Béres Máté bejegyzést közzé a Mondvacsinált című blogjában.
Így tettek lapátra
Ennek a blogbejegyzésnek, akár az is lehetne a címe, hogy Így rúgtak ki a Magyar Hírlaptól, de ennyire nem akartam megalázni magam.
Ezen sorok megírásakor még a szerkesztőség légkörét élvezem, bár a szám íze már keserédes. Egyfelől, mert nagyon szép emlékeket és fontos tapasztalatokat szereztem ebben a szűk egy évben, amíg itt dolgoztam, másrészről, az utóbbi pár hónap rendkívül lélekgyalázó és kellemetlen volt.
Amikor elhatároztam, hogy márpedig én újságíró leszek, nagy reményekkel vetettem magamat a kihívások elé. Elmentem a manapság rendkívül kínos G. Fodor Gábor politológus által fémjelzett 888.hu hírportál állásinterjújára, ahonnan nem hívtak vissza. Ezután elkeseredésemben elküldtem az önéletrajzom körülbelül 5-6 helyre, amelyekről azt gondoltam, hogy úgysem fognak felhívni.
Aztán, egyszer csak, megcsörrent a telefonom. A Magyar Hírlap gazdasági rovatának rovatvezetője keresett meg azzal, hogy mennyire gondolom komolyan a jelentkezésem. Mondtam, hogy természetesen nagyon, mire ő azt felelte, hogy akkor menjek be, hiszen „én is így kezdtem”. Ezzel feltételezhetően a szakmaiatlanságomra és tapasztalatlanságomra gondolt, de a lehetőséget mégis megadta a bizonyításra.
Be is mentem hozzájuk pár napon belül, ahol vázolta, hogy mint gyakornok gondolnak rám, jelenleg fizetés nélkül, aztán a későbbiket majd meglátjuk. A beszélgetés alatt zavaromban ömlött rólam a víz, hisz nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan ölembe hullik egy ilyen lehetőség.
El is kezdtem a munkát a lapnál. Először csak pár száz karakteres híreket szerkesztettem. Később jött a nagy „küldjük el…..” korszak, amely ittlétem legérdekesebb időszaka volt. Az első sajtótájékoztatóra a Millenáris Parkba, a Beer, Burger & Barbecue fesztiválra kellett mennem, ahol egyedül képviseltem a sajtót, ugyanis minden orgánum lemondta a megjelenését. Kezdésnek vicces volt. A későbbikben megjártam a Parlamentet, a Várkert Bazárt, a Kempinski Hotelt és még Fejér megyét is, amely eseményeken találkozhattam olyan politikusokkal, mint L. Simon László és Varga Mihály (és majdnem elkaptam Rogán Antalt is :)).
Ekkora már szép, öblös, kövér cikkeket gyártottam, sőt volt egész oldalas anyagom és személyesen elkészített interjúm is (ez azért nagy szám, mert a napi újságírásban, időhiányában általában telefonon történnek a megkeresések, meg amúgy is király dolog).
De sajnos ekkor ütötték fel a fejüket az első problémák is… Helyesírási és szakmai hibák, rossz témaválasztások (amely relatív, mert attól még, hogy a MH-ba nem fér be valami, az nem biztos, hogy alapvetően rossz) és a többi. Kezdett kilógni a lóláb, hogy számomra egy banki negyedéves jelentés körülbelül annyi érthető tartalmat takar, mint egy kínai zsoltáros könyv.
Telt, múlt az idő és azon vettem észre magam, hogy legyártottam jó pár anyagot, amelyek csak ültek a rendszerben, de nem kerültek be az újságba hetekig, hónapokig.
Egyszerűen nem voltak az ötleteim elég jók a Magyar Hírlapnak. Úgy éreztem magam, mint egy bűvésztrükk, amire kezdenek rájönni és ezért elveszti a hatását. A gyakornokságom elején a könnyű feladatokat egyszerűen megoldottam, viszont a komoly feladatoknál elfogyott a tudományom.
Ekkor már kaptam kellemetlen megjegyzéseket, miszerint „lehet, hogy ez nem neked való”, „mennyire gondolod, ezt komolyan, mert lehet, hogy váltanod kellene” és hasonlók.
Ezután még nehezebben kerültek be a saját cikkeim, csak arról írhattam, amivel a szerkesztő kollégák megbíztak… Ezzel alapvetően nincs is semmi baj, de annyit azért bevallhatok, hogy 23 évesen nem az utazási biztosítások, mezőgazdasági elemzések és hasonló témák érdekeltek.
De, hogy ne legyek igazságtalan, egy kollégám lehetőséget adott a saját témáim publikálására, ezért volt szerencsém többek között az ipari robotokról, háromdimenziós nyomtatásról, technológiai startupokról és távszolgáltató multinacionális cégekről is írni.
Ekkor már lenyomtam körülbelül fél évet, mint gyakornok (és azt elfelejtettem leírni, hogy ösztönzés jelleggel kaptam szerény fizetést is az első hónapom után), amikor behívott a főszerkesztő az irodájába.
Felajánlott egy álláslehetőséget, de nem a gazdaság rovatnál, hanem az online szerkesztőségnél. Rendes fizetés, rendes óraszám. Igent mondtam. Ezzel szeptembertől megkezdődött a normális munka és a rengeteg kétely, illetve aggodalom tovalibbent.
Nehéz időszakban kerültem a pozícióba: két kolléga pont akkor ment el, egy harmadiknak pedig már csak egy hónapja maradt a szerződéséből, így pár hetem volt, hogy felhozzam magam arra a szintre, hogy egyedül is képes legyek „vinni az oldalt”.
A betanulásom elejét kifejezetten élveztem, hiszen az internet adta korlátlan publikálás lehetőségével találtam szemben magam. Volt is pár saját anyagom, amelyek a lapba nem fértek be, de az oldalon elfutottak. Rögtön fel is kerültek és elég szép kedvelési és megosztási számokat produkáltak. Viszont ebben a státuszban nem az volt a feladatom, mint előtte. Itt már nem újságíró, hanem hírszerkesztő voltam. Úgy tudnám ezt megkülönböztetni, hogy az egyik olyan, mintha egy esszét írna valaki, a másik meg olyan, mintha egy prezentációt. Hasonló, mégis más.
Amíg újságíróként javarészt én gyártottam az anyagokat, hírszerkesztőként hozott terméket kellett megszerkesztenem és az oldalon pozícionálnom. Első hangzásra talán még egyszerűbbnek is tűnhet, pedig nem feltétlenül az.
Először is mert, amíg újságot ír az ember, napi szinten egy-két anyaggal kell foglalkoznia. Az ideje nagy részét az teszi ki, hogy információkat gyűjt adott témákban, amelyek más helyen nem jelennek meg. Hírszerkesztőként viszont a nap folyamán befolyó hírekből kell eldöntenie, hogy melyik érdemes publikálásra, hova kell őket helyezni az újságban vagy a honlapon. Ha az ember jobban belegondol, két merőben más munkakörről beszélünk. Továbbá, a lapszerkesztést, nemcsak a hírek súlya, hanem az adott orgánum beállítottsága is befolyásolja. Nem árulok el nagy titkot, hogy a Magyar Hírlapot kormánypárti érdekek tartják egyben, ezért minden, amit a Fidesz-KDNP csinál, az megosztásra kerül. Ez egy ilyen lap és kész.
És ami a legnehezebb, hogy folyamatosan jönnek a hírek. Ez akkor a legrosszabb, ha egyedül dolgozol. Minden témában (belpolitika, külpolitika, gazdaság, kultúra, sport, krónika, tudomány) képben kell lenni, de nemcsak a hírérték, hanem a laphoz fűzött viszony tekintetében is.
Az első hónap „onlinekodás” után jött a feketeleves. Eléggé egyértelművé vált, hogy ezt a munkakört nem nekem találták ki. Leszámítva az elütéseket és a nem mindig kifejező címeket, rendszeresen vétettem hibákat. Részben azért, mert gyors volt a menet, részben azért mert nem tudtam, hogyan kell kezelni a „híreinket”. Ez, egy darabig tartható volt, viszont néhány alkalom után már a főszerkesztőnek is szemet szúrt.
Dicséret illeti a kolléganőimet, akik megpróbáltak segíteni, de egy idő után nekik is elfogyott a türelmük velem kapcsolatban. Ekkor érkeztek, az „Ez nagyon kevés……” és hasonló, napi szintű megjegyzések.
Amikor elkezdtem dolgozni az online-ban, minden reggel egy Világgazdaságot, minden csütörtökön pedig egy Figyelő, HVG, Heti Válasz triumvirátust vásároltam, hogy minél több érdekes gazdasági információt szerezzek. A szerkesztőségbe befutó napilapokat (Magyar Nemzetet, Népszavát, Magyar Időket és Népszabadságot) is elolvastam, hogy képben legyek és fel tudjam dobni az oldalt. Ebből az lett, hogy a későbbiekben robotként fürkésztem az MTI-szervert, hogy a kötelező hírekkel foglalkozzak. (Továbbá időközben csináltam egy interjút egy új magyar startup ügyosztály-igazgatójával, amely sajnos nem jutott el a publikálás státuszba, mert a problémák elhatalmasodtak).
Történt ugyanis, hogy az alkotmánymódosítás és az amerikai elnökválasztás hetén összesen ketten (!!!) dolgoztunk. Én belázasodva húztam le azt a pár napot, amelynek egy mononukleózis lett a következménye. De a lényeg az, hogy elkövettem szakmai hibákat, ami nem kerülte el a főszerkesztő figyelmét.
(Nem lenne sportszerű, ha idézném, amiket akkor mondott nekem, mert nem festenék róla valós képet. Minden kellemetlenség ellenére én egy nagyon korrekt személynek ismertem meg, aki tehetséget látott bennem és állítom, hogy nem akart tőlem a későbbiekben megválni. Mindenesetre, nem esett jól, ami történt, de hát ez van.)
Ezután pár nappal behívott engem és a felettesemet az irodába, ahol elmondta, hogy nem publikálhatok egyedül. Írhatok híreket, de azt mindig ellenőriznie kell valakinek és csak úgy pozícionálhatok az oldalon, ha valaki engedélyt ad rá. Kvázi parkolópályára állított, amely egy logikus, de számomra megalázó lépés volt, amiért ugyanakkor egy percig sem hibáztatom.
Eltelt egy hét, ami után én lebetegedtem. Home office-ból dolgoztam, felügyelettel. Aztán mikor végre elmúlt, bementem dolgozni. Munkakezdésem után behívott, ahol elmondta, hogy szerződést bontanak velem. Éreztem, hogy sajnálja a döntést, de ugyanakkor lassúnak és „életveszélyesnek” tart. Ezt korábban azzal indokolta, hogy mások munkahelyével játszom, ha elrontok valamit…
Hogy kell-e számomra ekkora felelősség? Nem, nem szeretném, ha mások miattam kerülnének elbocsátásra… Bírom-e a felelősséget? Azt hiszem, hogy igen. Ha hiszek abban, amiért felelősséget vállalok. Ebben nem hittem, ezért nem tudtam jól dolgozni. Nem szeretnék egyetlen pártnak sem ennyire kiszolgáltatott lenni.
Viszont mentségemre szóljon, hogy igyekeztem. Soha nem azért hibáztam, mert nem érdekelt, hanem mert tapasztalatlan vagy figyelmetlen voltam. De sajnos a végére már csak a bizonyítani és megfelelni akarás motivált az egész történetben. Ennek így kellett lennie.
A humánusabbak azon gondolkodhatnak, hogy hogyan érzem most magam. Vegyesen. Az esélytelenek nyugalmával indultam el egy állásinterjúra, amiből lett egy közel egyéves szakmai tapasztalat. Az önéletrajzomban nem fog rosszul mutatni, mindösszesen huszonhárom évesen.
Viszont az senkinek nem esik jól, ha valamiben nem tudott eleget nyújtani és csalódást okozott. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy másba fogjon. Én is ezt fogom csinálni… Részben. De nincs rossz életem. Van egy tündéri barátnőm, sikeresen befejeztem a TV2 Akadémiát, nemsokára az egyetemet is be fogom, és lassan elköltözöm otthonról. Egy kis pénzt is tudok keresni egy új (reklám-marketing) projektnek köszönhetően.
Munkahelyet fogok találni. Szeretek írni, ezért még egyszer, biztosan megpróbálkozom vele. De szívesen mennék könyvkiadóhoz is. Még mindig elég fiatal vagyok ahhoz, hogy keressem az utam. Ráadásul ez a szakmai tapasztalat sem hátrány, hangsúlyozom.
Sajnos, vannak, akiknek jobban kell igyekezni, többet kell próbálkozni, mint másoknak. Nem jó érzés a csalódás, de már hozzászoktam. Nem sikerült a nyelvvizsgám elsőre, az érettségim pedig olyan jól, mint másoknak, az államvizsgámon is meghúztak. Nem kell nekem bemutatni, hogy milyen, ha az ember kevésnek érzi magát. Pedig nem vagyok hülye, bizonyos dolgokhoz nagyon jó képességeim vannak, mégis valamiért nekem nehezebben megy. Viszont, ha folyton azokra hallgatnék, akik becsmérelnek engem, akkor még ennyit sem értem volna el. Csak sikerült egy országos politikai napilapnál helytállnom közel egy évig…
Végezetül elmesélem, hogy úgy kezdtem a munkát a hírlapnál, ahogyan befejeztem. Mikor munkához láttam augusztusban nem volt saját asztalom, sem gépem, sem kulcsom. Közel három hónapon keresztül csengetnem kellett, ha ki vagy be akartam menni. Az utolsó napon, ahogy beérkeztem, elültettek az asztalomtól és a saját gépemet kellett használnom, mert jött egy új alkalmazott (feltételezhetően a helyemre). Illetve a kínkeservesen kikönyörgött beléptető kártyámat sem tudtam használni, mert Langusztánál felejtettem.
*
Így tettek lapátra
Ennek a blogbejegyzésnek, akár az is lehetne a címe, hogy Így rúgtak ki a Magyar Hírlaptól, de ennyire nem akartam megalázni magam.
Ezen sorok megírásakor még a szerkesztőség légkörét élvezem, bár a szám íze már keserédes. Egyfelől, mert nagyon szép emlékeket és fontos tapasztalatokat szereztem ebben a szűk egy évben, amíg itt dolgoztam, másrészről, az utóbbi pár hónap rendkívül lélekgyalázó és kellemetlen volt.
Amikor elhatároztam, hogy márpedig én újságíró leszek, nagy reményekkel vetettem magamat a kihívások elé. Elmentem a manapság rendkívül kínos G. Fodor Gábor politológus által fémjelzett 888.hu hírportál állásinterjújára, ahonnan nem hívtak vissza. Ezután elkeseredésemben elküldtem az önéletrajzom körülbelül 5-6 helyre, amelyekről azt gondoltam, hogy úgysem fognak felhívni.
Aztán, egyszer csak, megcsörrent a telefonom. A Magyar Hírlap gazdasági rovatának rovatvezetője keresett meg azzal, hogy mennyire gondolom komolyan a jelentkezésem. Mondtam, hogy természetesen nagyon, mire ő azt felelte, hogy akkor menjek be, hiszen „én is így kezdtem”. Ezzel feltételezhetően a szakmaiatlanságomra és tapasztalatlanságomra gondolt, de a lehetőséget mégis megadta a bizonyításra.
Be is mentem hozzájuk pár napon belül, ahol vázolta, hogy mint gyakornok gondolnak rám, jelenleg fizetés nélkül, aztán a későbbiket majd meglátjuk. A beszélgetés alatt zavaromban ömlött rólam a víz, hisz nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan ölembe hullik egy ilyen lehetőség.
El is kezdtem a munkát a lapnál. Először csak pár száz karakteres híreket szerkesztettem. Később jött a nagy „küldjük el…..” korszak, amely ittlétem legérdekesebb időszaka volt. Az első sajtótájékoztatóra a Millenáris Parkba, a Beer, Burger & Barbecue fesztiválra kellett mennem, ahol egyedül képviseltem a sajtót, ugyanis minden orgánum lemondta a megjelenését. Kezdésnek vicces volt. A későbbikben megjártam a Parlamentet, a Várkert Bazárt, a Kempinski Hotelt és még Fejér megyét is, amely eseményeken találkozhattam olyan politikusokkal, mint L. Simon László és Varga Mihály (és majdnem elkaptam Rogán Antalt is :)).
Ekkora már szép, öblös, kövér cikkeket gyártottam, sőt volt egész oldalas anyagom és személyesen elkészített interjúm is (ez azért nagy szám, mert a napi újságírásban, időhiányában általában telefonon történnek a megkeresések, meg amúgy is király dolog).
De sajnos ekkor ütötték fel a fejüket az első problémák is… Helyesírási és szakmai hibák, rossz témaválasztások (amely relatív, mert attól még, hogy a MH-ba nem fér be valami, az nem biztos, hogy alapvetően rossz) és a többi. Kezdett kilógni a lóláb, hogy számomra egy banki negyedéves jelentés körülbelül annyi érthető tartalmat takar, mint egy kínai zsoltáros könyv.
Telt, múlt az idő és azon vettem észre magam, hogy legyártottam jó pár anyagot, amelyek csak ültek a rendszerben, de nem kerültek be az újságba hetekig, hónapokig.
Egyszerűen nem voltak az ötleteim elég jók a Magyar Hírlapnak. Úgy éreztem magam, mint egy bűvésztrükk, amire kezdenek rájönni és ezért elveszti a hatását. A gyakornokságom elején a könnyű feladatokat egyszerűen megoldottam, viszont a komoly feladatoknál elfogyott a tudományom.
Ekkor már kaptam kellemetlen megjegyzéseket, miszerint „lehet, hogy ez nem neked való”, „mennyire gondolod, ezt komolyan, mert lehet, hogy váltanod kellene” és hasonlók.
Ezután még nehezebben kerültek be a saját cikkeim, csak arról írhattam, amivel a szerkesztő kollégák megbíztak… Ezzel alapvetően nincs is semmi baj, de annyit azért bevallhatok, hogy 23 évesen nem az utazási biztosítások, mezőgazdasági elemzések és hasonló témák érdekeltek.
De, hogy ne legyek igazságtalan, egy kollégám lehetőséget adott a saját témáim publikálására, ezért volt szerencsém többek között az ipari robotokról, háromdimenziós nyomtatásról, technológiai startupokról és távszolgáltató multinacionális cégekről is írni.
Ekkor már lenyomtam körülbelül fél évet, mint gyakornok (és azt elfelejtettem leírni, hogy ösztönzés jelleggel kaptam szerény fizetést is az első hónapom után), amikor behívott a főszerkesztő az irodájába.
Felajánlott egy álláslehetőséget, de nem a gazdaság rovatnál, hanem az online szerkesztőségnél. Rendes fizetés, rendes óraszám. Igent mondtam. Ezzel szeptembertől megkezdődött a normális munka és a rengeteg kétely, illetve aggodalom tovalibbent.
Nehéz időszakban kerültem a pozícióba: két kolléga pont akkor ment el, egy harmadiknak pedig már csak egy hónapja maradt a szerződéséből, így pár hetem volt, hogy felhozzam magam arra a szintre, hogy egyedül is képes legyek „vinni az oldalt”.
A betanulásom elejét kifejezetten élveztem, hiszen az internet adta korlátlan publikálás lehetőségével találtam szemben magam. Volt is pár saját anyagom, amelyek a lapba nem fértek be, de az oldalon elfutottak. Rögtön fel is kerültek és elég szép kedvelési és megosztási számokat produkáltak. Viszont ebben a státuszban nem az volt a feladatom, mint előtte. Itt már nem újságíró, hanem hírszerkesztő voltam. Úgy tudnám ezt megkülönböztetni, hogy az egyik olyan, mintha egy esszét írna valaki, a másik meg olyan, mintha egy prezentációt. Hasonló, mégis más.
Amíg újságíróként javarészt én gyártottam az anyagokat, hírszerkesztőként hozott terméket kellett megszerkesztenem és az oldalon pozícionálnom. Első hangzásra talán még egyszerűbbnek is tűnhet, pedig nem feltétlenül az.
Először is mert, amíg újságot ír az ember, napi szinten egy-két anyaggal kell foglalkoznia. Az ideje nagy részét az teszi ki, hogy információkat gyűjt adott témákban, amelyek más helyen nem jelennek meg. Hírszerkesztőként viszont a nap folyamán befolyó hírekből kell eldöntenie, hogy melyik érdemes publikálásra, hova kell őket helyezni az újságban vagy a honlapon. Ha az ember jobban belegondol, két merőben más munkakörről beszélünk. Továbbá, a lapszerkesztést, nemcsak a hírek súlya, hanem az adott orgánum beállítottsága is befolyásolja. Nem árulok el nagy titkot, hogy a Magyar Hírlapot kormánypárti érdekek tartják egyben, ezért minden, amit a Fidesz-KDNP csinál, az megosztásra kerül. Ez egy ilyen lap és kész.
És ami a legnehezebb, hogy folyamatosan jönnek a hírek. Ez akkor a legrosszabb, ha egyedül dolgozol. Minden témában (belpolitika, külpolitika, gazdaság, kultúra, sport, krónika, tudomány) képben kell lenni, de nemcsak a hírérték, hanem a laphoz fűzött viszony tekintetében is.
Az első hónap „onlinekodás” után jött a feketeleves. Eléggé egyértelművé vált, hogy ezt a munkakört nem nekem találták ki. Leszámítva az elütéseket és a nem mindig kifejező címeket, rendszeresen vétettem hibákat. Részben azért, mert gyors volt a menet, részben azért mert nem tudtam, hogyan kell kezelni a „híreinket”. Ez, egy darabig tartható volt, viszont néhány alkalom után már a főszerkesztőnek is szemet szúrt.
Dicséret illeti a kolléganőimet, akik megpróbáltak segíteni, de egy idő után nekik is elfogyott a türelmük velem kapcsolatban. Ekkor érkeztek, az „Ez nagyon kevés……” és hasonló, napi szintű megjegyzések.
Amikor elkezdtem dolgozni az online-ban, minden reggel egy Világgazdaságot, minden csütörtökön pedig egy Figyelő, HVG, Heti Válasz triumvirátust vásároltam, hogy minél több érdekes gazdasági információt szerezzek. A szerkesztőségbe befutó napilapokat (Magyar Nemzetet, Népszavát, Magyar Időket és Népszabadságot) is elolvastam, hogy képben legyek és fel tudjam dobni az oldalt. Ebből az lett, hogy a későbbiekben robotként fürkésztem az MTI-szervert, hogy a kötelező hírekkel foglalkozzak. (Továbbá időközben csináltam egy interjút egy új magyar startup ügyosztály-igazgatójával, amely sajnos nem jutott el a publikálás státuszba, mert a problémák elhatalmasodtak).
Történt ugyanis, hogy az alkotmánymódosítás és az amerikai elnökválasztás hetén összesen ketten (!!!) dolgoztunk. Én belázasodva húztam le azt a pár napot, amelynek egy mononukleózis lett a következménye. De a lényeg az, hogy elkövettem szakmai hibákat, ami nem kerülte el a főszerkesztő figyelmét.
(Nem lenne sportszerű, ha idézném, amiket akkor mondott nekem, mert nem festenék róla valós képet. Minden kellemetlenség ellenére én egy nagyon korrekt személynek ismertem meg, aki tehetséget látott bennem és állítom, hogy nem akart tőlem a későbbiekben megválni. Mindenesetre, nem esett jól, ami történt, de hát ez van.)
Ezután pár nappal behívott engem és a felettesemet az irodába, ahol elmondta, hogy nem publikálhatok egyedül. Írhatok híreket, de azt mindig ellenőriznie kell valakinek és csak úgy pozícionálhatok az oldalon, ha valaki engedélyt ad rá. Kvázi parkolópályára állított, amely egy logikus, de számomra megalázó lépés volt, amiért ugyanakkor egy percig sem hibáztatom.
Eltelt egy hét, ami után én lebetegedtem. Home office-ból dolgoztam, felügyelettel. Aztán mikor végre elmúlt, bementem dolgozni. Munkakezdésem után behívott, ahol elmondta, hogy szerződést bontanak velem. Éreztem, hogy sajnálja a döntést, de ugyanakkor lassúnak és „életveszélyesnek” tart. Ezt korábban azzal indokolta, hogy mások munkahelyével játszom, ha elrontok valamit…
Hogy kell-e számomra ekkora felelősség? Nem, nem szeretném, ha mások miattam kerülnének elbocsátásra… Bírom-e a felelősséget? Azt hiszem, hogy igen. Ha hiszek abban, amiért felelősséget vállalok. Ebben nem hittem, ezért nem tudtam jól dolgozni. Nem szeretnék egyetlen pártnak sem ennyire kiszolgáltatott lenni.
Viszont mentségemre szóljon, hogy igyekeztem. Soha nem azért hibáztam, mert nem érdekelt, hanem mert tapasztalatlan vagy figyelmetlen voltam. De sajnos a végére már csak a bizonyítani és megfelelni akarás motivált az egész történetben. Ennek így kellett lennie.
A humánusabbak azon gondolkodhatnak, hogy hogyan érzem most magam. Vegyesen. Az esélytelenek nyugalmával indultam el egy állásinterjúra, amiből lett egy közel egyéves szakmai tapasztalat. Az önéletrajzomban nem fog rosszul mutatni, mindösszesen huszonhárom évesen.
Viszont az senkinek nem esik jól, ha valamiben nem tudott eleget nyújtani és csalódást okozott. Ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy másba fogjon. Én is ezt fogom csinálni… Részben. De nincs rossz életem. Van egy tündéri barátnőm, sikeresen befejeztem a TV2 Akadémiát, nemsokára az egyetemet is be fogom, és lassan elköltözöm otthonról. Egy kis pénzt is tudok keresni egy új (reklám-marketing) projektnek köszönhetően.
Munkahelyet fogok találni. Szeretek írni, ezért még egyszer, biztosan megpróbálkozom vele. De szívesen mennék könyvkiadóhoz is. Még mindig elég fiatal vagyok ahhoz, hogy keressem az utam. Ráadásul ez a szakmai tapasztalat sem hátrány, hangsúlyozom.
Sajnos, vannak, akiknek jobban kell igyekezni, többet kell próbálkozni, mint másoknak. Nem jó érzés a csalódás, de már hozzászoktam. Nem sikerült a nyelvvizsgám elsőre, az érettségim pedig olyan jól, mint másoknak, az államvizsgámon is meghúztak. Nem kell nekem bemutatni, hogy milyen, ha az ember kevésnek érzi magát. Pedig nem vagyok hülye, bizonyos dolgokhoz nagyon jó képességeim vannak, mégis valamiért nekem nehezebben megy. Viszont, ha folyton azokra hallgatnék, akik becsmérelnek engem, akkor még ennyit sem értem volna el. Csak sikerült egy országos politikai napilapnál helytállnom közel egy évig…
Végezetül elmesélem, hogy úgy kezdtem a munkát a hírlapnál, ahogyan befejeztem. Mikor munkához láttam augusztusban nem volt saját asztalom, sem gépem, sem kulcsom. Közel három hónapon keresztül csengetnem kellett, ha ki vagy be akartam menni. Az utolsó napon, ahogy beérkeztem, elültettek az asztalomtól és a saját gépemet kellett használnom, mert jött egy új alkalmazott (feltételezhetően a helyemre). Illetve a kínkeservesen kikönyörgött beléptető kártyámat sem tudtam használni, mert Langusztánál felejtettem.
(Mondvacsinált, 2016. december 11.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése