Bella Ciao!

A Naplo.org közli Bence Erika jegyzetét Korhecz Tamás alkotmánybírói jelöléséről.

*

Napi ajánló

Bella Ciao!

„Megpróbálok hidegagyú lenni. Érzelemmentesen beszélni. Korhecz Tamás döntését közösségileg és emberileg téves döntésnek tartom. A politikait nem tudom megítélni.” Bence Erika:

A Magyar Mozgalom alapító tagja vagyok. „Mozgalmár” – ahogy közösségünk (és itt a vajdasági magyarságra gondolok) vezető politikai struktúráinak kommunikációjában gúnyosan emlegetni szokás bennünket. Jelen pillanatban ostobának tűnő, egzisztenciális szempontból mindenképpen hátrányokat hozó „büszkeség”, de én ilyen hangsúllyal beszélek arról is, hogy azon öt-tíz ember közé tartozom, akiknek gondolkodásában a „mozgalom” létrehozásának és elindításának ötlete először talált termékeny talajra. Nem azért, mert bármilyen ambícióim, törekvésem, egyáltalán kompetenciám és készségem lenne a politikai mozgások megértéséhez és szervezéséhez, hanem mert értelmiségi emberként, egyetemi tanárként részt akartam venni egy olyan – szükségszerűen politikai – diskurzusban, amely a térségi társadalmi és kulturális élet anomáliáira mutat rá. Arra, hogy itt, a Vajdaságban most nem (most sem) jó magyarnak lenni, mert vezető politikusaink, nevesítve: a VMSZ és holdudvara, az MNT politikusai – kihasználva a tömegek tájékozatlanságát, tájékozatlanságból fakadó frusztrációit (leginkább: elitellenességét), kislelkűségét és kilátástalanságból fakadó elkeseredettségét, befolyásolhatóságát – a személyes hatalomvágy és önkény kielégítésének kétes és mindenképpen hazug útjára vitték közösségünket. És ezt nem valamiféle politikai kombinációk látószögéből, pusztán kisemberi perspektívából ítélem ilyennek. Egyszerűen nem jó világ az, ahol az ember, akár az ellenfeleim léte is a pártkáderek önkényétől függ; rossz világ az, ahol az ember saját akarat és gondolat nélküli szolga kell legyen – akár ha egy magasabb rendűnek mondott  közösségi érdek szolgája is. Nem hiszem, hogy publicistaként, politikai pamfletjeimmel sok „hasznot hoztam” e kultúrpolitikai „konyhára”, kicsinyke bolhacsípések sem voltak a „nagypolitika” machinátorainak lajblija alatt. De ami engem illet, megtettem, amit tehettem. Nem álltam be a sorba, szólni akartam, nem hallgattam.

Aki ismer, s aki írásaimat a megértés szándékával olvasta, gondolom, elhiszi, ezeket a pamfleteket, amelyeket a pártelitnek – személyes megszólításokkal: Pásztor Istvánnak, Hajnal Jenőnek, Lovas Ildikónak – címezve jelentettem meg, akkor is megírtam volna, ha történetesen szervezetileg nem alakul meg a Magyar Mozgalom, ha mozgalmárságomnak csupán egyszemélyes kerete marad. De szervezeti tagságot, ügyvivői szerepet sohasem vállaltam volna, ha nem ismerem régtől fogva, nem mondhattam volna – némi túlzással – barátomnak a szervezet egyik társelnökét. Ha nem hittem volna benne feltétlenül. Ha iskolatársaként nem győződhettem volna meg – már akkor – tehetségéről, műveltségéről, céltudatosságáról és korrektségéről. Ha – legyek bár nevetséges! – annak idején, mellettem ülve az iskolapadban, miközben a sajátját kimért alapossággal vettette papírra, nem súgja meg az én szerb fogalmazásom mondatait is, amit – akkor még minden nyelvi kompetencia hiányában – képtelen lettem volna pozitív osztályzatra megírni. Hát ezért.

Gondolom stratégiailag, politikai szempontból nem jó, nem mérvadó dolog érzelmi és személyes „vizekre” evezni egy kollektív értelmű történés kapcsán, nevezetesen a Magyar Mozgalom említett társelnökének a VMSZ által történt alkotmánybírói jelölése és a jelölés elfogadása ügyében. Engem épp ő figyelmeztetett életem során többször is a társadalmi közélethez való érzelmi viszonyulásom „túlfútöttség”-ére, hogy nem tudok érzelemmentesen, azaz – szerinte – „női” (szerinte: „fújtató”) érzelmi túlkapások nélkül viszonyulni közösségi dolgokhoz. Szóval, nincs „férfiagyam”, nincs politikusi és ügyvédi vénám.

Megszólalásaimnak érzelmi töltete van. Mindig. És ezekről nem mondok le, nemcsak azért, mert íróként, részben még irodalomtanárként is szükségem van ezekre az empatikus vonásokra, de sokat segített a világ – hiszen a világ maga az emberek – megértésében és a rossz túl- és megélésében. Meggyőződésem továbbá, hogy a „hidegagyúság” csak a magasztosabb céloktól távol hatékony fegyver – de hosszú távon még a világ működtetésében, azaz a politikában sem az. Akik valaha valamit – pozitív értelemben és örökérvényűen – hozzá tudtak tenni a világhoz (pl. Einstein), egy kicsit mindig személyesek, gyarlók, „dilisek” is voltak, azaz „emberi nagyságuk”-ban is képesek voltak megmutatkozni.

Mindezt azért ecseteltem hosszasan és – feltehetően – unalmasan, mert azt szerettem volna, hogy megértse, aki olvassa, miért állom meg olyan nehezen, hogy ebben a cikkben le ne írjam, ne úgy kezdjem a mondatokat: „Kedves Tamás!” És ne azzal folytassam: „Noha e politikai döntésed racionális okait (talán még az érzelmieket is) meg tudom érteni”: „bizonyára szakszerűen és hideg aggyal mérlegelted magadban...”, meg ne mondjak olyanokat, hogy „bizonyára a legjobbat szeretnéd kihozni ebből...”, meg hogy „a karriered szempontjából...”, meg hogy „a családod érdekei...” És hogy ne ragadtassam el magam, ne mondjak ki ordináré dolgokat, hiszen talán épp ő az egyike azon kevés ismerőseimnek, akit sohasem láttam és hallottam ordináré dolgokat tenni vagy megfogalmazni.

„Baszd meg!” Mondjuk ilyeneket mondanék mégis szívesen. Nehezen állom meg, hogy ne vájjam belé a körmömet és ne hivatkozzam e döntése „kollaterális áldozataira”. Miránk, akik hittünk a „mozgalmiság“-ban. „Benne.”

Akik előtt ugyancsak „elhúztak már ilyen-olyan mézesmadzagokat”. Akik nemet mondtak. Akiknek az egzisztenciája a meggyőződésük miatt vált kétségessé. Mi vagyunk.

De megpróbálok hidegagyú lenni. Érzelemmentesen beszélni.

Korhecz Tamás döntését közösségileg és emberileg téves döntésnek tartom. A politikait nem tudom megítélni.

A Magyar Mozgalom ügyét továbbra is támogatom. Nem lépek ki.

Amit leírtam, nem tartozik az említett mozgalom nyilatkozatai körébe. Nem tudnak róla.

A pamfletjeimet továbbra is írom. Ellenállok. Nem vállalom azt a közösségi – látszólagos – érdeket, amely csak vezetői hatalomban, arctalan közösségi szolgálatban, megalkuvásban méri le önnön sikerét. Megtagadom azt a közösségi identitást, amely más identitások (liberálisok, melegek, cigányok, migránsok etc.) kizárására épül. Nem kell az a politika, amely az ellenfeleit nem meggyőzni, hanem eltiporni akarja. Nem kell, még akkor sem, ha ellenfelei közül is „kiemeli politikai meggyőződésüktől függetlenül a szakmailag arra érdemeseket”. Egyet.  És a többit?

Bella ciao! Ciao! Ciao!

(Naplo.org, 2016. december 8.)