A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Folyamatos változásban címmel.
Folyamatos változásban
„Ukrajnában 2012 augusztusában lépett hatályba az új, »kisebbségbarátnak« mondott nyelvtörvény” – olvasom egy alig harmincoldalas kis füzetecskében, amely címoldalán büszkén hirdeti: Oszthatatlanul. Kiderül, hogy az itt említett jogszabály értelmében minden olyan, Ukrajnában élő kisebbség nyelve automatikusan megkapta az országban a regionális státust, amelynek az aránya egy közigazgatási egységen belül meghaladja a tíz százalékot. Kárpátaljai barátom szavai jutnak eszembe, amelyeket sok évvel ezelőtt mondott: Ukrajnában a kisebbségi kérdés nem magyarkérdés.
Változhatnak időközben a jogszabályok, a törvények, a rendelkezések – amelyek hozhatnak előrelépést, de akár visszarendeződést is –, s legfőképp az apró betűs részek, a lábjegyzetelt megkötések és a jól elrejtett buktatók, kiskapuk, kerülő- és egérutak, zsákutcák és csapdahelyzetek. Változhatnak az országhatárok is, elveszhetnek félszigetek, mint a Krím, dúlhat véres polgárháború az önkényesen kikiáltott népköztársaságok feletti uralomért, ellenőrzésért, ahogy az már az állandósult kelet-ukrajnai krízishelyzetben nyilvánvalóan látszik is, persze, hiszen minden folyamatos mozgásban, változásban van. Egy valami azonban időközben mit sem módosult: a kárpátaljai magyarságnak a jogai csorbulásakor – a Kijevből dirigált központi csorbításakor – olyan korlátozásokat, megszorításokat, és mondjuk ki nyíltan, olyan, a 21. századhoz semmiképp sem méltó jogkorlátozásokat kell elszenvednie, amelyeknek nem elsősorban a helyi, őshonos magyar közösség a célpontja.
„Beregszászon akciótervet dolgoztak ki a magyar nyelv hivatali ügyintézésben történő fokozatos bevezetésére. A beregszászi járási tanács döntése értelmében az ukrán mellett magyarul készülnek a hivatalos nyomtatványok, űrlapok, pecsétek és feliratok is. A megye más magyarlakta területein azonban akadozik a magyar nyelv regionális szintre emelése. Az illetékes tanácsokban ugyanis többségben vannak az ukrán képviselők” – olvasom a kis füzetecskében, amely nem is most, hanem három évvel ezelőtt, 2013-ban jelent meg, s kiadója ugyan a Százak Tanácsa, de a megjelentetéséhez támogatást nyújtott a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány is, az egész vállalkozás pedig a CÖF-CÖKA Nemzeti Társadalmi Szerződésének összeállításához kidolgozott „segédanyagként” készült. Sokrétű összefogásban tehát... „Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke szerint az ukrán nyelvtörvény eddig a gyakorlatban semmilyen új jogkörrel nem ruházta fel anyanyelvünket. Az eddig elfogadott határozatok a már eddig is járó jogokról szólnak.”
Hiába telt el időközben három esztendő, az akkor rögzített helyzetkép – jogalkotási változások ide vagy oda – gyakorlatilag változatlan. Szépen igazolja mindezt a Magyar Állandó Értekezlet, vagyis az elterjedt, s ma már talán jóval ismertebb nevén, a Máért pénteken véget ért plenáris ülésének zárónyilatkozata is, amely Kárpátaljával kapcsolatban úgy fogalmaz, az aláírók „bíznak abban, hogy Ukrajnában helyreáll a béke, és az ország olyan demokratikus jogállammá válik, ahol teljes körűen biztosítják a nemzetiségek kulturális, oktatási, nyelvi, közösségi jogait. Üdvözlik a kárpátaljai magyar közösség életfeltételeinek javítása és intézményeinek fenntartása érdekében indított programok folytatását, amelyek hozzájárulhatnak az elvándorlás csökkentéséhez.” A Máért résztvevői egyúttal reményüket fejezték ki, „hogy az ukrajnai közigazgatási reform megvalósítása során figyelembe veszik a nemzetiségi arányokat. Szorgalmazzák egy magyarlakta vidékeket magában foglaló közigazgatási egység létrehozását is.” Ami az időközben eltelt három esztendőben ugyancsak nem történt meg...
Máért – habár a Magyar Állandó Értekezletből ered a rövidítés, mégis nyilvánvaló, hogy nem véletlenül alakult így a névvállasztás. Én meg mindig szeretek kicsit eljátszogatni az ilyen jelentéstartalmakkal. Habár azzal folytatnám rögtön, hogy „hagyjuk most a múltat”, a múltra természetesen nagyon is odafigyelünk, egy másodpercre sem hagyjuk kisiklani, kiszökkenni a látóterünkből, legyen az bár távolabbi, évszázados vagy évezredes, vagy a még mindig eleven közelmúltunk, akárcsak 2013-ig volt... Az értekezlet neve azonban mégsem az, hogy a Tegnapért vagy a Múltért, furcsa is lenne, hacsak nem egy történésztalálkozónak adunk ilyen elnevezést, a múlt megismeréséért, a történelmi események pontos feltárása érdekében...
A Máért azonban ebben az olvasatban sokkal inkább a jövőről szól, a Holnapért, a közös magyar jövőnkért, itt, a Kárpát-medencében. Márpedig sok-sok órányi (ciklusnyi...) kemény munkája volt abban az ellenzékbe szorult baloldal egyes, még mindig igen aktív vezetőjének, hogy marginalizálja, a perifériára szorítsa, s mintegy jelentéktelenként tüntesse fel ezt a találkozót. Ma már azonban nyilvánvaló, hogy éppen ők azok, akik egy reménytelenül vesztes csapatban játszanak. Alakjuk ma már – s ez nagy szerencse! – az egyre szürkülő múltba vész, az előválaszthatóságukkal együtt, tevékenységük pedig nem a holnapot szolgálja, sem bel-, sem nemzetpolitikai tekintetben. S bizony ez is a folyamatos változás egyik lehetséges, nagyon is fontos iránya.
*
Folyamatos változásban
„Ukrajnában 2012 augusztusában lépett hatályba az új, »kisebbségbarátnak« mondott nyelvtörvény” – olvasom egy alig harmincoldalas kis füzetecskében, amely címoldalán büszkén hirdeti: Oszthatatlanul. Kiderül, hogy az itt említett jogszabály értelmében minden olyan, Ukrajnában élő kisebbség nyelve automatikusan megkapta az országban a regionális státust, amelynek az aránya egy közigazgatási egységen belül meghaladja a tíz százalékot. Kárpátaljai barátom szavai jutnak eszembe, amelyeket sok évvel ezelőtt mondott: Ukrajnában a kisebbségi kérdés nem magyarkérdés.
Változhatnak időközben a jogszabályok, a törvények, a rendelkezések – amelyek hozhatnak előrelépést, de akár visszarendeződést is –, s legfőképp az apró betűs részek, a lábjegyzetelt megkötések és a jól elrejtett buktatók, kiskapuk, kerülő- és egérutak, zsákutcák és csapdahelyzetek. Változhatnak az országhatárok is, elveszhetnek félszigetek, mint a Krím, dúlhat véres polgárháború az önkényesen kikiáltott népköztársaságok feletti uralomért, ellenőrzésért, ahogy az már az állandósult kelet-ukrajnai krízishelyzetben nyilvánvalóan látszik is, persze, hiszen minden folyamatos mozgásban, változásban van. Egy valami azonban időközben mit sem módosult: a kárpátaljai magyarságnak a jogai csorbulásakor – a Kijevből dirigált központi csorbításakor – olyan korlátozásokat, megszorításokat, és mondjuk ki nyíltan, olyan, a 21. századhoz semmiképp sem méltó jogkorlátozásokat kell elszenvednie, amelyeknek nem elsősorban a helyi, őshonos magyar közösség a célpontja.
