A Magyar Hírlap olvasói rovatában közli Milinszki Márton levelét.
Üresség és keserűség
Még ma, a 21. században is érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit hozott számunkra ideológiai téren a még az iskolai tananyagban is olyannyira istápolt, úgynevezett felvilágosodás. Az egyéni szabadságjogok fetisizálását, amiből aztán kisarjadtak az ilyen-olyan individualista filozófiák. Az erkölcsiség fő princípiuma a szabadság lett. Ezt nagyon vonzónak találták az emberek, humánusnak látszott, erre mondták, hogy haladó, emberközpontú meg sok minden más, hasonló fogalmat használtak. Az új világnézet csakhamar a liberális jelzőt kapta, emlékeztetvén ezzel is a modernkori ember szabadságvágyára, de az elnevezésnek sugalmazó szándéka is volt: az új ideológiát, mint az emberiség nagy felszabadítóját akarta felmutatni. Liberálisnak lenni annyit jelentett, mint a haladást szolgálni. Csakhogy, idővel egyre kínosabb felismeréssel találta szembe magát az új ideológiát követő, modern társadalom. Tulajdonképpen azt kellett belátni, hogy a keresztény erkölcs mellőzésével az ember szabadsága is odavész. Mert aki nem engedelmeskedik az erkölcsi parancsoknak, a bűn rabjává lesz.
Akiben nincs kellő eltökéltség a korlátok vállalására, a bűn zsarnokságát fogja elszenvedni. Ennek elismerése persze nem könnyű. Az a társadalom, amely tudva és akarva fordult egykor szembe saját értékeivel, nem egykönnyen mond mea culpát. De a valóság megélése mégiscsak kikényszeríti az emberből az őszinte beszédet. A felvilágosodás eredményeinek újraértékelése egy ideje már terítéken van. Már nem tabutéma. Ehhez az is hozzájárul, hogy a liberális ideológia egyre durvul. Lényegében teljes korlátnélküliséget hirdet, nem úgy, mint régebben, a kialakulás időszakában, amikor még bizonyos határok meglétének a jogosságát elfogadta. És noha még mindig érzékelhető az óvatoskodás, mind többen vannak a kritikusok között, akik kertelés nélkül kimondják, hogy a mai kor erkölcsi problémáinak kiváltó oka a felvilágosodás reformjaiban keresendő.
Az ember szabadságát nem a korlátok tagadása, hanem éppen a keresztény erkölcsi normák betartása biztosítja, azáltal, hogy az isteni törvényekhez igazítja az ember életét, és értelmes kereteket ad annak.
A felvilágosodás forradalmi hevében született liberalizmus mára elveszítette ugyan valamikori dinamikáját és vonzerejét, de még mindig sok a követője, elsősorban társadalmi beágyazottságának köszönhetően. Olyan világban élünk, amelyben a liberális elvek érvényesülése, alkalmazása magától értetődő. Körülöttünk minden – a szupermarketek roskadozó polcaitól kezdve a zsebünkben lapuló okostelefonig – az ember korlátlan szabadságáról zengedezi. Valami olyasmit kellene nekünk most érzékelnünk, megértenünk, hogy mi már teljes mértékben az elődök által megálmodott szép új világban élünk. A liberalizmus nem úgy erőszakos, hogy elveszi az ember szabad akaratú döntésének a jogát. Nem, a liberalizmus azt akarja, hogy önként álljunk a zászlaja alá. Diadalmasan mutatja magát, nekünk csak bólintanunk kell rá, a látványtól megszédülve elismerni őfelsége nagyságát. A liberalizmus nem akarja, hogy emlékezzünk a múltra. Az emlékezés csak megzavarná a beteljesedés idilli állapotát. Ami volt, az volt, érdektelen. Élvezd a jelent, a nagyszerű pillanatot, a csodálatos szárnyalást. Legyél modern. Mindig a topon. Csak így fogod tudni fenékig üríteni a poharat. A fiatalabbak, akik már ebbe a világba nőttek bele, nem is nagyon ismernek mást - a régi, „avatag” világrenddel szembeni tudatos ellenszegülés sem jellemző rájuk annyira, mint az előző nemzedékekre. Sőt, abszurd módon - pont liberális neveltetésükből kifolyólag -, bizonyos nyitottsággal tekintenek a régi értékekre is. Miért is ne? Elvégre mint érdekesség, akceptálható a régi is. Elfogadják a mostani életstílust, bár az igazán boldoggá nem teszi őket. És ez az, ami alapvetően jellemző a liberális társadalomra: nem tesz igazán boldoggá. Minden vívmánya ellenére ürességet és keserűséget hagy az ember szívében.
*
Üresség és keserűség
Még ma, a 21. században is érdemes elgondolkodnunk azon, hogy mit hozott számunkra ideológiai téren a még az iskolai tananyagban is olyannyira istápolt, úgynevezett felvilágosodás. Az egyéni szabadságjogok fetisizálását, amiből aztán kisarjadtak az ilyen-olyan individualista filozófiák. Az erkölcsiség fő princípiuma a szabadság lett. Ezt nagyon vonzónak találták az emberek, humánusnak látszott, erre mondták, hogy haladó, emberközpontú meg sok minden más, hasonló fogalmat használtak. Az új világnézet csakhamar a liberális jelzőt kapta, emlékeztetvén ezzel is a modernkori ember szabadságvágyára, de az elnevezésnek sugalmazó szándéka is volt: az új ideológiát, mint az emberiség nagy felszabadítóját akarta felmutatni. Liberálisnak lenni annyit jelentett, mint a haladást szolgálni. Csakhogy, idővel egyre kínosabb felismeréssel találta szembe magát az új ideológiát követő, modern társadalom. Tulajdonképpen azt kellett belátni, hogy a keresztény erkölcs mellőzésével az ember szabadsága is odavész. Mert aki nem engedelmeskedik az erkölcsi parancsoknak, a bűn rabjává lesz.
Akiben nincs kellő eltökéltség a korlátok vállalására, a bűn zsarnokságát fogja elszenvedni. Ennek elismerése persze nem könnyű. Az a társadalom, amely tudva és akarva fordult egykor szembe saját értékeivel, nem egykönnyen mond mea culpát. De a valóság megélése mégiscsak kikényszeríti az emberből az őszinte beszédet. A felvilágosodás eredményeinek újraértékelése egy ideje már terítéken van. Már nem tabutéma. Ehhez az is hozzájárul, hogy a liberális ideológia egyre durvul. Lényegében teljes korlátnélküliséget hirdet, nem úgy, mint régebben, a kialakulás időszakában, amikor még bizonyos határok meglétének a jogosságát elfogadta. És noha még mindig érzékelhető az óvatoskodás, mind többen vannak a kritikusok között, akik kertelés nélkül kimondják, hogy a mai kor erkölcsi problémáinak kiváltó oka a felvilágosodás reformjaiban keresendő.
Az ember szabadságát nem a korlátok tagadása, hanem éppen a keresztény erkölcsi normák betartása biztosítja, azáltal, hogy az isteni törvényekhez igazítja az ember életét, és értelmes kereteket ad annak.
A felvilágosodás forradalmi hevében született liberalizmus mára elveszítette ugyan valamikori dinamikáját és vonzerejét, de még mindig sok a követője, elsősorban társadalmi beágyazottságának köszönhetően. Olyan világban élünk, amelyben a liberális elvek érvényesülése, alkalmazása magától értetődő. Körülöttünk minden – a szupermarketek roskadozó polcaitól kezdve a zsebünkben lapuló okostelefonig – az ember korlátlan szabadságáról zengedezi. Valami olyasmit kellene nekünk most érzékelnünk, megértenünk, hogy mi már teljes mértékben az elődök által megálmodott szép új világban élünk. A liberalizmus nem úgy erőszakos, hogy elveszi az ember szabad akaratú döntésének a jogát. Nem, a liberalizmus azt akarja, hogy önként álljunk a zászlaja alá. Diadalmasan mutatja magát, nekünk csak bólintanunk kell rá, a látványtól megszédülve elismerni őfelsége nagyságát. A liberalizmus nem akarja, hogy emlékezzünk a múltra. Az emlékezés csak megzavarná a beteljesedés idilli állapotát. Ami volt, az volt, érdektelen. Élvezd a jelent, a nagyszerű pillanatot, a csodálatos szárnyalást. Legyél modern. Mindig a topon. Csak így fogod tudni fenékig üríteni a poharat. A fiatalabbak, akik már ebbe a világba nőttek bele, nem is nagyon ismernek mást - a régi, „avatag” világrenddel szembeni tudatos ellenszegülés sem jellemző rájuk annyira, mint az előző nemzedékekre. Sőt, abszurd módon - pont liberális neveltetésükből kifolyólag -, bizonyos nyitottsággal tekintenek a régi értékekre is. Miért is ne? Elvégre mint érdekesség, akceptálható a régi is. Elfogadják a mostani életstílust, bár az igazán boldoggá nem teszi őket. És ez az, ami alapvetően jellemző a liberális társadalomra: nem tesz igazán boldoggá. Minden vívmánya ellenére ürességet és keserűséget hagy az ember szívében.
Milinszki Márton, Tát
(Magyar Hírlap, 2016. december 9.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése