse hát, hogy a régi példányok nyomán készült, a hatvanéves jubileum tiszteletére digitálisan újranyomott változatok is elérhetőek ma már a lapszámokból. Még ha felettébb foghíjasan is…

A Buksi legelső száma például részletet közölt Dobrica Ćosić (1921–2014) író, és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, vagyis a miloševići Kis-Jugoszlávia (jóval…) későbbi elnökének regényéből. Mint már jeleztem is, akkoriban a délszláv – és elsősorban a szerb neveket – egyfajta torz, kvázi a magyar fonetikus átírás szerinti, de lényegét tekintve azonban annak sem megfelelő átírásban használták. Rögtön látható ez a regényrészlethez mellékelt kis bevezetőben is: „Az alábbi kis történet Csoszics Dobrica MAJD MEGVIRRAD MÁR című regényének egyik érdekes részlete. A regény a szerbiai Jasztrebác hegységben harcoló partizánok életét és küzdelmét ábrázolja. A körülzárt partizánok visszavonulva küzdenek a hóborította erdőséggel és a túlerőben lévő ellenséggel.” Dobrica Ćosić helyett tehát Csoszics Dobrica, Jastrebac helyett pedig Jasztrebác… Majd pedig a történetben egymás után sorjáznak a Pávlek és Sztánkók, akiknek nevét ma már semmiképp sem használnánk ebben a formában: „Először villám kezdett tompán és dühösen ugatni. Ugatása messzire hangzott a hegyvidék dermedt levegőjében, és valahol a völgyi patakoknál csendesedett el.

Aztán vonítani kezdett és dühösen kaparta a havat Pávle és Nikola arcába hányva, akik az állás jobbszélén guggoltak fedezékükben egy bükkfa mögött. A partizánok mind egyetértettek Ucsával és Pávleval abban, hogy ez sorsdöntő helyzet, most kell begyógyulnia a tegnapi vereség sebének, most kell majd lőszerhez jutniok és akkor egyszerre elérik azt az ellentétes célt, melyért egyrészt Pávle, másrészt Ucsa küzdött.

A kutya újra beleugatott az alkonyatba.

– Jönnek! – súgta Nikola.

Pávlet különféle előérzetek borzongatták. Fagyott ujjaival fegyverét tapogatta. Nikola és Malisa, akik mellette guggoltak, szintén megfogták fegyverüket. Sztánkó kikapcsolta a golyószórót és annak vaslábait még keményebb talajra helyezte.

Néhány pillanatig csend volt, aztán a kutya még dühösebben és elkeseredettebben kezdett ugatni, Nikola kinyújtotta a kezét és megpaskolta a kutya hátát.

– Elárul bennünket… Nikola, fogd meg, a fene egye meg! – súgta Pávle.

– Hallgass, Villám, hallgass!

Fölöttük két idegen kutya kezdett ugatni, aztán ugatva lerohantak a hegyről. Villám elhallgatott.

– Német kutyák!

– Biztosan!

– Ha megtámadnak, lövünk. Az egésznek ez a te dögöd az oka! Most mondd meg, mit tegyünk? – mérgelődött Pávle és maga se tudta mit tegyen, ha ezek a kutyák, melyeket bizonyára erre a célra idomítottak, rájukrontanak. Maga sem tudta, lőjjenek-e vagy hallgassanak. Ha lőnek, elárulják a leshelyet.

A német kutyák gyorsan közeledtek. Ugatásuk úgy terjedt el a hegyekben, mint a szél.

– Na, itt van! Hát cipeld csak magaddal azt a kutyát! Tudd meg, hogy először őt lövöm le! – mondta Sztánkó elkeseredve.

Amikor a német kutyák közelebb értek, az alkonyatban olyanok voltak, mint két rohanó, sötét árny. Erre Villám újra felüvöltött, aztán megrázta magát és kiugorva a fedezékből, feléjük rontott.

– Most vége! – súgta Pávle.”

Akármilyenek legyenek is azonban a benyomásaink a most felidézett korabeli olvasmányok alapján – távol álljon tőlem, hogy ebben ítélkezzek –, annyit mindenkép el kell ismernünk az egykori Buksi magyar szerkesztőségének, hogy törekedett az irodalmi igényességre. Hiszen például ennek a regényrészletnek is egy olyan jeles vajdasági magyar irodalmi nagyság volt a fordítója, mint Herceg János (1909–1995).

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 3.)

A Buksi második számában, 1958. január 2-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A Buksi első számának illusztrációja Dobrica Ćosić regényrészletéhez

Az évszázad látványának nyomában

A Családi Kör Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Az évszázad látványának nyomában

Akárhogy számoljam is, én nem találok semmi meglepőt abban, hogy szerb honlapokon is rendszeresen találhatunk magyar forrásokat, magyar vonatkozásokat, így tehát régi archivált cikkeket, különféle írásokat, tematikus összeállításokat is, különösen, ha vajdasági témákról, esetleg a szabadkai Népszínházról van szó. Így bukkantam rá néhány napja egy Belgrádban szerkesztett internetes felületen egy régi, harminckét évvel ezelőtt megjelent szövegre Az évszázad látványa címmel.

Az érdeklődésemet először az keltette fel, hogy elbizonytalanított a forrásmegjelölése (ami persze nyelvi akadályokból is adódhat, hiszen elképzelhető, hogy a belgrádi szerb szerkesztő nem igazán érti az anyanyelvünket, ezért helyenként a fantáziájára, a feltételezéseire kell hagyatkoznia…): azt írták ugyanis, hogy a cikk 1985-ben jelent meg (pontos dátum megjelölése nélkül) a DM Magazin című lapban. Nomármost, sem délszláv, sem magyar nyelvterületen nem ismerünk DM Magazin nevű kiadványt, hacsak nem a Drogerie Markt üzletlánc akciós termékeit bemutató, ismertető reklámkiadványra nem gondolunk. Ilyen azonban messze nem létezett még Magyarországon 1985-ben, a rendszerváltás előtt.

Beleolvastam a cikkbe: „Ekkora híre is régen volt határainkon túli magyar színház előadásának, legföljebb ha egy-két erdélyi produkció mérhető hozzá. Gyakorlatilag jó két hete Jugoszlávia színházi, sőt talán egész kulturális élete Szabadkára figyel: október 12-én együttesen mutatta be a Népszínház magyar és szerb tagozata az új igazgató, a jugoszláv színház Európa-hírű fenegyereke, Ljubiša Ristić rendezésében a Madách-kommentárok című produkciót.

Szabadka, vasárnap este. A már majdnem újjávarázsolt korzón árad a tömeg, a kávéházakból, presszókból igéző illatok szállnak, az ember meg kénytelen újra meg újra elámulni azon, mily megragadó harmóniába tudja öltöztetni egy város atmoszféráját a délies-mediterrán hatások és az ősi bácskai világ megőrzött színképeinek együttesével egy humánus, más népek-nemzetiségek jogait meghatóan tisztelni tudó társadalmi rendszer.” Ennyi egyelőre legyen elég a cikkből ízelítőként…

Felkeltette az érdeklődésemet továbbá, hogy a cikk alatt szerzőként egy ismerős nevet láttam: az anyaországi Domonkos László író neve Vajdaságban is ismert, ő ma a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, vagyis a RETÖRKI munkatársa, de rendszeresen publikál különféle lapokban, folyóiratokban is, így a budapesti Magyar Hírlap szerkesztőségében eltöltött tíz évem alatt folyamatosan volt alkalmam szerkeszteni is publicisztikai írásait, tárcáit, jegyzeteit. Tehát talán nyugodtan, nagyzolás nélkül mondhatom, hogy viszonylag régről ismerem. Márpedig Domonkos László 1976-tól tizenkét éven át volt a szülővárosában, Szegeden megjelenő Délmagyarország című regionális, Csongrád megyei napilap munkatársa. Ebbe az időszakba pedig 1985 még bőven beleesik. Ha tehát azonosítani akarom a cikk eredeti forrását, akkor ezen a nyomon kell elindulnom.

S innentől számítva pillanatok alatt meg is lettek a pontos adatok. Domonkos László írása Az évszázad látványa címmel a Madách-kommentárok című szabadkai előadásról a Délmagyarország című napilap 1985. november 2-i lapszámában jelent meg – derült ki gyorsan.

Mi okozhatta hát a belgrádi honlapszerkesztő tévedését? Szombat volt, a Délmagyarország hétvégi mellékletének címe pedig abban az időszakban egyszerűen csak ennyi: Magazin. Így tehát a hetedik oldalon, amelyen Domonkos László cikkét kinyomtatták, ez állt az élőfejben is, vagyis ez volt olvasható a lap tetején a dátum és az egyéb szokásos tartalmak, adatok mellett. A keskeny csíkban pedig a DM megjelölés a Délmagyarország című újság nevének rövidítése volt. Teljesen logikusnak tűnik tehát, hogy a belgrádi szerb webszerkesztő, akinek persze fogalma sem lehetett mindezekről a háttérinformációkról, a fejlécben olvasható adatok alapján úgy kombinálta ki, hogy ez a cikk egy DM Magazin nevű kiadványból származhat.

„Aki azt hinné, a szó hagyományos, eredeti értelmében színházban voltam ezen a vasárnapon Szabadkán, annak csak azt mondhatom: is. Mert a Madách-kommentárok minden, csak nem tradicionális színielőadás, még akkor is, ha formabontáshoz, meghökkentő megoldásokhoz jócskán hozzászokhattunk már a mai teátrumok vidékén. Leginkább fantasztikus monstre show-nak lehetne nevezni ezt a négy teljes órán át tartó, öt különböző helyszínen (a színházban, a színház udvarán, a főtéren, a városházán és a zsinagógában) látható előadást, ha... ha nem találhatnánk Ristić gigantikus vállalkozásában több olyan elemet, amely a létrejött alkotást erőteljesen a látvány totalitására épített »bravúroskodás« és az öncélú eredetieskedés lapályai fölé helyezi” – írta Domonkos László 1985-ben a Délmagyarország hétvégi mellékletében. A cikk mellett megjelent felvételen pedig a produkció egyik, a főtéren játszódó jelente látható.

Végül mondjuk még el, hogy a szerző hét évvel később, 1992 elején Csoóri Sándor költő hívására került Budapestre, a Magyarok Világszövetségének lapjához, a Világszövetséghez, amelynek főszerkesztője ebben az időszakban az újvidéki születésű vajdasági magyar író, újságíró, kritikus és szerkesztő, Hornyik Miklós (1944–2012) volt. Kettejük barátsága pedig már egy másik történet, ami újabb képek után kiált…

(Családi Kör, 2017. augusztus 3.)