„Beregszászon akciótervet dolgoztak ki a magyar nyelv hivatali ügyintézésben történő fokozatos bevezetésére. A beregszászi járási tanács döntése értelmében az ukrán mellett magyarul készülnek a hivatalos nyomtatványok, űrlapok, pecsétek és feliratok is. A megye más magyarlakta területein azonban akadozik a magyar nyelv regionális szintre emelése. Az illetékes tanácsokban ugyanis többségben vannak az ukrán képviselők” – olvasom a kis füzetecskében, amely nem is most, hanem három évvel ezelőtt, 2013-ban jelent meg, s kiadója ugyan a Százak Tanácsa, de a megjelentetéséhez támogatást nyújtott a Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítvány is, az egész vállalkozás pedig a CÖF-CÖKA Nemzeti Társadalmi Szerződésének összeállításához kidolgozott „segédanyagként” készült. Sokrétű összefogásban tehát... „Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke szerint az ukrán nyelvtörvény eddig a gyakorlatban semmilyen új jogkörrel nem ruházta fel anyanyelvünket. Az eddig elfogadott határozatok a már eddig is járó jogokról szólnak.”
Hiába telt el időközben három esztendő, az akkor rögzített helyzetkép – jogalkotási változások ide vagy oda – gyakorlatilag változatlan. Szépen igazolja mindezt a Magyar Állandó Értekezlet, vagyis az elterjedt, s ma már talán jóval ismertebb nevén, a Máért pénteken véget ért plenáris ülésének zárónyilatkozata is, amely Kárpátaljával kapcsolatban úgy fogalmaz, az aláírók „bíznak abban, hogy Ukrajnában helyreáll a béke, és az ország olyan demokratikus jogállammá válik, ahol teljes körűen biztosítják a nemzetiségek kulturális, oktatási, nyelvi, közösségi jogait. Üdvözlik a kárpátaljai magyar közösség életfeltételeinek javítása és intézményeinek fenntartása érdekében indított programok folytatását, amelyek hozzájárulhatnak az elvándorlás csökkentéséhez.” A Máért résztvevői egyúttal reményüket fejezték ki, „hogy az ukrajnai közigazgatási reform megvalósítása során figyelembe veszik a nemzetiségi arányokat. Szorgalmazzák egy magyarlakta vidékeket magában foglaló közigazgatási egység létrehozását is.” Ami az időközben eltelt három esztendőben ugyancsak nem történt meg...
Máért – habár a Magyar Állandó Értekezletből ered a rövidítés, mégis nyilvánvaló, hogy nem véletlenül alakult így a névvállasztás. Én meg mindig szeretek kicsit eljátszogatni az ilyen jelentéstartalmakkal. Habár azzal folytatnám rögtön, hogy „hagyjuk most a múltat”, a múltra természetesen nagyon is odafigyelünk, egy másodpercre sem hagyjuk kisiklani, kiszökkenni a látóterünkből, legyen az bár távolabbi, évszázados vagy évezredes, vagy a még mindig eleven közelmúltunk, akárcsak 2013-ig volt... Az értekezlet neve azonban mégsem az, hogy a Tegnapért vagy a Múltért, furcsa is lenne, hacsak nem egy történésztalálkozónak adunk ilyen elnevezést, a múlt megismeréséért, a történelmi események pontos feltárása érdekében...
A Máért azonban ebben az olvasatban sokkal inkább a jövőről szól, a Holnapért, a közös magyar jövőnkért, itt, a Kárpát-medencében. Márpedig sok-sok órányi (ciklusnyi...) kemény munkája volt abban az ellenzékbe szorult baloldal egyes, még mindig igen aktív vezetőjének, hogy marginalizálja, a perifériára szorítsa, s mintegy jelentéktelenként tüntesse fel ezt a találkozót. Ma már azonban nyilvánvaló, hogy éppen ők azok, akik egy reménytelenül vesztes csapatban játszanak. Alakjuk ma már – s ez nagy szerencse! – az egyre szürkülő múltba vész, az előválaszthatóságukkal együtt, tevékenységük pedig nem a holnapot szolgálja, sem bel-, sem nemzetpolitikai tekintetben. S bizony ez is a folyamatos változás egyik lehetséges, nagyon is fontos iránya.
(Magyar Hírlap, 2016. december 3.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése